Ki-végzős

Számomra az iskola mindig egy érdekes és mulatságos dolog volt. Jó szívvel és lélekkel mentünk be a kapun. Történt egyszer, hogy a történelem tanárunk, Mr. Baudelaire szívrohamot kapott és kórházba kellett szállítani. Jó világ volt majdnem egy hónapig, ugyanis, helyettes híján nem volt történelem óránk. Mrs. Raven azonban gondoskodott arról, hogy ne örüljünk annyira.

      Az új tanító, egy magas, vastag hangú, zömök testalkatú és erősen borvirágos képű ember volt. A neve is vészjóslóan rideg és rövid volt: Mr. Poe.

      Féljetek! Semmitől sem ijedek meg!

      Kiabálta, miközben fújtatott végig a folyosón vagy az osztálytermeken. Mindig ezt hajtogatta és mi el is hittük.

      Mr. Poe utált olvasni vagy egyáltalán tanítani. Írni egyenesen rühellt. Mindig csak feleltetett és magyarázott olyan dolgokról, amit aligha érthettünk volna annyi idősen. Az osztályok átlagai rohamosan romlani kezdtek. De nem ez volt a legrémisztőbb. Ha valaki nem figyelt az óráján, csak egyszer figyelmeztetett. Következőre kihívta, és a fülébe súgta:

      Csak nyugodtan, fiam!

      Azután felénk fordult.

      Jó erősen kap, vagy 10 darabot.

      Ilyenkor aggodalommal keveredett izgalom lett úrrá rajtunk. Ahányan voltunk, annyifelé szerettünk volna nézni, de nem tehettük. Kényszerített minket, hogy nézzük végig ilyen-olyan kínzásait. A súlyosabbakat senki sem látta.

      Teljes erővel ütötte a gyerekeket. Sajnos megtehette, hatalmában állt. Mivel miniszteri kapcsolatai, múltja volt, nem nyúltak hozzá. Idővel egyre súlyosabb „bűntetést” kaptunk, de az emberek eltussolták. Többen kerültek kórházba iskolai balesetek miatt, vagy egyik napról a másikra eltűntek.

      Minden incidens után nagy csönd támadt és félve vártuk, vajon ki lesz a következő. Úgy vettem észre, hogy mindenki gyűlölte, csak csöndben lestük a bántalmazásokat. A fiúk nem sírhattak, akárhány csontjukat törték is el, mert akkor még nagyobb bajuk eshetett volna. A lányok rendszerint a szertárban tűntek el a tanár úrral egy-egy szünetre.

      Én kevésbé féltem, mint a többiek. Tisztában voltam azzal, hogy figyelembe veszi azt, hogy a szüleimre még szüksége lehet. Nem nyúlt hozzám, szinte én voltam az egyetlen.

       Voltak olyan napok, mikor az osztályunk igen zabolátlan volt. Ilyenkor kiállította az olyanokat, akik nem tettek semmit. Nekik meg kellett nevezni egy büntetést, és azt hajtotta végre a diákokon. Majdnem minden padban két síró, kucorgó fiatal ült. Volt, hogy három órán keresztül csak ütött minket.

      Egy ilyen alkalommal történt, hogy felrepedt a szám, és eleredt az orrom vége. Mr. Poe nagy kegyesen megengedte, hogy lemehetek az orvosiba némi ápolásért.

      Mikor visszaértem, rémes dolog volt készülőben. Mr. Poe most csak egy gyereket akart meghallgatni óratartás célján.

      Gyere ki, Te, FÉREG!

      A fiú azonban nem szólt és nem mozdult. Csak bambán meredt a padra.

      Mr. Poe erre nekirohant a katedráról. Féltek és haragudtak egyszerre Poe -ra és a fiúra. Először hirtelen nekirontottam volna, de megijedtem, hogy hogyan járhatok, ha ellentmondok neki. Ott maradtam az ajtóban. Kapkodtam levegő után, remegtek a térdeim. A szemem vizes lett. Mr. Poe lihegett. A fiú megvetette lábait a láblécen és görcsösen kapaszkodott a pad szélébe. Legalább tíz percig tartott mire sikerült kimozdítania. A katedra előtti földre lökte. Itt a fiú ismét kapaszkodott és rúgkapált, de sírni sem mert, még ordítani se. A tanár a katedra tetejére állva magasodott a fiú fölé.

      Feküdj hasra! Kiáltott rá.

      Ráállt a fiú kézfejére, leguggolt, lassan kioldotta a szíját. Majd felállt, és kegyelem nélkül ütni kezdte a szerencsétlent. Vére pirosra festette a padlót. Itt-ott kitüremkedett a bedagadt húsa is. Elharapta alsóajkát Rémesen hangzottak az ütések. Tömör volt és éles.

      Mr. Poe kifordította a szemét, csak a fehérje látszott. Vörös lett a szeme, izzadt, ordított. Beteges kényszerrel sújtott le újra meg újra. Hideg veríték futott rajtam végig.

      Mr. Poe most megállt. A fiú nem nyikkant. A tanár kérdezte, hogy most már tud-e felelni. A kérdés több formában, többször ismétlődött. De a fiú nem felelt.

A tanár újra nekilátott. Egészen megvadult, egyre hevesebben és gyorsabban követték egymást az ütések. Egyszerre rezzentünk az ütések hallatán. Mr. Poe már nyögött a fáradtságtól, és zihálva szegezte a fiúnak a kérdést:

      Most tudsz felelni?

      A fiú most sem felelt.

      Poe egy koszos zsepivel megtörölte az arcát, mély levegőt vett, majd folytatta a verést. Viszont most lassan. Közöket hagyott az ütések között, hogy a fájdalmak ne tompítsák el egymást. Lassú volt, nagyon lassú.

      A fiú a hátán feküdt már ekkor. Könnyes szemekkel sandított felém. A kezét felém nyújtotta, mikor egy óvatlan pillanatban élettelenül esett a teste mellé. Ekkor Poe abbahagyta a verést.

      Sírva térdeltem le mellé. Már nem volt élet a testében. Feküdt a saját vérében. A vér glóriaként ölelte körül…

      Poe-t az eset után letartóztatták, mert mint megtudtuk, a fiú az elnök legkisebb fia volt. Még a szüleim sem segítettek rajta.

      Miért kell gyilkolni? Miért kell fiatalon meghalni? Ezek mind oly költői kérdések, melyeket csak a halálunk után tudunk majd megválaszolni.