Josephine

A Meddő Városban évek óta nem született gyermek, és nem nőttek friss hajtások a növényeken. Éjszakánként a nők és a férfiak hiába feküdtek össze, szerelmük gyümölcse a nagy semmi lett.

   Josephine, a helyi alkimista lánya azonban napról napra, egyre rosszabbul érezte magát. Kívánós lett, hőhullámai voltak. Hónapról hónapra változott. Hasa megnőtt, ezért kénytelen volt bő ruhákat felvenni. A városban mindenkinek azt mondta, hogy csak meghízott.

   Egy nap, az apjához a város Hercege és annak tanácsadói érkeztek vendégségbe, hogy segítségét kérjék a baj forrásának felkutatására és orvoslására. Amikor Josephine elhaladt mellettük, a Herceg tanácsadója megragadta a karját, és villámló szemekkel nézett a lányra. Erre a mozdulatra minden szempár rászegeződött.

   - Ez a nő terhes. Szavamra! Várandós! – kiáltott. – Nézzétek! – bökött a lány hasára.

   Kavarodás támadt. Mindenki értetlenül nézett a másikra. Miközben minden férfi a lányra tapadt, az alkimista jónak látta az alkalmat arra, hogy a hátsó ajtón kiosonjon.

   - Hihetetlen. – ámuldoztak többen is.

   A tanácsadók azt mondták a Hercegnek, hogy a lányt el kell különíteni, mert ez egy ördögi csoda. Meg kell fogni, és ki kell végezni. Rebesgették, hogy ez nem isteni csoda, mert akkor egy jómódú asszonyt, valamelyikük feleségét ejtik teherbe, nem egy ilyen kis parasztlányt. A Herceg pedig, megparancsolta a katonáinak, hogy fogják meg.

   - Honnan a gyerek? – kérdezte a Herceg.

   - Apámat kérdezze.

   - Micsoda fajtalanság.

   - Nem az édeslánya vagyok, csak fogadott, mert neki nem lehetett.

   - Velünk jössz, a kastélyba.

   - Nem! – sikította. – Nem érhettek Hozzám!

   - Lódulj! – taszított rajta az egyik katona. Josephine akkorát lendült, hogy kitántorodott az utcára, majd földre rogyott.

   Nagy nehezen felállt, de nem moccant.

   Egy magas katona karon fogta. Erre a lány felkiáltott:

   - Ne érj hozzám! Hagyj. – kézfejen harapta a katonát, azonban az lekevert neki egy pofont.

   A lány most már könnyekben kitörve szipogta: - Én ártatlan vagyok…

   A körülötte álló férfiak csak nevettek.

   Egy zömökebb próbálta felállítani, mire Josephine ágyékon rúgta, és bugyogó vérárkokat varázsolt arcára körmeivel. Egy másikat pedig, szembe köpött.

   - Szemetek! – sivította. Vörös haja szinte lángolt arca körül, szeme villogott a dühtől és a félelemtől – Emberek, kérlek! Segítsetek. Én nem tettem semmi rosszat! Segítsetek! Kérlek… kérlek… kérlek…

   Akik szemtanúi voltak ennek a jelenetnek, nem néztek a lány szemébe. Elfordították tekintetüket, vagy a lába elé köptek, vagy áldást szórtak rá, de a Herceg hordájával semelyik nem mert szembeszállni.

   Végül két erős fogású katona, két oldalról fogta közre Josephinet, és úgy vezették el.

   Josephine csöndesen tűrte, hogy elviszik. Rájött, hogy úgy sincs értelme ellenállni, így legalább hamarabb szabadul.

   A Meddő Város lakói azonban még napokig hallottak átkozódást a kastély tömlöc részéből. Az emberek éjjelente nem aludtak. Többen könnyeztek a kastély azon része előtt, ahol a leghangosabbnak és legkeservesebbnek tűnt a kiabálás. Két holdtölte telt el, mire elhallgatott az ordítás.

   A Herceg ismét meglátogatta az alkimistát, viszont ekkor már egyedül. A kőházban olyan volt, mintha Josephine ordítása bennragadt volna. A szél átjárta a házat, és hozta magával a különös hangokat is.

   Az alkimista és a Herceg a ház mögötti kis fészernél beszélgetett bizalmasan.

   Amikor a szél megérintette őket, felugrottak, mert olyan volt, mintha Josephine ért volna hozzájuk. Néha még meg-meghallották, a sikítást, sokáig, lassan, hosszan tartó percekig elnémultak.

   - Miért hagytad magára? – kérdezte az úr.

   - Mert nem tehettem meg, hogy engem is megkínozzatok, hogy esett teherbe.

   - De mi a titok?

   - Én magam vagyok az. Sosem voltam idevalósi. Termékeny voltam.

   - De ő a gyermeked.

   - Nem vérszerinti. Megszerettem, és gondoltam, nem fog kiderülni.

   - Hangja még azóta is kísért. – mondta a Herceg bűnbánóan. – Mit akar vele?

   - Igazságot. Nem érdemelte meg, amit kapott.

   - A Sátán ivadékával volt várandós.

   - Miért?

   - Mert városunk asszonyai nem esnek teherbe. S ha estek volna is, Isten olyan nemes asszony választ, akinél a gyerek nem szenvedett volna hiányt semmiben. De a tiedet kísértette meg, így nem lehet isteni.

   - Ez mindegy. A gyerek nem választhatja meg a szülőjét, bármilyen eredetű is az. Megfogant, de ahelyett, hogy örültetek volna, hogy gyerek jön a világra, meggyilkoltátok az anyjával együtt. Most erre mit mondjak? Annyira féltek a gonosztól, hogy akkor sem veszitek észre a jót, ha kiszúrja a szemetek.