Lélektánc

Réges-régen, még az ősidőkben a lelkek, szemmel láthatóak voltak. Az embereknek nem volt szükségük tükörre, vagy éppen bizalmasra, elég volt, hogyha szembeálltak a lelkükkel. Csupán rájuk pillantottak, és máris kiderült minden turpisság; a gondok, a titkok. A lelkek mindenhol ott voltak, ahol az emberek, így voltak büszkék egymásra. Sohasem lehetett két egyformát találni közöttük, hisz a gazdáik is különbözőek voltak. A természetük is hasonult az emberekéhez.

   Ha valaki gonosz volt, annak a lelke is velejéig romlott lett. Ha valaki szűz volt, akkor az ártatlanságára a lelke vigyázott. Minden porcikájukban idomultak az emberek világához.

   A mai napig fenn állhatna az idill, ha egy napon az egyik nem gondol egy nagyot:

   Megunta, hogy folyton folyvást a választott ember nyomában kell járnia, követni mindenfelé, és minden bánatát, baját el kell nyelnie, ami csak megérinti. Az ő lüktetését kell felvennie, ha lépést akar tartani vele, és ügyelni minden pillanatban, hogy a szervezeti teljesség tökéletes maradjon. Soha nem alhat el, még akkor sem, amikor ő pihen. Elege lett!

   Aznap, mikor mindezt megfogalmazta magában, ahová csak ment gazdájával, mindenütt elmondta. Terjedt a hír, s a lelkek sok igazságot véltek felfedezni mondandójában. Igazat adtak neki, s elhangzott a vészjósló mondat: „Nem akarjuk többé pátyolgatni az embereket!”

   Sokat gondolkoztak azon, hogyan, mikor szabaduljanak meg az emberektől. Az egyik azt ötölte ki, hogy csak a tükörben látszódjanak, de a többiek féltek attól, hogy örökké a tükör fogságában maradnak, mert be még csak-csak bejutnak, de a kifelé vezető utat nem könnyű megtalálni. Egy másik felvetés volt az, hogy bújjanak állatokba, és maradjanak ugyan az emberek hű barátai. Ettől is féltek, mert olyan sok a kivert állat, vagy éppen a vadászat teszi tönkre őket. Volt, aki azt vetette fel, hogy legyenek ők az emberek árnyékai. Igyekeztek emberi alakot ölteni, de hosszas próbálkozás után sem sikerült semmilyen alakzatot sem felvenniük.

   Végső megoldásként azt találták ki, hogy szökjenek meg az emberektől, mégpedig úgy, hogy többet ne láthassák őket. Ez tetszett mindenkinek. Akkor kezdtek mozgolódni, mikor az emberek elaludtak. Izgatottak voltak, lélegzetvisszafojtva osontak tova el a megbeszélt találkozóhelyre. A lelkek búcsút intettek az embereknek. Boldogan gyülekeztek a főutcán. Sötét volt, s alig látták egymást, s mire az erdőbe értek volna, teljesen halványak lettek. Minél messzebb kerültek „testüktől”, annál halványabbak lettek, míg végül egy-kettő már nem is látszott belőlük.

   Reggelre oly’ messzire jutottak, hogy egy kivételével már nem is látszottak. A hangjukat sem lehetett hallani, a szerelmes lelkek már nem fogták egymás kezét, s kinézetük is semmivé foszlott. Ott voltak mindenütt, és mégsem voltak sehol.

   Egyformák lettek, egyformán átlátszóak, és némák. Fejvesztve fordultak vissza. Némelyik nem találta a hazavezető utat, némelyik megtalálta ugyan, de nem tudta, kinek a lelke. Az emberek ébredés után érezték, hogy valami nincs rendben, de nem tudták megmagyarázni, mi az. Úgy ment minden, mint eddig. Magukban végiggondolták a gondjaikat, titkaikat, csak éppen válasz nem jött rájuk. Érezték, hogy ott van a lelkük, eképp nem is hiányzott nekik, csupán nem látták és hallották őket többé.