KETTŐ - IV.

IV.

Az erdő felé vezető út szinte idilli volt, csupán csendben telt el. Eleni a jobbomon jött, arra felé kutatott gyanús jelek után, míg én ugyanezt tettem a másik oldalon.

Hihetetlenül hideg volt, a leheletünk is látszott a fekete éjszakában. Cipőnk kopogott a betonúton, majd, amikor letértünk róla, a csontig száradt falevelek ropogtak a lábaink alatt.

Az erdő szép lassan elnyelt minket.

A fák, mint egy jóságos angyal szárnyai, úgy öleltek körbe minket. A roppant bokrok hívtak minket egyre beljebb és beljebb.

Egyszerre vert minket ki a libabőr.

A Hold egészen apró lyukakon át szivárgott ránk a rengetegben, megvilágítva a távolban egy fát, aminek kérdés tükröződött vissza törzséről.

- Milyen érdekes. – szólalt meg Eleni.

- Megérkeztünk. – mutattam az érdekesnek vélt fa felé, ami jobbára egy öregember arcát öltötte magára. – Ott lesz a harmadik kérdés.

- Jaj, annyira izgatott vagyok. – nem mondom, én is az voltam. Jobban örültem volna, ha múzeumban, egy egyetemen vagy bárhol máshol rejti el a kérdést Gábor, de így sem volt rossz.

A szél lusta orkánként lökött minket előbbre, mintha ezzel is azt mondaná, hogy menjünk, mert jó helyen vagyunk. Ahogy a fához értünk, rögtön benyúltam annak „szájába”, és kivettem belőle egy sárga, kemény borítékot. Felnyitottam, magabiztosabban, mint az előzőt.

Telefonnal kellett világítanunk, hiszen a Hold szűrt fényében a fehér papírra mázolt fekete betűk sziluettjét láttuk csupán, de olvasni aligha tudtuk volna.

A levél pedig, így szólt:

Három.

Ki kellett próbálnom. Valódi csokoládé szolárium. Így hirdették. Trendin hangzik, ugye? De nem hittem, hogy igazán működni fog, erre most itt állok, csokibarnaként és hozzám hasonlók vesznek körbe. A gyomrom mélyén visszhangzó zene, jóval kevésbé vadító itt, mint az illat. A fűszeres csokoládé - ami zsigereimbe sújt, méhem mélyére, remegek. Izzadok. Olvadok. Szédülök, bele a tömegbe, mi felragad, s már nem vagyok önmagam. Valami más, állatibb. Egy izmos felsőtestű Adonisz megragad, együtt lüktetünk a tömeggel. Érzem az illatát. Az övé olyan lágy, mint egy selymes tejcsokoládé. Szorosan ölelem, mintha ő jelentené a levegőt, és a nyakába harapok. A szívem majd kiugrik, ereim kidagadnak. Nyelvemen az íze. Keserédes gyönyör. Többet akarok. Érzem amint ő is megkóstol, és megadom magam. Szemem sarkából látom, hogy van aki a saját ujjait harapdálja le, szép katonás sorban. Megrántják fejemet hirtelen, és szájon csókol valaki. Nyelvünk együtt olvad a másikéba, új csodás fanyar ízű folyamot alkotva. A szemébe pillantok, vad őrület tükröződik a mogyoróbarna párban. Mosolyra rándul eltorzult arcom, s kezemmel mohón odakapok, s élvezettel kaparom ki őket. Élvezettel nyelem mogyoró ízű szemgolyóit, nem zavar, hogy valaki a lábamba harap. Megmámorít, extázisba sodor az íz és illatok szivárványa. Csokoládébarna itt már mindenki... és egy masszát alkotunk - míg hajnaltájt eljő az idő, és hideg tömbbé merevedünk.

Mi történik velem?

Várom a személyes találkozást!

Minden jót kíván,

G.

Mikor a levél végére értünk, a hátunk mögül fészkelődés hallatszott. Óvatosan fordultunk hátra, mintha mind a ketten abban reménykedtünk volna, hogy Gábor áll mögöttünk. Tévedtünk. Egy szőke, zöld szemű vámpírnő állt a fának támaszkodva. Sovány volt, pipaszár lábai, lófeje, és semmi alakja. Barna, fehér pöttyös ruhájában úgy nézett ki, mint egy vámpír-bohóc, akit összekevertek a Micsoda nővel. Kivillantotta fogait, és acélkemény körmeivel a fa törzsén dobolt. Zöld szemei világítottak a vaksötétben.

Eleni próbált rávilágítani telefonjával, sikertelenül.

Nem számítottam kíséretre, karót nem hoztam magammal, vagy valamilyen éles, szúrós tárgyat. Egyetlen fegyverünk volt, mégpedig a lábunkon a bakancsunk.

- Ismered? – tette fel a kérdést Eleni.

- Nem. Egyáltalán nem ismerős. – Hunyorítottam, mintha úgy jobban látnék, de nem. – Helló!

A vámpír nem viszonozta a köszönést. Nah persze, a kajával nem illik bratyizni. A vámpírok fölényesnek mutatják magukat, de sosem járnak egyedül. Tettem pár lépést felé, aztán megálltam. A kommunikációnk ennyiben véget is ért.

- Hé, ha köszön valaki, illik viszonozni.

Hirtelen megjött hangom sem késztette a nőt válaszadásra, csak állt, és nézett minket.

- Eleni… - szóltam hátra a vállam fölött.

- Mondd.

- Ha bármi történnék is, szaladj, és ne nézz hátra.

- Miért? Baj van?

- A vámpírok, különösen a nőstények sosem járnak egyedül. Ahol egy van, ott van több is. Azt hiszem, csapdába kerültünk. – nem lőttem mellé. Gábor rendesen behúzott a csőbe; egyszerűen farkasok elé vetett.

Ekkor neszelt valami jobbról is, és balról is. Amikor körbe néztem, láttam, hogy majdnem minden közeli fa árnyékából egy-egy nő mászik elő. Szép sorrendben jöttek: egy magas szőke, egy jól megtermett fekete, egy lágymozgású sötét hajú, és egy darabos fekete alak, valamint egy vékonyka kényeskedő göndör nőszemély.

Visszahátráltam Eleni mellé a fához. Szinte feltapadtunk a darabos kéregre.

- Dóri… - szólt Eleni reszkető hangon. – Félek, és el akarok menni innen. Ha ez olyan lesz, mint a filmeken, inkább nem szeretnék ennek a résztvevője lenni.

- Nem lesz baj, nyugi. – életemben nem gondoltam volna, hogy ekkorát hazudok. Bajban voltunk, méghozzá nyakig.

- Nincs fegyverünk, csak cigarettánk.

- Tudom.

- Miért állnak így körülöttünk?

- Mert várnak valamire. Gondolom arra, hogy elkezdjünk védekezni.

- Gyilkoljátok meg őket! – hangzott el egy férfi szájából, s a hangot hamar felismertem. Gábor kiáltott valahonnan, de a nők árjában nem láttam egyetlen hímet sem. Megdöbbentem egy pillanatra, és azonnal a megoldáson kezdtem el gondolkozni. Merre törjünk ki, hogyan. Nem értettem, hogy miért volt ez a három cucc, ha a végén úgyis egy koporsó belsejét fogjuk bámulni. Már akkor tudtam, hogy hiába a parancs, ez csupán megfélemlítés.

Eleni riadtan kapkodta tekintetét egyik nőről a másikra.

- Ez most mi a f**z? – kérdezte.

- A játék újabb mezője. – hangzott kevésbé elmés, és megnyugtató válaszom.

Megfogtam Eleni csuklóját, és megszorítottam.

Másik kezemmel a zsebembe gyűrtem a levelet, és kutattam valami hatásos után. Miután megvolt, megtaláltam az egyetlen aranykaput, amin kisétálhatunk.

- Kész vagy? – kérdeztem.

- Kész. – felelte.

- Gyerünk! – kiáltottam el magam, és azzal a lendülettel futásnak eredtünk.

A táv hirtelen csökkent le, bár gondolom a vámpírnők gyorsaságának is betudható volt ez, hiszen veszettül gyorsan tudtak mozogni. A semmilyen szőkének hasába vágtam a fadarabot, amit az imént megfogtam, mire az összegörnyedt, és hörögve foszlott semmivé.

A benga fekete és az (közelről már jobban kivehető volt az arca) ostoba nézésű szőke ott termettek előttünk, és vicsorgatták ránk fogaikat.

- És most mi lesz?  - kapaszkodott belém Eleni. Ha lett volna nálam valami, akkor könnyebben tudtam volna gondolkozni. Szívem szerint levettem volna a bakancsom, és azzal kezdtem volna dobálózni, de inkább felkaptam az előbb a szőkébe mártott alkalmi fegyveremet. A szőkébe ismét célt találtam, aki a mellkasához kapott, és összegörnyedve a földre zuhant. Ott szenvedett, mire a másik éles visítások közepett vált kámforrá. Amint felocsúdtam, észrevettem, hogy legalább még huszonöt másik nőstény van körülöttünk.

Ütöttem és rúgtam, ahogy erőmből kitelt. A nagydarab fekete is könnyű préda volt. Többször próbált ránk ijeszteni, vagy utunkat állni, de utoljára öklömmel megcéloztam a mellkasát. A vámpírok teste puhább, könnyűszerrel lehet bennük kárt tenni. A feketének sem volt túl sokáig szíve.

- Búvóhely kell! Kell egyet keresni! – kiáltott fel Eleni. Tudtam, hogy igaza van, de ebben a forgatagban megtalálni a vadászlakot, képtelenségnek tűnt.

- Arra. – mutattam magam elé egyenesen, mintha tudnám, merre kell menni.

- Hova megyünk? – kérdezte lihegve Eleni.

- Még nem tudom.

- Mi van? – hangzott az ideges kérdés. – Meg fogunk halni.

- Dehogyis. – pihegtem. – Ha futunk, nem lesz baj.

- Gyorsabbak, mint mi. Beérnek minket. Elevenen felfalnak.

- Áh, rá se ránts. – alig bírtam a szavakat, ahogy szlalomoztunk a bokrok között. – Előbb szívják ki a véredet, minthogy éreznéd, hogy beléd harapnak.

Egy göndör vörös próbálkozott be nálunk, de kitörtem a nyakát. Az ember mennyi mindenre képes, amikor üldözik…

- Siessünk. – szóltam.

- Futok, ahogy tudok.

- Tudom…

Amiről úgy gondoltam, hogy jó lehet védekező eszköznek, azt út közben felkaptam. Almákat, ágakat, kéregdarabokat. A fák törzsein másztak utánunk, ebből már tudtam, hogy valamiért egyre beljebb terelnek minket inkább, mint vacsorának akarnak elfogyasztani. Eldobtam három almát, nem mintha számított volna valamit, de egy-egy találatot mutatott, hiszen sikítások és kacajok törték meg lélegzetünk pattogós ritmusát.

Nem tudom, hogy eddig mennyi volt a rekordunk sportolás terén, de azt hiszem, minden kimaradt órát bepótoltunk, sőt, az elkövetkezendő kétezer alkalomra is előre dolgoztunk.

Egy göndör vörös rontott ránk ismét. Elkapta a bokámat, és lerántott a földre. Egyként nyúltunk el az avarban, Eleni megtorpant, de felkapott egy letört ágat, és a hátába állította. Gúnyos kacaj közepette szállt fel rólam a nő. Ez nem elég. Ez így kiszabottul nem elég.

Előre futottunk, hátrafelé néztünk. Nem tudtuk, hogy merre tartunk, s hogy hol lesz az állomás vége, de valahol azt éreztem, ismerős a környék, és itt kell lennie valaminek, ami biztonságot nyújthat. Mire feleszméltünk, a város ó temetőjénél kutyagoltunk.

A sírokat már régen nem gondozta senki, akiknek a halottai itt pihentek, már maguk is halottak lehettek, pusztán kegyeletből nem nyúltak hozzá ehhez a részhez. Mindenhonnan tátongó márvány és gránit fekhelyek ásítottak vissza ránk, némelyikből már gaz sarjadt ki. A neveket pedig, egyáltalán nem lehetett látni. Elmosta őket az eső. A nőstények megtorpantak a bejáratnál, és szimatolni kezdtek.

Nem szent hely, sőt, ők meg nem zombik. Sem ghoulok. Kisvártatva elkezdtek mosolyogni. Mit mosolyogni, inkább vicsorítani. Szinte táncolva kezdtek el bejönni úgy,  hogy csak a sírok tetején másztak végig.

- Eleni. Menj be a ravatalozóba. Fuss, siess! Gyerünk!

Végül is, kényelmes kocogásba kezdtünk. A nők éneke, körmeik kaparása a hideg kövön, cipőjük koppanása, vagy ahogy az avar reccsent a lábuk alatt, mind-mind kísérteties volt, ugyanakkor lenyűgöző. Ha moziban láttam volna ezt a jelenetet, akkor biztos, hogy ki sem tudtak volna lőni a film végén.

A nőstények már majdnem beértek minket. Kiértünk egy aszfaltozott részre, ami már azt mutatta, hogy az új részéhez értünk a temetőnek. Ahogy a vámpírok megneszelték ezt, ők is futásnak eredtek.

- Igyekezzünk! – kiáltottam Eleni után.

Egymásba kapaszkodva húztuk a másikat.

Ahogy a ravatalozóhoz értünk, a zárral kezdtünk el babrálni. Persze, éjszakára mindig bezárják, de cselekednünk kellett, mert a bestiák már egyre közelebb kerültek hozzánk.

Felszívtam a tüdőmet, ökölbe szorítottam a kezemet, és betörtem az üveget. Vér csordult a szilánkok nyomán, de legalább be tudtunk mászni az ablakon. Bent lesöpörtünk mindent az asztalról, és a kitört ablaknak támasztottuk azt. Nem tudnak bejönni, legalábbis, szerettük volna ezt hinni. Egy sereg kereszt, meg kehely, szék volt szerteszét mindenfelé. Fehér selyemlepellel letakart asztal virított középen, ahová a koporsót szokták tenni.

- Semmink nincs, amivel védekezhetnénk. Most vagyunk igazán nagy szarban. – mondta Eleni.

Majdnem igaza volt. Az egyetlen fegyvernek minősülő dolog csupán a szenteltvizes ibrik volt, valamint, a cigi a zsebünkben.

- Sok az éghető anyag itt. – néztem szét.

- Aha, és mivel csinálsz tüzet?

- Ezzel. – zsebemből előkaptam az öngyújtót, és a pakli cigarettát, ami még nálam volt. – Ez az anyag hamar lángra lobban, és nézz körbe. Minden fa.

- A vámpírok pedig, félnek a tűztől. – tanakodott Eleni. – Hogy is volt? A hosszan lobogó lángba nézve ők is a tűz martalékai lesznek… ezzel csak egy a gond. Hogy mi is.

Ekkor jutott eszembe, hogyha meg is gyújtunk itt mindent, mi akkor is ki tudunk slisszolni, mert egy hátsó ajtó még mindig volt az oltár melletti kis ficakban.

Valami az ajtónak csapódott. – Itt vannak! – rezzent össze Eleni.

Elővettem a doboz cigit, és rászórtam az asztalra. Meggyújtottam többet is, hogy minél hamarabb kapjon lángra az egész.

- Gyere ide mellém! – szóltam neki.

Az abroszt is próbáltam lángra ébreszteni.

Eleni belém kapaszkodott. – Inkább fussunk.

Egyre több csapódás rázta meg a ravatalozót.

- Nem fog sikerülni. Vagy megesznek, vagy megégünk. Tudom.

- Nyugi, bízz bennem. – a leplet, miután lángra kapott a túloldalon lévő székekre dobtam. – Nem fogunk meghalni, és nem így.

A ficak felé kezdtünk el hátrálni.

A székek hamar elkezdtek égni. Kékes-sárgás lángok táncoltak mindenfelé a szobának a bal felében. Ekkor ellökték az ablakhoz támasztott pajzsot, és egyenként kezdtek bemászni rajta a nőstények. Ügyet sem vetettek a tűzre, de már bent voltak mind a tizenöten.

Akkor érzékelték a tüzet, és jöttek ki az eddig látott tranzból, amikor egyenként lángra kaptak ők is. Mint a rossz statiszták, csapkodva, ugrálva, falra mászva igyekeztek eloltani a lángokat, de ezzel csak még jobban felajzották azt. Az rothadó ember amúgy is büdös, de amikor égni kezd… nem csodálom, hogy sok hullaégetőt bezártak. undorító. Hála a nőknek, a tűz hamar terjedni kezdett, már égtek a falak, az ajtófélfák is, és a nyalábok a székeken kúsztak minél jobban felénk.

Egy égő vámpír húskoloncos keze felénk mutatott, de mire a közelünkbe ért volna, összezuhant, és a padlón, csöndes, tátott szájjal vonaglott irányunkba tovább.

A hátsó ajtóhoz araszoltunk, de az szintén zárva volt. A tűz pedig pörkölni kezdte a szemünket, torkunkat, bőrünket. Átfutott az agyamon egy pillanatra, hogy tényleg itt fogunk meghalni.

Erős lendülettel kezdtem el rúgni az ajtót. Ahol értem, oda zuhintottam súlyos lábbelimet, de úgy látszott, eleinte meg sem kottyan a zárnak. Pedig gyakorlott rugdalózó voltam, hiszen, ha idegeskedtem valamiért, akkor egy-egy kukát szétrúgtam inkább, minthogy magamban tegyek kárt.

- Kééééérleeeeek… - hangzott mögülem Eleni szájából.

Ahogy ezt kimondta, sikerült kirúgni az ajtót, és mi ismét kiszabadultunk a friss levegőre. Ekkor már az épület külseje is lángolt. Gyorsan leellenőriztük magunkat, hogy egyben vagyunk-e, és úgy volt. Pillanatnyi megnyugvás. Futottunk egészen a temető kapujáig. Nem maradt több vámpírnő, aki a nyomunkba eredt volna.

Ahogy kiértünk a nyílt utcára, térdeimre görnyedve kapkodtam levegő után, és köhögtem, csuklottam, minden bajom volt. Eleni a kerítésnek dőlve hasonlóképp tett. Úgy tűnt, vége ennek a rémálomnak.

Hihetetlenül elfáradtunk, de ahogy megnyugodott a lelkünk, felsegítettem Elenit, és elindultunk hazafelé.

Már világosodott. Észre sem vettem, hogy ez egy éjszakát vett igénybe.

Hajnalodik, most már nem lesz baj.

Egy-két órán belül már vissza is értünk a városba. Koszosak, büdösek és fáradtak voltunk. Minden saroknál tétován néztünk szét, nem leselkedik-e valami ránk, de nyugodt utunk volt ismét.

Felmentünk, összepakoltunk, és lekísértem Elenit, aki időközben úgy döntött, hazamegy. Jobb is lesz így.

A kapuban még rágyújtottunk egyet.

- Te. Ami a harmadik levélben áll, az micsoda? – kérdezte két slukk között Eleni.

- Egy groteszk meghívás egy ma este tartandó partira. – válaszoltam unottan.

- Szerintem, nem kellene elmenned. – mondta.

Hogy ne mennék el? Világéletemben arra vágytam, hogy részt vegyek a Chocolate Nightmare SM’s Party-n. De mivel zártkörű eseménynek adták elő, sosem volt még részem benne. Bár, azt nem tudom, hogy fogok oda bejutni, mert egy levéllel nem megyek sokra.

- Persze, nem fogok elmenni. Elég volt ebből az egészből. – füllentettem.

- Nah, Manci, én elpályázok. De írj, ha bármi van.

Jól megölelgettük egymást. Még egy darabig néztem utána, majd amikor eltűnt a panelek forgatagában, visszamentem a hetedik emeleti albérletembe.

Felsétáltam, mert sosem szerettem liftezni.

Otthon megfürödtem, ittam egy kávét, rendbe szedtem magam. Kimostam a sebem, lefertőtlenítettem, és bekötöztem, bár a kötés fél pillanat alatt átázott. A legkényesebb részen sikerült szétszabnom magam. Három órával később még mindig kint ültem a konyhában egy szál törölközőben, és bűvöltem a leveleket.

Először újraolvastam az elsőt – kinyomtattuk, ízlelgethettem kedvemre. Aztán a másodikat, ami elvezetett a fához, ahol majdnem halálomat leltem. Majd a harmadikat is előbányásztam a zsebemből. Eléggé meggyötört állapotban volt.

Kibontottam, és újra elolvastam. Akkor vettem észre, hogy még van valami a borítékban. Kiszórtam az asztalra. Egy belépő és némi pénz volt benne. Szóval, ez tényleg egy groteszk meghívás arra az eseményre.

Elnyomtam a cigarettám, és elindultam a háló felé. Időközben ledobtam a nappaliban magamról a törölközőt, és úgy, ahogy voltam, elterültem az ágyamon. Bebújtam a takaróm alá, oldalra fordultam, az ajtónak háttal, és elaludtam.

Jó lesz pihenni estig egy kicsit.