Lehet, hogy nincs más kiút?

Gondolatok a pszichiátrián

Fogom a fejem. Most is, mint már annyiszor, súlyosnak érzem kobakom. Nehezebb, mint a testem többi része, és húz lefelé. Egyenesen a padlóra, le. Egyedül guggolok a szobám sarkában, mert a szobatársam két nappal ezelőtt meghalt. Lenyelt egy borotvapengét, így már nem kell hallgatnom örökös sírását. Évek óta itt élek, sokszor úgy érzem, hogy a roppant kőfalak mögött nincs világ. Elvették a rajzaimat, a naplóimat, semmi eszközöm nincs, amivel alkotni tudnék, csak csupasz falak, egy ágy, egy asztal, egy szék, és egy éjjeliszekrényféle. Én is egy öreg bútordarab vagyok. Hajamon a vörös festék megkopott, lenőtt, s most csimbókos fürtjeimen keresztül nézek szét a szobában. A szívem fáj, minden dobbanás egy késdöfés belé. A gyomrom ritmusosan rándul össze. Hányni szeretnék, de csak nyálcsíkokat köpök.

Nézem az ágyat. Hideg a kő, fel szeretnék rá mászni. Arra a szent helyre, aminek Téged köszönhetlek, hisz’ hitvesi ágyunk az valójában. Még érzem. A puha szivacs simogat, meleg tested az enyémhez simul. Megismertem valamit, amiről azt hittem, az Ördögé. De mára tudom, a mienk volt. Itt tanítottál meg mosolyogni, itt tanítottalak meg sírni. Felébresztettél érzelmeket, vágyakat, felszakítottál sebeket. Megbíztam benned. Ismerted minden rezdülésemet, gondolatomat, és még az idekerülésem okait is. A hegeket.

Nem akarok rab lenni tovább!!!

Kirohanok a folyosóra, csak a fal állít meg. Végigfutok a folyosókon, meztelen talpam hangja visszhangzik a padlón. Kiérek az udvarra, százágra süt a nap. Emlékszel, hogy azt mondtad, milyen szép a mosolyom a napsütésben? Vagy, amikor együtt néztük a naplementét, akkor azt suttogtad a fülembe, hogyha nagyon figyelek, akkor hallhatom, hogy a Nap narancsos korongja megkarcolja a hegyeket? – Minden nap fülelek…

A meleg üveglapként vág fejbe. Kedvem lenne elesni, és csak lenni. Vakító a fény, szinte minden fehér. El is feledtem a négy hónapja volt rövid, hideg, esős napokat. Az elmúlás hónapjait. Majd a temetést, a havat. Azt hittem eddig, azok az én hónapjaim. Üres életem minden perce. De nem. Ez az én időm.

Itt állok az intézet kapujában. Most le van eresztve a rács. Túl gyenge vagyok ahhoz, hogy megmásszam, és hozzád szaladjak. Minden erőmmel kapaszkodom a kapuba, mintha még mindig itt lennél. Ahova engem szorítottál, amikor először megcsókoltál. Akkor éreztem először azt, hogy valaki vagyok. Többé már nem voltam senki, aki nem ér annyit, mint bárki más. Mágiáddal rabbá tettél, szerelembe estem. Varázslatos érzés volt. Földbe gyökerezett, remegő lábakkal, heves lélegzettel néztelek Téged, míg kicsit távolabb álltál tőlem, hogy jobban láthass. Rád sütött akkor a Hold, és láttam, ahogy minden csillag megcsillan a szemüvegeden.

Aztán ugyanúgy remegtél, ahogy én. Éreztem. Meglegyintett a lelkem. A szívem. Teljesen rám simultál, és nézted, ahogy a szemem tóvá érik, és benne minden csepp lágy fodrokat ver. A sötétben álltam, de Te láttad benne a szépet. Az első voltál, aki úgy nézett rám, mint egy lányra a szűrt fényben.

Elrontottam az egész életemet, bár sokszor könnyebb volt mást hibáztatni. Rossz arra gondolni, hogy hova jutottam, és miért. Ahogy bántam másokkal, és ahogy bántam Veled… Egyetlen mondatod kavarog a fejemben ilyenkor: „Miért képzeled magad kevésnek? Ha nem állsz fel magadtól, örökké a mocsárban maradsz!” Nyomorúságos napjaimon mindig megválaszolom a kérdéseket, és tudom, hogy sosem voltam ilyen. De mit tegyek, ha nem tudom másképp gondolni? Hibás vagyok. Bűnös vagyok. S az örökös siránkozással azt értem el, hogy ide jutottam.

Nem csináltam mást, csak hazudtam mindenkinek. Hazudnom kellett, hogy még itt legyek a mai napig. Álarcokat váltogattam, sosem voltam önmagam. Ma már azt sem tudom, milyen lennék valójában. De ha nem teszem, akkor valószínű, hogy most nem írnám ezeket a sorokat. Hamarabb omlottam volna össze. Sajnálom, amiket tettem és mondtam Neked, őszintén sajnálom. És a sors fura fintora, hogy pont Te voltál az, aki segített, és ide juttatott.

Volt családom, barátaim, és volt munkám. Már nyűg volt annyi eszelőst hallgatni, minden nap kicsi problémákkal. Megkeseredtem. Aztán megláttalak Téged. Más voltál. Ember voltál. Férfi voltál. A sebeimet semmilyen szer nem hegesztette össze, de amikor Veled voltam, úgy éreztem, hogy mindez, minden önmarcangolás fölösleges. Nem voltak rossz gondolataim, erőre kaptam mindannyiszor, ahányszor láttalak. A szívem dobogni kezdett, azt éreztem, hogy élek, kaptam álmokat, célokat, és vágyakat. Szerettem minden átbeszélgetett órát, minden gúnyos beszólást, még akkor is, amikor rám kiabáltál, hogy mennyire haragszol rám, és hogy mindennek én vagyok az oka. Még akkor is az irántad érzett szerelmem dolgozott bennem, és hiába löktél el századszorra magadtól, ezredszerre is megöleltelek lelkemmel. Azóta csak arra a kisfiús szemekre emlékszem, amikkel utoljára rám néztél, és arra a cinkos mosolyra, amivel átadtad legutolsó ajándékodat. Mára fakulni látszó szenvedély a remény arra, hogy újra látlak.

Én voltam a világ legboldogabb nője, amikor rám néztél. Kirázott a libabőr minden érintésedtől, és tűkön ülve vártam a percet, amikor újra eljössz hozzám… vágytam, hogy Veled legyek, hogy legalább egyszer ne kelljen elfojtanom önmagam.

Meg is kaptam ez az ajándékot!

Sokszor gondoltam arra, miért gondoltad úgy, hogy többre vagyok érdemes másnál. A múltam szinte fekete, mocsokkal és fájdalommal teli, a jövőm még ködbe vész. Minden tettemet könnyek kísérték. Elmartam minden embert magam mellől, akik a barátaim voltak, mert féltem, hogy énem mételyes része megkeseríti az ő mindennapjaikat is. Nincs reményem, és igen megkeseredett vagyok. Nincs bennem semmi nőies: jelentéktelen haj, mocsárszín szemek, kráteres bőr, löttyedt, valamikor hájas test. Még a tartásom is görnyedt. Belül pedig, a végletekig üres vagyok: érzelmeim nincsenek, de egy magamfajtának miért is kellenének érzelmek? Úgysem használja őket, hiszen nincs mellette senki. De Téged nem tudtalak elűzni, szüntelenül jöttél hozzám minden nap. S minden együtt töltött perccel egyre jobban megszerettelek, és láttam, hogy van kiút. Azt mondtad, senki sem fog tudni rólunk. Aztán egy nap, amikor beteg voltál, egy barátod jött el hozzám, és gúnyt űzött belőlem az ápolók és a többi beteg előtt. Rá egy hétre, próbáltad menteni a menthetőt, de tudom, hogy a barátodnak volt igaza. Próbáltál békülni, de túl dühös voltam ahhoz, hogy tovább lássak az orromnál, és még a szemedben is láttam, hogy ez az egész vicc volt. Láttam a szemeden, hogy egyszerre élvezed és bánod minden szavad. Mindig is vak voltál, akit a többi világtalan vezet. Eltemettem magamban az emléket, habár a fejfa mindig emlékeztetni fog. Tudom, hogy mindenkinek szüksége van egy külsős problémamegoldóra, de miért pont egy olyanra, akit nem érdekel a másik ember? Emlékszel, utána nem tudtad, hogy miért vagyok úgy magam alatt, s csúnyán össze is kaptunk. Akkor egy adag nyugtató volt bennem. Nem tudom, mi lett volna, ha az ép eszemnél vagyok…? Úgy érzem, itt az ideje megfizetnem neked a tartozást. Visszafizetek mindent, amit Te adtál nekem. Többet éltél, mint én valaha fogok, és nem szívlelem a gondolatot, hogy úgy éljek, hogy nem vagy velem.

Megrázom magam, kitisztul a kép. Azt sikerült elérned nálam, hogy elkezdtem gondolkodni. Nem vagyok gyenge, sőt. Céltudatos lettem. Veregesd meg a vállad helyettem is. Visszabotorkálok a szobámba egy óra alatt, minden téglát jól megnézek. Hogy lehet, hogy ez a pár kődarab elnyeli minden fájdalmam? Sokszor indokolatlanul zuhanok magam mellé, és dühösen, ököllel ütni kezdem a falat. Mérges vagy rám. Mérges vagyok magamra.

Nézem a lámpa körtéjét. Tudtad, hogyha sokáig bámulod, egy idő után vibrálni kezd, s ami még jobb, zöldnek látod? Vajon látjuk-e ezt a csodát ugyanabban a pillanatban?

Áh, az egész egy nagy hülyeség! Minden levelemet kidobod, amit küldök neked. Felbontatlanul hever az üres tejes dobozok, és banánhéjak alatt valamelyik szeméttelepen. (-Vagy talán elolvasod őket, ha már nem tartod meg?-) Nem tudok Rólad semmit, nem gondolok Rólad semmit. Ködbe veszik kedves mosolyod, huncut szemed. Ha lehunyom a szemem, már nem érzem, ahogy átfogod a derekam. Szeretném, ha a bögrém a Te ajkad lenne, nem csak egy hideg porcelán érintené az én számat. Mit vétettem, hogy Isten elszakított tőlem? Mi a bűnöm, hogy nem lehetek Veled soha többé? Sokkal jobban fáj ez, mint az, amikor még tudtam, hogy benne vagy a világban. Átkozom a napot, amikor életet adtál nekem, és átkozom magam, amiért nem tudtam élni a lehetőséggel!

Visszarogyok a sarokba, és a fejemet a falnak támasztom. Igyekszem mély levegőt venni, de alig jut a tüdőmbe valami. A gyógyulással kellene foglalkoznom, hogy helyre rántsam magam, hogy elinduljak az úton, amire Te tettél vissza engem a grabancomnál fogva. Hiányzol! Annyira hiányzol, hogy már fizikailag fáj! Talán Istennek az fáj, hogy én szerettelek Téged. Talán féltékeny lett, vagy irigy arra, amit érzek, mert neki sosem lehetett benne része. S amikor tervezni kezdtem, hát jót röhögve elválasztott Tőled. A legrosszabb az, hogy nem tudtam védekezni. Túl későn kezdtem el kiállni magamért. Megfelelő búcsúban sem volt részem. Annyira szerettem volna, legalább csak egyszer kimondani: „Szeretlek!” Sosem lesz rá lehetőségem. De bárki is lesz mellettem, Téged foglak keresni benne. Itt vezeklek üresen egy pszichiátrián, és szövöm a tervet, hogyan szökhetnék meg, hogy újra lássalak.

Miért löktél el magadtól? Miért hagytál magamra?... vagy ha már megtetted, miért nem írsz nekem, legalább annyit, hogy jól vagy? Kinek mondjam el, mit érzek most? Senki sincs az én világomban. Szégyellek sírni, talán már nincsen könnyem. Megmerevedett az arcom. El sem tudod képzelni, mekkora semmit hagytál magad után. Azt hittem, halványulni fog minden, hogy el foglak felejteni. Nem így van. Néha csak állok az ablaknál, hagyom, hogy befújjon rajta a szél, s mintha az illatodat hozná magával. Ilyenkor remélem, hogy Tőled jön a szél, s azt üzeni, hogy minden rendben van. Vagy, hogy amikor csillagos az éjszaka, akkor az egyik csillagban engem látsz. Emlékszel? A tóparton, amikor nekem adtad az éjszakát?!

Hónapok óta most először szöknek könnyek a szemembe. Azt hittem, már sosem leszek képes rá, mint ahogy számomra elképzelhetetlen, hogy nevessek. Áh, nélküled még ez sem az igazi. Ebben sincs jövő, sem remény. Most azt érted el, hogy úgy érzem, fölöslegessé váltam. Megtettem mindent, mégis minden hiábavaló volt. Az életem a végéhez ért. Talán ez az írás is csak egy tartalomjegyzék. Nem érdekel, milyen ízt hagyok magam mögött. Ezzel foglak újra látni. Lehet, hogy már nincs más kiút?

Az éjjeliszekrényke fiókjából előveszek egy régi üveget. Még Te adtad nekem igaz, akkor üres kémcsőnek látszott. Most bordó folyadék van benne, vagy inkább lilás. Még leírom az utolsó gondolataim – Neked címzem a levelet -, tudom, hogy meg fogod érteni.

Leülök az ágyra, és fegyelmezetten mindent megnézek. Csak azért, hogy pontosan vissza tudjam majd idézni, amikor az unokáim kérdezik. Semmi sem mozdul, még a pók sem a sarokban. Ott vannak a Tőled kölcsönkapott könyveid, rajta a levél. Minden arra vár, hogy sok-sok idő után belépj ebbe a szobába ismét. Hogy behúzd az ajtót magunk mögött. Amikor itt hagyjuk ezt az ócska kócerájt.

Már itt vagy az intézet kapujában. Minden lépéssel beléd hasít egy-egy gondolat, amit együtt éltünk át. Hozzám jössz. Fel, a harmadik emeleti, sötét szobába. A szobámba, ahol hitveseddé fogadtál. Odalépsz az ajtóhoz. Csak egy szám van rajta, és pár vaspánt. Ennyi az egész, de nem rúgod be. A félfának támaszkodsz, fejedet az ajtónak támasztod. Izgulsz, milyen lesz a viszontlátás.

Én izgatottan ülök. Kezemben tartom a kémcsövet, és leveszem a kupakját, hogy érezzem az illatot, mely sokszor a ruháidból tört elő, hisz’ mérgekkel dolgozol. Remegő kezemben tartom az üvegcsét, a kupakot, mint egy jól nevelt kislány, leteszem az asztalkára. Az üveget az orromhoz emelem, és szúrós illat csap meg. Végül is, nem kell szagolnom, egy gyors korty, és már lenn is lesz. Vagy hagyjak egy félénk ingert a testemnek utoljára? Ha beveszem a gyógyszert, minden rendbe fog jönni, tudom. Nem lesznek démonaim, nem kell megküzdenem többet Érted. Minden rendben lesz. Ez egy esély a boldogságomra.

A számhoz emelem az üveget. Melegség önt el, ahogy halad lefelé a folyadék, mintha forró teát innál a téli hidegben. Egy örökkévalóságnak tűnik az egész. Ahogy egyre lejjebb ér, úgy dőlök egyre jobban hanyatt, mígnem az ágyon fekszem. Izgulok, a szívem egyre hevesebben ver, vér tódul az arcomba. Várlak Téged.

Annyira átjár az izgalom, hogy zsibbad minden tagom, a szemem lassan lecsukódik. Hallom, ahogy nyílik az ajtó…

- Itt vagyok veled, most már nem lesz semmi baj. – mondod, és lerogysz mellém.

Karjaidba veszel, fejemet a mellkasodnak támasztod, míg én olajos álomba merültem végleg.