KETTŐ - V.

V.

Arra ébredtem, hogy ég a mellkasom, és hasogat a fejem, vagy inkább lüktet. Szerettem volna még álmodni, de a körülöttem lévő neszelések mégsem engedték.

Nők és férfiak hangjai hallatszottak valahonnan a távolból.

Bár még mindig csukva volt a szemem, mégis tudtam, hogy már ébren vagyok. Sosem szerettem úgy kikelni az ágyból, hogy ahogy kinyitom a szemem máris kiugrom onnan. Mindig visszahúzta a fejemet a párna, a takaró sem nagyon akart elengedni. Emlékszem, minden éjjel úgy alszom el, hogy látom a tenyerét, érzem az illatát, a bőrének hőmérsékletét, akár csak tegnap. De a mostani ébredés még nekem is kínszenvedés volt, és hamar belerántott az új napba.

Kinyitottam a szemem. Nem a szobámban voltam.

Csak semmi hirtelen mozdulat. Lassan ültem fel.

Eleinte nem találtam az egyensúlyomat.

A fejem éppen arra ment, amerre a Föld forgott, emiatt a gyomrom is liftezni kezdett.

Két kezemmel támasztottam magam, de a gyomorsav és epe keveréke megtámadta a nyelőcsövemet. Éreztem, nem tudok gátat szabni egy rókának. A szoba elsötétült, a gyomrom fölemelkedett, majd rándult egyet. Azt hittem, kiég a torkom a szájbelsőmmel együtt. Előrebuktam, és zöld tenger árasztotta el a szobát.

Az agyam nyomni kezdte a koponyámat, mintha ki akarna szakadni a helyéről. Levegő után kapkodtam, és könnyes szemeimet próbáltam törölgetni.

Remegtem, és megöleltem saját magam. Legszívesebben elkezdtem volna majrézni, de egyedül nincs értelme. Próbáltam összeszedni magam. A szoba csendje úgy ölelt körbe, mint egy meleg takaró. A szobán kívülről még hallottam valami neszt, és rájöttem, hogy ritmusos zene az, aminek dallamára dobol a szívem.

Rossz volt, mert eléggé ideges volt az üteme.

Az megtette a hatását, hogy eltereltem a gondolataimat, és mély lélegzetet vettem párszor. Lassan megállt a szoba forgása, csillapodott a kellemetlen ébredés okozta fájdalom, s a gyomromból is eltűnt a tánc.

Képes voltam úgy hunyorítani, majd teljes szemekkel nézni, hogy jól voltam. Egy kerek szobában voltam, annak is a közepére állított ágyfélén. Sima téglaház egyik szobája, amelyben nem lehet sarokba szorítani a bent lakót. Egyetlen ajtó volt a szobán, ablak nem. Petróleumlámpák adtak némi romantikus pikantériát a helynek.

Nem volt ismerős, de nem éreztem idegennek se.

Felálltam, és a szoba falának dőltem. Igyekeztem kitalálni, hogy mi legyen, merre menjek. Valahogy nem tűnt túl szimpatikusnak az ajtó. De örültem volna egy ablaknak.

Csípőre tett kézzel álltam, és néztem magam elé.

Akkor vettem észre, hogy nem is a saját ruhámban vagyok. Arra emlékeztem, hogy meztelenül aludtam el, de hogy kerültem ide, és ki öltöztetett fel, illetve mikor, arról halvány lila gőzöm sem volt.

Fekete latex ruha volt rajtam. Egy láncos nyakörv szorította a torkomat, csuklószorítók is voltak rajtam. A felsőm egy fekete mellényszerű darab volt, ami elől volt összefogva három csattal, a köldököm is kilátszott. A csípőmön folytatódott a ruha egy rövidszoknyában, ami elől és hátul két latex lepellel volt még meghosszabbítva, és két oldalon lánccal összefogva. Nehéznek éreztem a ruhát, pedig nem is volt páncél. De a bakancs az enyém volt. Kint volt a derekam, amit utáltam.

Eleinte a hajam is összevissza állt, ám amikor beletúrtam, rájöttem, hogy fixálva van, afféle bozontosra. Mintha belenyúltam volna a kettőhúszba. A sminkemet, még ha lett volna tükör, akkor sem néztem volna meg. Reménykedtem, hogy nem vagyok kifestve.

Beugrott a levél, a meghívó és a pénz. Biztos a partin vagyok, valamelyik bizarr szobában.

Vacilláltam, hogy mi legyen. Az ajtón kívül más menekülési lehetőségem még mindig nem volt. Sehol egy ablak, egy rejtett kijárat, csapóajtó, pincelejáró vagy ilyesmi.

Más választásom nem volt, elindultam bizonytalan léptekkel az ajtó felé.