Lucius halála

Vámpírkörökben él egy történet, ami nem egészen úgy esett meg, ahogy az a szájhagyományban megmaradt. Igaz ugyan, hogy megölték őt, amikor a nép a forradalom idején lázongani kezdett, de az már nem igaz, hogy március 15-én bárki is betört volna hozzá, és megsebezte volna, sőt, még az is koholmány, hogy Lucius meglepődött volna a támadáson. Nem az a fajta gyakorlóvámpír, aki annyira szórakozott, hogy nem hallja meg egy másik vérszívó közeledését; éppen ellenkezőleg! Tapasztalata és képességei sok öreg vámpírt is ámulatba ejtett. Művészlélek volt persze, mint minden halhatatlan, éppen ezért vált hasznára az embereknek: olyan terveket eszelt ki, és hajtott végre, ami nélkül hamarabb elbuktak volna. A támadója pedig, ugyancsak vámpír volt, ám az, az ellenkező oldalon játszott. A neve Roman volt. Mind a ketten tudták jól, hogy mit miért tesz a másik. Lucius a kopogásra kinyitotta az ajtót. Az üdvözlés után visszabújt addigi munkájába. Roman így szólt:

- Salve, Lucius.

Lucius zavartan felpillantott rá. – Moriture te salute, Roman. – egy pillanatra elgondolkodott. – De ezen egyszer már túlestünk, nem? Nos, mit akarsz? – kérdezte.

- Lucius, mint tudjuk a te terveid és elképzeléseid nélkül az emberek nemigen jutnának előbbre. – szólt Roman. – Így viszont, hogy van valaki, aki összetartja őket, nem tudunk ezen a sajnálatos helyzeten változtatni. De mindennek ellenére hidd el, csodállak. Nem csak én, hanem az egész nemzetség felnéz rád.

Lucius homlokán az ér lüktetni kezdett.

- Inkább térj a tárgyra. Szánalmas vagy, ahogy próbálsz nyájasan közeledni hozzám. Olyan vagy, mint egy tanulatlan ifjú. Szóval?

- Sértegetéssel nem mész semmire. – kezdte Roman. – Szóval azért küldtek, hogy rábeszéljelek arra, hogy hagyd abba, amit csinálsz, és állj be közénk.

- Közétek?

- Közénk, vámpírokhoz. Tudnod kell, hogy a forradalom erőteljesen a bukás felé tart. Ha támogatod őket, a haláloddal fizetsz majd. Te egy érték vagy minden élőlénynek, de csak úgy, ha élsz. Ha őket támogatod, meg fognak ölni. Inkább velünk legyél, mint ellenünk. Nos?

- Miért? – kérdezte Lucius. – Akár így, akár úgy: az ember, ember marad. A vérük pedig, mindenképpen oltja szomjunkat.

- Persze, de ha egyszer fel akarnánk kelni, megvédeni magunkat, szükségünk lesz rád.

- Miért van rám szükségetek?

- Idővel mi leszünk az uralkodó faj.

Lucius bólintott egyel elcsigázottan. Nem nézett fel a tanulmányából. – És miért is jó a „hullák királysága”?

- Aki uralkodik az emberek felett, - szólt Roman – az az igazi halhatatlan. Ezt te is tudhatnád.

- Egymás mellett is vígan élhetünk…

- Igen. A regényekben. De az emberek ledarálják egymást, a gyengét meg lehet fertőzni, és onnan már csak egy lépés az uralkodás.

- Lehet. – legyintett rá Lucius. Egy sort írt hozzá a tanulmányához. – Én azonban nem vagyok biztos abban, hogy a jó oldalon állunk, Roman. Ki ne szeretne uralkodni a többiek felett, ám a mohóság, a nagyravágyás rossz irányadó. Nem előrevisz, hanem nyomorba dönt. Kár minden fáradságért, a tervetek nem fog valóra válni.

- Ha nem, hát nem. Nélküled is sikerülni fog.

- Sikerülni… - ízlelgette a szót Lucius. – Mit nevezünk sikernek? Ha egy embernek angyalszárnyakat adsz, akkor is csak ember marad. S mindig le fog zuhanni, mert viaszból és tollból sosem lesz határtalan szárnyalás, Roman. Gondolod, ha meglököd, a repülés tovább fog tartani? Gondolod, hogy egy egyszerű csellel sikerül megváltoztatnod azt, amit évmilliók során magunkba ittunk?

- Te a megszokás rabja vagy, Lucius. – mondta Roman. – Nem bírnád elviselni, ha nekem sikerülne az, amire te évszázadok óta nem vagy képes.

- Hogy kívánod tenni?

- Ha kell, erőszakkal. Például harapásfüggőséggel. Ha nekik harapás kell, cserébe nekünk egy szelet a világukból. De gondolom, ezt te úgyis tudtad.

- Igen. – mondta Lucius, és hátradőlt a székében. – Igen, ez valóban hatásos módszer; csakhogy ez nem valami drog, aminek az elvonási tünetei olyan fájdalmasak, hogy bármit megadjanak érte. Soha többé nem lesz olyan. Kár ezért minden idő.

- Majd meglátod. Erősebbek leszünk, mint eddig valaha.

- Nem éri meg.

- Hogy fennmaradjunk, meg kell ezt lépnünk. Te is beláthatod, hogy erősek maradjunk, felül kell kerekednünk rajtuk, a jó időben.

- Gondolom, ez a jó idő…- töprengett el Lucius. – Tudod, én nem így képzelem a jövőt, Roman. A jövő nem is lesz ilyen. Lemorzsolódik a tett, és csak az álom marad.

- Nem értelek.

- Ez tény, Roman. Az erőszak, csak erőszakot szül. Az én romantikus nézeteim szerint, olyan eszközzel fogsz elbukni, amilyen eszközzel te is rendelkezel. Jó tanács: ha kicsit harapsz, a falat kevesebb eséllyel fog megfullasztani.

- Mégis mit jelent ez?

- Nem vagyok jós, sőt, álomfejtő sem. Idővel rá fogsz erre jönni, ha most nem értetted meg. Ennyi.

- Nézd, Lucius. Állj mellénk, ameddig nem késő. Te az a fajta vámpír vagy, aki csak akkor hisz el valamit, ha már megtapasztalta. S mint ilyen, csak azt képzeled el, hogy A Könyvbe bekerülhetnél, mint feltaláló, író vagy filozófus…

- Sajnálom, Roman. Nem vagyok az a fajta vámpír, aki rózsaszín képzeteket gyárt. Inkább magam szeretném élni az életemet. És ha megbocsátasz, most szeretném befejezni ezt a tanulmányt.

- Nem értelek én téged. Semmi vágy, semmi érdeklődés, semmi akarat! Nézz rám! Nézz a szemembe!

- Sajnálom. – nézett fel a vámpír Romanre. – Nem tehetem.

- A te fajtád miatt leszünk egyszer kihalásra ítélve!

- Az én fajtám. – szólt Lucius. – Kérlek, Roman, most hagyj magamra. Azt hiszem, át kell gondolnom valamit. Valamit, ami még a javamra válhat.

- A mi ügyünk?

- Nem. Angyalszárnyakat kell terveznek az embernek, hogy magasabbra törjenek nálatok.

A következő nap éjjelén Lucius-hoz egy tanítványa ment el, és ott találta a Mestert, szívében egy karóval.