KETTŐ - VI.

VI.

Mire odaértem az ajtóhoz, olyan volt, mintha kilométereket gyalogoltam volna. Nekidőltem az ajtónak. Sehol egy kulcs, egy zár, mégsem nyílt, sőt, meg sem mozdult. Be voltam zárva, gyanítottam, kívülről lakattal. Börtön – jutott eszembe.

Utoljára nyolcévesen zártam be magam, de akkor is belülről, és nálam volt a kulcs, csak éppen beragadt a zár.

Tapogatóztam, nekifeszültem, nekiugrottam, de mind-mind eredménytelen volt.

Szó szerint összeroskadva álltam az ajtó előtt, két kezemet a két oldalára támasztva. Így visszagondolva, úgy nézhettem ki, mint egy őrült hívő, aki a fa erezetében látta meg istenét… De csupán a kiutam volt előttem, mégis lehetetlennek látszott, hogy valaha is kikerülök a körbörtönből.

Ordítani szerettem volna, meg dörömbölni, de ahogy gondolkodtam rájöttem, hogy eleve esélytelen lennék; téglafal, rajta túl pedig, bömböl a zene. Én is bömbölni szerettem volna – kár, hogy nem vagyok picsulós jellem.

Éreztem odaátról a basszust. Annak ritmusára lüktetett a szívem… a gyomrommal együtt. De néha olyan érzésem volt, hogy emberek járnak az ajtóm előtt. Rángatják a függőzárat, de ők sem jutnak be, ahogy én ki. Egy-egy tompa ütés vagy rúgás neszelt át néha a falon, erősebbek szupermennek képzelve magukat próbálkoztak az ajtómmal, de nem nyertem kibocsátást.

Neszt hallottam, mint mikor valaki lakattal és lánccal babrál. Megmenekültem. Örvendeztem egy sort magamban

És tényleg! Nehéz nyikorgással tárult fel előttem az ajtó.

Amennyire szélesre tárult, úgy hátráltam el tőle. Fedezék híján hátamat a falnak vetettem, és eszeveszetten azon voltam, hogy fegyvert keressek. Semmi.

Az ajtón előbb csak egy fényesre suvickolt cipőt láttam, hasonló bakancsot mint az enyém. A fehér sárkány rajta ismerős volt, mert egyszer már én is rajzoltam valami ehhez hasonlót. A lábfejhez szép, formás, hosszú láb tartozott. Fekete farmer nadrágos rész jött az oldalán csatokkal, majd egy törzs. Fekete, egyszerű inget viselt. A lámpák táncoló fényében alig tudtam kivenni az alakot, az arcával meg sem mertem próbálkozni. Vállig érő sötét haja volt az, amiben némi ezüstös csillogás bujkált, fülbevalók. Nőnek túl izmost és karakteres volt.

Egy férfi! Ahogy ezt kimondtam magamban, úgy lépett bele a fénybe, hogy felismertem.

Elkiáltottam magam:

- Robi!

Elmosolyodott, én meg, mint egy gyerek, amikor a tábor után először pillantja meg a szüleit, felé kezdtem el rohanni. Majdnem sírva fakadtam, hogy végre egy ismerős. Áh, de az nem az én stílusom.

Robi megjelenésével, a feltárt ajtó mögötti zaj embertelenné erősödött. Vad ritmus rázta meg a szobát, az üres falakon is visszahangzottak az ütemek, az emberek kuncogásai. Robi háta mögül vörös és fülledt sárgás fény folyt be, ahogy kipillantottam, embereket láttam. Embereket, akik eljátsszák otthon, hogy prűdek, itt viszont kiélik minden vágyukat. Ha nem látják a maszkot, akkor az ember mindent megtehet.

- Robi. – mondtam, és a nyakába fúrtam nedves orrom. Alapjaiban legalább másfél fejjel volt nálam magasabb, most mégis a válláig értem. Felemelt, és tartott. Úgy szorított, mintha most látna utoljára.

- Olyan jó, hogy itt vagy! – jelentettem ki. Talán életem eddigi sorában az egyetlen olyan vámpír volt, akit képtelen lettem volna bántani, és ez vica-versa működött.

- Érted jöttem, jelenésünk van.

Robi hangja kellemes volt, mindig megnyugodtam tőle. Bár, most más hangjának jobban örültem volna. Reszkettem az izgalomtól; Robi, ez a meghívás, az elmúlt események, Gábor jelenléte… egyszerre rázta a testemet az összes, és vacogtam, mintha télen fehérneműben állnék kint a főtéren.

Lassan letett a földre, átkarolt jobbjával, és lassú léptekkel mentünk előre. A hang egyre erősebb lett, s a világom ugyanígy borult sárgás-pirosas-feketés fényekbe. Mindenfelé meztelen testek vonaglottak. Megrezzentem. Jobbról, egy félig nyitott ajtó mögül éles, hirtelen visítás hallatszott, majd egy ostor bársonyos csattanása, ahogy felsérti a bőrt, és megkarcolja alatta a húst. Hm… A nő pedig, bestia módjára tart a csúcs felé. Több százan voltak. Mit százan, inkább ezren. Egybefolytak.

Ahogy Gábor levelében is. Tömbbé olvadtak össze.

A szűrt fény és a cigarettafüst tette nehezebbé a látást; néha a gomolygó fehér csigák meg-megcsípték a szemem, néha azért hunyorogtam, hogy jobban lássam, mit csinálnak tőlem két-három méterre.

Egy bizarr, bőrbe burkolt pár pont előttünk kezdett el enyelegni. Nem bírtam ki, hogy ne kezdjem el bámulni. Megálltunk Robival, de szemeket éreztem magamon, és egy kézfejet a fenekemen. Reflexszerűen csaptam oda, mire elijedt tőlem. Lenéztem, s a fal mellett egy férfi volt, és három nő, akik szájukkal kényeztették. A férfi rám meresztette kéjtől vörös szemét. Arcát nem láttam a maszktól. Tekintete üres volt, és kéjvágyó, semmi mást nem adott nekem. Azelőtt soha nem voltam ilyen buliban, nem akartam hinni a saját szememnek.

Bár a fülemnek se nagyon. Amikor kiléptem a szobából, még Skunk Anansia szólt, most már előtérbe kerültek Manson számai. Az industrial, goth, dark zene lüktetése valahogy megadta a helyzet pikantériáját.

Alig tudtam mozdulni, annyian voltak. Ha nem Robira kenődtem fel, akkor vagy a falra, vagy a székek miatt bukdácsoltam, illetve az emberek miatt nem lehetett lépni.

Próbáltam Robihoz szólni, de a kiabálást elnyomta a zene. Robi is néha tanácstalanul pislogott rám. Egyszer mutattam neki, hogy szólni kívánnék hozzá, erre olyan lendületet vett, hogy lefejelt, de az ütés helyére azonnal nyomott egy puszit. Megfogta a kezem, és vezetett tovább a hatalmas helyen. Én radaroztam, de a befogadóképességem határát feszegette már ez az egész. Egyszerűen leírhatatlan volt, ezt át kell élni.

Egy messzi bőrfotelban egy méretes nő kényeztette saját magát. Arca mégis keskeny volt. Hurkás, csupasz kezeit valaki a fotel falábaihoz kötözte. A kötél már száraz volt, és vörös a vértől, ahogy dörzsölte a csuklóját, bokáit, és segítségért könyörgött. Mentem is volna segíteni, de Robi visszarántott.

- Ne menj oda! – nem tudom, hogy ezt hallottam, vagy csak a hallani akartam, és a szájmozgásához társítottam, de ezt mondta. – Ne menj oda senkihez!

Persze, nem mertem elmenni Robi mellől. Biztosabb volt mellette. Volt egy-két fura dolog a terem közepe felé. Olyan két méter magasságú fémvázak, arra erősítve pedig, afféle gumifal. fehérek, s alulról voltak megvilágítva. Csak tompán lehetett kivenni, hogy mi zajlik benne. Láttam benne nőt egyedül vonaglani. Férfit és nőt játszani. Két nőt táncolni. Két férfit enyelegni. Egy embert, és egy… nah, mindegy, inkább hagyjuk.

Amikor felnéztem a falakban rést ütöttek, és meztelen nők táncoltak. Hogy rakták fel oda őket, és majd hogy fognak onnan lejönni, titok maradt számomra.

Volt pár rúd és színpad. Ott is nők és férfiak vonaglottak.

Nem is tudom. Eleinte valahol egy Las Vegas-i sztriptízbár emlékei jöttek elő egy filmből, utána egy diszkó ugrott be, amikor egyszer két buta arcú barátnőmmel mentem el bulizni, aztán valahol valami bizarr pornó képe jött be.

A fények vibráltak, neonosak, tompák, forgók. Minden a zene ritmusát követte, s ha az ember hallgatta, akkor valahogy benne is felébredtek a vágyak.

Egy pultszerű valami volt a terem másik végében, csordákban álltak ott az emberek. Némelyek italt kértek, mások telefonáltak, megint mások kötszert kértek. Nem is csodálom, mert ez az egész rosszabb volt, mint a legdurvább küzdősport. Az volt a szabály, hogy nem is volt szabály.

Hm… egy-egy csoportot, ha körbevettem volna kerítéssel, akkor, mint az állatkertben, ki lehetett volna írni, hogy „csípek, rúgok, harapok”… tényleg. Már csak ez hiányzott.

Elkaptam onnan a tekintetem.

Hiba volt, mert valami olyat láttam, amit nem akartam látni.

Egy hájas transzvesztita egy üvegmedence szélén ápoltatta éppen magát. De valamilyen hihetetlen módon. Széttárt lábakkal ült, fehér csipke miniben. Harisnyakötő, bár ne lett volna rajta. Fehér, göndör paróka volt rajza, égő, vörös rúzs és kék szemhéjfesték. Lábai között a medencében pedig, egy meztelen srác, aki alig lehetett több, mint húsz éves. A travi nyomta le szerencsétlent a víz alá, hogy szolgálja. Nem tudtam eldönteni, hogy azért küzd, hogy meg ne fulladjon, vagy azért, mert a hímnő távol tartja magától.

Túl voltam ezen a sokkon, és igyekeztem egyenesen Robi hátát bámulni. Már majdnem az ajtónál voltunk, amikor észrevettem valamit, ami rossz érzéssel töltött el.

Kér férfi kezdett el felém közeledni. Robi háttal állt nekem, próbált előrenyomakodni a tömegben. Szinte már megérintettek azok a férfiak, én pedig, mind inkább másztam volna Robi nyakába bele. Elkaptak. Legalábbis az egyik nyögött egyet, és megfogta a karomat, próbált elhúzni a vámpír mellől. Visszafeszítettem magam, és egyre jobban szorítottam Robi kezét is. Elengedett.

A másikra nézett, és egyszerre kaptak felém. Elém ugrott mind a kettő, és teljes erejükből vonszoltak volna magukkal. Akkor esett le, hogy ez a buli annyira nem is jó buli, inkább csak körbenézni jöttem volna mindig is, mint részt venni benne.

Elkezdtem én is nyafogni, de inkább az erőlködéstől, mint bármi mástól. Annyira gyenge voltam hozzájuk képest, hogy az hihetetlen. Legszebb, angyali vicsorgásommal küzdöttem. Láthatólag nem volt semmi értelme.

Egyik oldalról a vámpír fogott, másik oldalról két, maszkos egyén. Mint egy kötélhúzás, ahol a kötél az ember.

Robi kisvártatva feleszmélt, és egy egyszerű, neki laza mozdulattal feléjük legyintett. Mind a ketten visszahőköltek, és inkább elmentek más áldozatot keresni. Hál’ a jó égnek, hogy volt velem egy vámpír. Kicsit biztonságosabbnak tűnt így a dolog, bár előbb is észrevehette volna, hogy küszködök.

Az emberek masszaként hullámoztak együtt.

Ha valaki visított, akkor a többi is. Egy-egy hang ajzotta fel őket, a visszakozás még inkább. Kételkedtem abban, hogy egészben fogok innen kijutni.

Az összes szőr, ami volt rajtam, szerintem az égnek meredt. Szívem a torkomban kalapált, amikor Robi rántott egyet rajtam, mintegy kövessem. Mi mást tehettem volna? Fogta a kezem.

Elindultam a vámpír után. Egy fekete vászonfolyosóra jutottunk ki, amely pár forduló után elnyelte a buli zaját. Bár nem volt rajtunk kívül senki a rendszerben, mégis úgy éreztem, hogy még mindig figyelnek, és éreztem magamon a nyálkás kezeket.

Hm… Chocolate Nightmare Sm’s Party. Most már ezt is láttam, eggyel több pipa a feljegyzéseim közt, de inkább maradok annál, hogy Sade márkit olvasok egy tábla csoki mellett.

Végre elértünk a kijáratig.