Máglyahalál

Derek a padlón ébredt. Hanyatt feküdt szétszakított rongyokon. Gesztenyebarna haja szétterült a recsegő fapadlón. Nehezen kelt fel.

Végignézett magán. Meztelen volt, mint egy újszülött. Odasétált az ablakhoz. Kitárta azt, és nézte a főteret.

A máglya készen állt az esti játékokra. Ott magasodott a tér közepén, mint minden évben, várva arra, hogy egy „áldozatot” a kiálló karóra erősítsenek, és megégessenek.

Hiába tudta mindenki, hogy a Boszorkányok Éjszakáján ez csupán trükk és játék, mindig olyan élettel telinek tűnt, hogy Derek sokszor félt is tőle.

Az ég már csak egy apró, rózsaszín csík volt az éjszaka lábának árnyékában. Lassan, mindenki kiszivárgott a térre, ami hirtelen tele lett élettel, ám ma valahogy mégis szürke volt. Az állatok rendszerint megvadultak, a kutyák ugattak, a lovakat messze elvitték innen. A macskákat is bezárták. Idén először esett meg az, hogy minden állat elhagyta a várost. Mind megbolondult. A vének azt beszélték, ők már érzik a halált.

Aztán megérkeztek az idegenek is. Kisebb-nagyobb csoportokba verődve áramlottak szét mindenfelé. Köpködtek, fennhangon beszéltek, s mind letelepedett valamelyik szeszfőzde standja mellé. Mindenki a máglyáról beszélt. Aki még nem látta, annak elmagyarázták, hogy is megy ez. Aztán szép lassan mindenki a püspöki palota ajtaja felé meredt.

A templom harangja jelet adott. Előbb a kisebbek szólaltak meg kánonban, majd egyre nőtt a harang mérete, s ezzel együtt a hangja is.

Elkezdődött.

Akik nem merészkedtek le a térre, azok otthon kinyitották az ablakaikat, és onnan kísérték figyelemmel az eseményeket. Voltak, akik bekéredzkedtek egy-egy ilyen családhoz. Az emberek csoportjaikban megkeresték családtagjaikat, s egymásba kapaszkodva várták a „boszorkányégetést”.

Mély, nehéz morajjal tárult fel a palota ajtaja. Emberek léptek ki rajta. Az elítélt rongyokban jött ki, és a kosztól nem lehetett látni az arcát. Csak a szemét, mely mélyen Derek szemébe meredt. Riadt volt, és várakozással teli. A láncra vert szerencsétlen csenddel körülvéve menetelt veszte felé. Üres volt. Dúdolni kezdett halkan egy altatódalt. A város roppant csendje, és a zárt utcák falai visszaverték dallamát.

Amikor a máglyához értek, akkor lehetett látni, hogy egy viszonylag fiatal statisztához van szerencséjük, aki nagyon is csinos volt. Tizennyolc éves lány lehetett, asszonyosan telt idomait elfedte az alaktalan zsákruha. A haja fekete volt, de csatakos és mocskos. Tincsei közül meredt fel a férfira.

Láb- és kézfeje vértől volt piros. Ki tudja, mit műveltek vele. Mindenesetre a smink- és maszkmesterek jó munkát végeztek – gondolták többen a közönségben. Ám, amit senki nem tudott, hogy mióta megtudta, mi lesz életének első szerepe, akkor kezdett el könnyezni. Az még élethűvé tette a bizarr játékokat.

Most ott állt, sok-sok nő színi sírjánál, mozdulatlanul, mint egy szobor.

Az emberek már rég levetették azt a kort, amikor a boszorkánysággal vádoltakat tűzhalálra, vagy egyéb ordáliák próbatételeire kárhoztatták volna. Ebben a városban azonban több boszorkányper volt, mint bárhol máshol a világon, ezért minden évben, ugyanazon a napon (amikor a legtöbb asszonyt kivégezték), tiszteletükre felkértek egy-egy színésznőt, hogy játssza el a boszorkányégetést. Mindig körültekintően jártak el, nehogy személyi sérülés legyen. Az emberek pedig, mint hiénák a dögre, csak jöttek és jöttek és bámészkodtak. Némelyek szidalmazták az „áldozatot”. A lány is tudta ezt, mégsem mert úgy játszani, ahogy megbeszélték. Csak állt, és Dereket nézte. A férfi olyan volt neki onnan lentről, mintha a Holdat nézné, aminek testét megvilágítja valami vörös báj – talán vér?

Morajlani kezdett a tömeg. A püspök elmondta imáját, kezét a lány homlokára tette; a lány nem bánt meg semmit. Egy fekete ruhás alak tűnt ki a katonák mögül. A Hóhér volt az. Megfogta a lányt a vállainál, és könnyen a farakás tetejére helyezte. Ahogy a lány körbenézett, semmi arra utaló jelet nem látott, hogy védeni fogja valami is a tűztől. Rémület jelent meg az arcán, szemeibe könnyek gyűltek.

Derek látta a lány ijedtségét, és hamar rádöbbent, hogy ez nem színjáték lesz. A hóhér kikötözte a lányt a cölöphöz. Úgy megszorította csuklóin a kötelet, hogy vér csordult a fonalak után. A közönség mocorogni kezdett, tűkön ülve várták a folytatást.

A hóhér lement a máglyáról. A püspök kezében fellobogott a fáklya lángja. Ördögi mosolyra húzta a száját, és a lány lába elé dobta az égő facsokrot.

A lány rémülten nézett maga elé. Imádkozott egy kis esőért, vagy csodáért. Mindegy, csak hamar legyen vége. Zihált. Eleinte nem nagyon akaródzott meggyulladni a sok korhadt, száraz fa, majd egyre hevesebben kezdtek el pattogzani a gallyak, míg végül egyre több parázs és pirosan izzó ág lett körülötte.

- Kérem, segítsenek. – kiabálta, először erőtlenül, hitetlenkedve, aztán egyre hangosabban. Végül eszeveszett hisztériában tört ki. Próbált szabadulni a kötelekből, de azok nem engedték. – Kérem. Hát nem látják, hogy ez nem színjáték? Apu? Anyu? Segítsetek! Megégek! Elevenen elégetnek! Én még élni akarok…

A füst egyre nagyobb lett. Mindenfelől hallani vélte a gyulladt fa pattogását. Kapkodni kezdte a fejét, de a szürkeségben nem látott semmit. A füst szorítani kezdte a torkát, mint egy láthatatlan kéz. Egy pillanatra elhallgatott, és megmerevedetten állt egyhelyben.

A tömeg szájtátva bámulta az eseményeket, ahogy az első lángnyelvek belekapnak a lány ruhájába, a hajába.

Hirtelen borult tűzbe az egész. Semmit nem lehetett látni, csak méteres lángnyelveket, és a belőlük felszakadó, nehéz füstpamacsokat. A lánynak már csak a mozgása látszott át a tűzön. De a hangja még mindig szívig hatoló volt, és aki hallotta azt, az évekig nem felejtette el. Majd egy velőtrázóan nagy sikoly tépte meg ezt a bizarr, idilli helyzetet…

… aztán semmi. Derek elfordította a fejét.

Aztán a semmiből még egy nagy sikoly szakadt fel, egy olyan utolsó, amikor a lélek énekelni kezd, hogy megszabadult, ám ez teli volt fájdalommal.

Hirtelen csend szállta meg a környéket, és a tűz is egy pillanat alatt aludt ki. Az emberek némán álltak, értetlenkedtek, hogy most mi volt ez.

A máglyán, mintha mi sem történt volna. A kötél a cölöp tövében feketére égve hevert, viszont még mindig csuklónyi csomóban. A farakás is még izzott, pattogott, itt-ott még füstöt is eregetett.

A lány teste nem volt sehol.

A Hold pedig, ezüstösen világított meg minden emberi lelket.