Koporsó

Január 26.

Valahol Budapesten. A boszorkányéjfél utáni pár percben.

Aranyozott színben úszó szoba. Arany futtatásokkal díszített bútorok. Meleg, barokkos kiegészítés. Huszonhat gyertya.

Huszonhat tetves, faggyúillatú, táncoló cövek a falakon.

Az asztalon gyümölcsök. A gyümölcsök tetején egy rózsaszín bőrű, barna hajú, húszéves forma lány fekszik. Vékony testalkatú, kicsi, formás mellek, szolid szőrzet a szeméremdombján. Csak a becenevét tudják: Solya.

Akárcsak a másiknak, amelyik a kanapén terpesztett. Detti. Csupasz, fakó bőr, gömbölyű vonalak. Formás, kissé lógó mellek. Talán öt évvel volt idősebb a másiknál.

Mind a ketten bódult állapotban voltak.

Rajtuk kívül a szobában négy férfi volt. Ahányan voltak, annyifélék, csupán feltűnően fehér bőrük, üveges körmük, és sírontúli szemeik voltak hasonlóak.

Rem izmost testalkatú volt, lapockáig érő, drótszerű szőke hajjal. A fotelban ült, és a szemüvegét tisztogatta.

Cell vele szemben ült, szintén izmos volt. Tarajba állított barna haj, vöröses szakáll, laza cuccok.

Nesi kopaszra borotvált, dagadt ember volt. Az ablaknál állt, cigarettáról cigarettára gyújtott.

Z. magas, sovány, fekete hajú ember volt. Felborotvált fej, kifestett szemek, fekete ruha. Így állt a kandalló mellett.

A vámpírokat, ha másról nem is, de arról biztosan felismeri egy normál halandó, hogy kortalanok. Nem lehet megmondani, hogy fiatalok-e vagy sem.

Rem előtt egy arany díszítéssel körbevett üveg volt, benne mélyvörös folyadék. Cell az ujjai között egy pénzérmét pörgetett ide-oda.

Rem végigpásztázta az üres poharakat. Lába idegesen rángott, szeme jojózott a két nő között.

- Nem tudom eldönteni. Se a nőt, se a módját! Harapni nem lehet, a kés meg mocskos. A koporsóba pedig, csak tisztavérű kerülhet. Valamelyikőtök lehetne olyan kikúrtul nagy ész, hogy megmondja, melyik az!

A férfiak mereven néztek maguk elé. Nem mozdultak. Detti Rem szemébe bámult.

- Kurva életbe! Kellene egy kocka, egy érme… bármi! De mindegy, mert az életünk két tátott szájú ribanc kezében van! A Hercegnek élek, mióta vámpír vagyok! Mindent megteszek neki! Most meg, meg kell találnom annak a mocskos szukafattyának a kölkét! Most nézzétek meg ezeket! Pont úgy néznek ki, mint a Herceg Gyermekei.

Detti kéjesen vigyorgott.

- De most nem? – mutatott Rem Dettire, és elfintorodott. – Huszonhatszor futottam lukra. Most már biztosra kell mennem. Ahogy őket nézem, szerintem előbb kerülünk egy napfényes kalodába.

- Nem hiszem. – mondta Cell elcsigázottan. – Az is lehet, hogy eddig rossz helyen keresgéltünk.

- Jah, bazmeg, az is lehet. Azt viszont nem értem, hogy lehet az, hogy kutattunk ott, ahol tiszta vérűeknek kellett volna lennie; irodalmárok, színésznők, előadóművészek, egyéb művészek, táncosok, háziasszonyok, iskolás lányok, gazdagok között. De nem. Odáig jutottunk, hogy térdig járunk a szajhákban, akiket előbb véreztetnék ki, minthogy a bőrüket felszakítsam. Inkább a kiszáradás, mint a gecivel és droggal kevert vörös folyadék.

Detti egy szőlőt majszolgatott.

- Rem. Ezt még te sem mondod komolyan. – felelte Cell. – A megoldás mindig olyan helyről és akkor bukkan elő, ahonnan és amikor nem várnád. Túlságosan borúlátó vagy.

- Hogy tőled mindig tanul valamit a vámpír, Cell. – Rem felhelyezte a szemüvegét. A kendőt összegyűrve a tűzbe dobta. – Na, mikor kezdünk hozzá?

Z. feléjük fordult:

- Türelem.

Solya nyöszörögni kezdett, mire Nesi odament hozzá, és lenézett a lányra.

- Mindig elbűvöl, hogy egy humanoid nő milyen könnyen elrontható. Ilyenkor a legédesebbek.

- Megkívántalak. – vigyorodott el Solya. – Most olyan vagy, mint egy nagy őszibarack. A barack a kedvencem. – mondta, és karjait Nesi felé tárta.

- Nagyon édesszájú, kiéhezett vadmacska lehetsz. – Nesi megcirógatta Solya arcát. – Várj, nemsokára kapsz valami finomat.

- A csókomnál semmi sem finomabb. Nem akarod megkóstolni? – Solya végigsimított a mellein, a nyakán, majd leszopta az ujját. – Félelmetesek az ajkaim.

- Valóban? – horkant fel Cell. – Mert még nem találkoztál a mi szánkkal.

Solya kuncogott. – Eddig csak egy testvérpárnak volt a csókja mélyebbre hatolóbb, mint egy kés. Az én csókom viszont, felébreszti a férfit, s addig kínozza, míg az ágyékában felgyulladt tűz el nem emészti.

- Jól begyakorolt szöveg. Ha ember lennék, már ezért dugnék a bugyijába egy ötöst. – dobta el a szavakat Cell.

- Kár, hogy nincs nálunk suska, rajta meg nincs semmi. – kontrázott Z.

- Igazság! – nevette el magát Rem. – Most olyanok vagytok, mint azok a lúzer buzik, akik számlára isznak, és egy elérhetetlen numera után sír a szájuk. Basszátok meg! Az étellel sosem játszunk!

- Étellel? – kérdezte mámorosan Solya. – Emlékszem, egyszer úgy játszottam a szőlővel… ami még a fürtön volt… mint egy macska a felakasztott izével… miaz?... jah… gombolyaggal.

- Micsoda emlékkép a múltból. – mosolyodott el Rem.

- Az ám!

- Miért? Nekünk is vannak.

- A tiszta vérűeknek, pláne a Herceg vérvonalának nem szabadna emlékeinek lennie. Nem lát, és nem érez. Főleg ilyet.

- És mit akar ez jelenteni?

- Szerintem elég nyilvánvaló.

Rem feljebb tolta a szemüvegét. Felállt. Odament Nesi mellé. Lebámult Solyára. A kanapé támláján támasztotta meg magát, úgy nézett lefelé. Megköszörülte a torkát:

- Hm. Kár érte. Szép vonalak. Eddig reménykedtem benne. Most már az utolsó csepp bizodalmam is elszállt a csaj pártjáról.

Ránézett Z.-re, bólintott. Az lassan elindult a kanapé felé. Nesi megkerülte a fekhelyet, és leguggolt. Ellentétes irányba kezdte feszíteni a lány bal karját, és a fejét.

- És még te mondod, hogy ne játsszunk a kajával. Ez azért eléggé vicces… - kezdte unottan Cell.

Nesi elkapta Solya csuklóját. Lassan szívni kezdte a vért.

Solya becsukta a szemét, és élvezni készült.

Z. a jobb lábát fogta meg bokánál, és belemart.

- Nézd meg! Ölik, de kúrni akar. – csóválta a fejét Rem.

- Még! Még! – nyögte Solya.

A két vámpír szívta a vért. Solya remegni kezdett.

- Szinte már szánom.

- Még! Beljebb! – nyögte Solya.

- Fiúk! Szépen menjen ám el!

- Gyorsabban! Gyorsabban!

Z. Solya belső combjába temette arcát. A lány vinnyogni kezdett.

- Ő megkapja a magáét, én nem? – kérdezte bódultan Detti.

- Nyugalom leányom, nemsokára te is sorra kerülsz! – simította meg Rem Detti arcát.

- Nem tiszta a vére, ugye? Végezzetek vele, és nézzük inkább ezt ott. – Cell nyugodtan ült, és Dettire bökött. Fanyar mosollyal nézte Solya vergődését.

- Végezzünk? Nem, még akarom… folytassátok! – vett mély levegőt Solya.

- Az emberek hülyék. A nők kurvák. Ha ez még egy kis alkohollal is keveredik, előbb bámul bele a fénybe, hogy „de szépen csillog”, minthogy elugorjon a kamion elöl. – Rem hitetlenkedve csóválta a fejét.

- Ostobák… - hörrent fel Cell. – A szívénél szívjátok!

Nesi a lány bal mellére hajtotta a fejét, míg Z. Solya hasának alsó részébe mart bele.

- Én is! Én is! Én is! – zihálta csalódott hangon Detti.

- Mondtam már, hogy kushadj!

- Nem akarok várni! Engem is! Most! Akarom! – kiabálta kéjesen Detti.

- Nyughass már!

- Az emberi nőkkel csak a baj van! – Cell odaoldalgott Dettihez. Féltérdre ereszkedett. – Szóval, akarod?!

- Igen. Mindegy, hogy melyikőtök csinálja.

Cellre szegeződött négy szempár. Az megkövülten bámult Detti tűztől sárgán táncoló szemeibe.

- Hát akkor, beszéljünk!

Detti eltátotta a szemeit, némi hitetlenkedés is vegyült bele. Cell letörölte az eper levét a lány szája széléről.

- Jujj, de hideg a bőröd. Ne melegítselek fel?

Rem a vámpírra kapta tekintetét.

- Mi a faszt csinálsz?

- Úgyis megöljük, nem mindegy? Én is szórakozhatom egy kicsit néha. Nem hiszem, hogy a két kurvából bármelyik is hasznos lehet. Ha csak egy csepp… egy csepp vér is elég ahhoz, hogy megtudjam, jó-e vagy sem. Ha nem, égjen a szoba! S nekünk még mindig lesz hat óránk napkeltéig.

- Mi a fasz van?

- Nincs kedvem azért megmurdelni, mert a csoportvezetőm balfasz… elég volt a várakozásból… cselekednünk kell…

- És te akarod azt kiszimatolni, ami nekem nem ment?

Cell bólintott.

- Miért?

A vége halál lesz így is, úgy is. Így legalább lesz értelme.

Rem és Cell egymásra néztek. Z. és Nesi mohón ittak. Detti bódultan vigyorgott. Soha fájdalmasan vette a levegőt.

Rem Solyára nézett.

- Engedjétek el!

Z. és Nesi eltávolodtak a vérző testtől. Rem letérdelt. Solya üveges, mégis őzbarna szemeibe nézett.

- Solya.

Felemelte a fejét. Cell a vállára tette a kezét. Felsegítette Remet. Egymásra néztek.

- Azt hiszem, beszélnünk kell.

Z.-t és Nesit átküldték a szomszédos szobába. Hogy az milyen volt, nem lehet tudni, mert az ajtón túl korom sötét volt.

- Te is tudod jól, hogy nem tiszták. – húzta ki magát Cell. Csigolyái sorban hatalmasat reccsentek. Nyögött egyet, majd kifújta a levegőt.

- Faszom. Ki kell nyírni őket. – Rem idegesen rángatni kezdte jobb térdét. Ő az ujjait ropogtatta ki. Nem ivott. Nem dohányzott. Most mind a kettőt kívánta, de csak a kanapé támlájára támaszkodott.

- Az összes nő mocskos kurva, bazd meg. Csak azért vannak, hogy megbasszák őket, majd megelljenek. De a vére az összesnek mocskos.

- Azt már tudjuk, hogy a barna átlagos. Neki vége. A szöszi viszont lehet még jó nekünk… lehet.

- Figyelj, Cell! Már majdnem egy hónapja vadászunk. Elegem volt, és az időnk is lejárt. Miért nem érezzük meg őt, bazd meg?

- Ne tőlem kérdezd.

- Hanem akkor kitől? Senki sem érzi őt. Az a picsa, az anyja jobban védte a saját életénél. De ő a Vérünk némileg, s mégsem érzem.

- Vértestvér, meglehet. – komolyodott el Cell. – De csak félig. Most még túl erős az emberi fele. Viszont, ha megharapjuk…

- Akkor mi lesz?

- Egy: teljes értékű vámpír lesz. Kettő: a Herceg nem nyúlhatna hozzád. Három: összekötnénk a kellemeset a hasznossal.

Rem az ablakhoz sétált. Szinte repült. Cell követte hű Testvér módjára. A vállára tette a kezét.

- Tudom, mit gondolsz. Én merek kockáztatni. Ezért mondtam azt az előbb… most már érted.

Rem az ablakon lecsorgó vízcseppeket bámulta, s mögöttük a sárgás fővárost.

- Faszom.

- Neked hasznodat veszik a későbbiekben, nekem mindegy.

- Ugyan, mi hasznuk lenne belőlem… - töprengett el Rem. – Gyűlölöm a bizonytalanságot… bazd meg…

Behívták a két másik férfit. Rem egy szemvillanás alatt előttük termett, míg Cell emberi sebességgel követte.

A kandalló előtt egy fekete, masszív koporsó feküdt, ezüst díszítéssel. Rem levette róla a terítőt, felnyitotta. Kivette belőle a párnákat. Lassan. Azok hangtalanul puffantak a padlón. A koporsó belsejében tüskék, és szögek voltak, befelé álltak. Négy luk volt az alján, melyek egy tölcsérbe vezettek.

- Azért fűt a kíváncsiság az csajjal kapcsolatban… - vajon a mocsok alatt egy Gyermek rejtőzik?

Solya felé araszolt.

Detti elkomorult, figyelt. Oldalra fordította a fejét.

- Figyelj… - suttogta Cell Detti fülébe.

- Csak azt tudnám, hogy képes arra, hogy elrejtse a gondolatait. – gondolkodott el Rem. – Hiába részeg, akkor is kellene lennie egy halvány sugárnak.

- Az alkohol sok mindent lefed. – válaszolt Z.

- Hülyeség! – horkant fel Rem.

- A Törvényeink is kimondják – kezdte Z. -, hogy mindenféle kábítószer és alkohol nélkül kell enni belőlük, mert azok elfedik még a legkisebb rátermettséget is.

Rem emésztette a szavakat. Cell figyelte őt.

- Tedd a nyíláshoz az üveget!

Cell eltette a pénzérméjét. Bólintott.

- Egy pillanat.

Cell az asztalon heverő, aranydíszítéses üveget felvette, és a koporsóhoz sétált vele. A tölcsérhez illesztette az üveg száját. Így kellő mennyiségű vért fogtak fel. Mintának épp eleget. Cell óvatosan eltávolodott.

Rem behunyta a szemét, rámutatott Solyára.

- Kinyírni!

Mind a két lány egy pillanat alatt kijózanodott. Z. rávetette magát, mire a meztelen test rángani kezdett. Nesi is támadásba lendült, mire Solya erőtlenül nyöszörögni kezdett. Patakzottak a könnyei. Z. a jobb mellét harapta meg, míg Nesi a torkát marta el. Vér csordult mindenhonnan.

Detti elhányta magát. Szemei fennakadtak, és mereven pislogott.

Solya alig öt percig kapálózott és hörgött. Behugyozott.

Teste ívbe feszült, majd ernyedten összeesett.

Z. és Nesi a holttestet kivitte a szobából, be a fürdőszobába. Lefetyelés és csámcsogás hallatszott ki az ajtó mögül.

Aztán már ezt sem lehetett hallani.

Cell visszatelepedett a fotelba. Felvette eredeti helyzetét. Zsebéből ismét elővette az érmét, és pörgetni kezdte az ujjai közt. Gyerekkora óta ezt csinálta, amikor ideges vagy izgatott volt.

Rem megsimogatta Detti fejét. A lány szaporán vette a levegőt. Remegett, szinte minden tagja más ritmusban. Rem erőtlennek érezte őt, akit átjár a félelem bűze, de mégis valami szokatlant szimatolt halott orra.

Rem karjaiba fogta a lányt.

- Cssss… nem lesz semmi baj.

Detti forgatni kezdte a fejét.

- Nyugalom. Csak alszol egy kicsit.

Lassan ráfektette a szögekre a lányt. Óvatosan csukta rá az ajtót. Rem neki támaszkodott a koporsónak.

- Nemsokára kiderül, hogy mi lesz.

Cell sejtelmesen mosolygott. Egyre gyorsabban járatta az érmét, majdnem kirepült a markából.

Rem nekiállt a szemüvegét tisztogatni. Megint.

Detti hangja felsejlett a koporsó mélyén.

Rem mániákusan törölgette szemüvegét, Cell játszott. Vártak. De vér nem folyt ki a koporsóból.

- Új jelöltek kellenek, még ma este. – mondta Rem.

Cell lassan felállt, odalépett Rem mellé:

- Ne dönts elhamarkodottan. Így is nagy szarban vagyunk.

- Ezt eddig is tudtam, a picsába! – megnyomkodta, megdörzsölte a szemeit. – Ott csesztem el, hogy megalkudtam a Család bűntelenségéért.

- Higgadj le! Nyugodtan gondolkozz!

- Végül is. Csak tizenöt vámpír sorsa függ tőlem.

- Nem tőled, a picsába is! A ribancok vérében van az életünk.

Detti monoton szűkölés hallatott a koporsóból. Nem kiabált. Nem dörömbölt.

- Nem értem én ezt. – Rem megcsóválta a fejét. – Vérezzé’ má’!!- ordította el magát.

- Simán nyírjuk ki!

- Cell, ne kísérts!

- Csak döntsd el végre!

- Fogd be a pofád, Cell, ne basztass folyton!

- Miért? Egyszerű a döntés: vagy csak te, vagy az egész Család! – Cell ökölbe szorította a kezét.

- Ne érj hozzám! Szállj le rólam! – lökött egyet Cell mellkasán.

- Hiába lökdösöl!

- Csak azt szeretném, hogy hagyj hallgatni! Faszfej!

Cell egy lépést hátrált, majdnem belelépett Solya maradékába.

Elfojtott hang jött ki a koporsóból.

A két vámpír hallgatózni kezdett.

Cell ismét odaállt Rem mellé. Felnyitották a koporsót.

- Na, ezt magyarázd meg, bazmeg! – mondta Rem.

Cell gyomra megrándult, összegörnyedt egy pillanatra.

- Ez mi, te fasz?!

- Hogy lehet üres? – kérdezett vissza Cell.

- Itt volt a markomban. – roskadt össze Rem.

- Nem értem.

Rem félig dühösen, félig bambán nézett Cell-re. Cell lazán lehuppant mellé a koporsó tövébe. Nekidőltek a támaszhoz. Úgy ültek ott, mint két elárvult kisgyerek.

Rem mereven maga elé meredt.

Rem a lehetőségeit latolgatta. Cell azon gondolkodott, mi történt. Könnyen olvasott most társa gondolataiban. Nem kellett kérdeznie, a válaszok jöttek maguktól. Rem, ha tudott volna, sírt volna a tanácstalanság miatt. Egymást kergette minden gondolatuk.

- Hogy… mehettünk ennyire félre? – kérdezte (magától) Rem.

- Rem… Most mi van? – Rem lassan felállt, és a fürdőszoba felé vette az irányt. Mielőtt benyitott volna, hátranézett.

Diplomatikusa megigazította szemüvegét, megdörgölte orrát. Megköszörülte a torkát.

- Szarban vagyunk. Az van.