Megbízás 2. rész

Valahol Budapest utcái alatt, 2110. június 11.

Matt rossz szokásához híven nem vett golyóálló mellényt, csak pólót húzott és egy laza nadrágot. Csőre töltötte kilenc milliméteresét, fejébe tolta a napszemüvegét, és készen állt.

Késő volt már, hosszú műszakot vállalt, már nem volt kedve lent lenni a laborban. Elvegyült a szerteszét korzózó tömegben. Akiket ismert, köszönt vagy bólintott. Nem, mintha valaha életében sietett volna, most sem tette, de valahogy mégis hajtotta valami belül, hogy menjen el minél hamarabb. A felső szinten a laboroknál szállt ki. Keresztül kellett ott haladnia, hogy kijusson a komplexumból.

Az egyik üveges labornál megállt, mert a bámészkodó tömeg útját állta. Morajlott az emberáradat.

Matt elmosolyodott.

Laborbaleset. Nem meglepő, szinte minden héten van egy.

Nem látta jól az eseményeket, ezért előre nyomakodott.

- Szabad lesz?! Bocsánat! Vigyáztam! Elnézést.

Nagy nehezen odajutott az üveghez.

Az emberek rosszallóan néztek rá, mintha megzavarták volna őket a nézelődésben, ami olyan nagyon fontos dolog itt lenn, a föld alatt. Máskor nagy mellénnyel állt volna, hogy nagy feladatot látott el a nyomakodással, de most csak a szemöldökráncolásra futotta. Az emberek maguk előtt tartottak minden mappát, és szemlélték, hogy a biztonsági emberek se mennek be az üvegfalú terembe. Álltak vegyvédelmi ruhában, de meg sem mozdultak.

Összecsavarodott laboratóriumi eszközök voltak mindenfelé, és felborogatott berendezések, szekrények. Mintha bomba robbant volna odabent.

A benti romok nemcsak kémcsöveket rejtettek, hanem emberi roncsokat, papírrá vékonyodott kísérleti állatokat is. Bíborvörös tócsák éktelenkedtek a HPLC alatt. Az egyik, még magát vonszolni tudó túlélő az üveg felé araszolt. Leszakadt lábát húzta maga után. Kitört fogaival az emberek felé vicsorgott, s mielőtt elérte volna az ablakot, összeesett és nem mozdult többet.

Egy fehér köpenyes nő, viszonylag jó állapotban felhúzta magát a sarokból, pötyögött egy számot, mire kinyílt az ajtó mellette. Támaszkodva, sántikálva botorkált kifelé. Először bizonytalanul, majd egyre sietősebbre véve a figurát futni kezdett.

Matt ledobta maga mellé a zsákját, és utána iramodott. Mielőtt beérte volna, visszanézett a laborra. Legalább hárman halottak voltak, és legalább ketten félholtak. Az egyik haldoklót felnyársalta egy fémrúd. Hanyatt fekve lógott egy feldőlt szekrény oldalán, miközben a kísérleti patkányok rágcsálták a bőrt a sebe körül. Egy másik szenvedő nő volt. A savak és egyéb kémiai anyagok teljesen beborították. Jobb kezén leégett a ruha és a bőr, a haja csomókban hevert mellette, és arcának jobb fele is leégett.

Az előzőleg meghalt pasi mellett még két áldozat volt. Az egyik nőről Matt nem tudta eldönteni, hogyan halt meg. Beborította a mesterséges vér. A harmadik halottról fogalma sem volt, hogy férfi-e vagy nő, mert deréktól felfelé a hátsó szobában volt. Elsődleges szabály volt, hogyha az egyik laborban baleset történik, a rendszer igyekszik mindent a minimális veszélyességi szinten tartani, azaz hermetikusan lezárnak minden kijáratot. Valószínűleg, eleshetett, és az ajtó derékban elvágta a szerencsétlent. Matt megrázta magát, amikor a mérgesgáz elárasztotta a labort.

Sajnálta, hogy megint megtörtént, de úgy látszik, sikerült megfékezni a fertőzés veszélyét. Eszébe jutott a nő, aki ki tudott jönni a vészkijáraton. Nem futott már, amilyen sérülései voltak, valószínűleg úgysem jutott messzire.

Lassú, lendületes lépésekkel haladt a nő irányába. A maszkos férfiak karót nyelve figyelték, ameddig tudták.

Nem kellett kitalálnia, merre ment a nő. Folyamatos vércsík mutatta az utat. A szaggatottságból ítélve pedig, nem sok ideje van hátra. Viszont minél előbb meg kell találnia, mert ha fertőzött, akkor fuccs az egész föld alatti világnak.

Három sarok után már nem lehetett hallani mást, csak a saját lépteit és lélegzését. Fegyverét maga elé tartva araszolt egyre előre. Pár lépés után látta a nőt a falnak támaszkodni, görnyedni. Hányt.

- Állj! Forduljon meg lassan! A labor szabályzata alapján jöjjön vissza velem a karanténba!

A nő háttal a falnak támaszkodott, és annak mentén óvatosan lecsorgott. Leült a földre. Matt leengedte a fegyverét.

Csak ne legyen fertőzött. Istenem, add, hogy egy robot legyen! Na igen. Ha robot szökik, azzal nincs gond, mert kiürítik, mint fémhulladékot.

Matt eltette a fegyverét, és lassan a nőhöz lépett.

- Kérem… - nyögte. – Tegnap… két üveg… azok a lények… azt mondták, törhetetlen… - vér bugyborékolt elő a szája sarkából.

- Ne beszéljen. – Matt leguggolt, és megfogta a nő csuklóját. Nem érzett semmit. Végignézett rajta. Tipikus laboráns. Vékony, átlagos magasságú, szőke, rövid hajú nő. Fehér papucs, fehér nadrág, szürke póló és fehér köpeny. Megnézte a névtábláját: „Dr. Sharayan”. Furcsának gondolta, mert nem volt arab vagy indiai.

A nő csuklani kezdett, mitől még több vér folyt kettejük köré. Matt észrevette, hogy a mája környékéről jön ez a sok vér.

- Oh, a picsába! – mordult fel, és ösztönösen a sebre szorította a kezét.

Tényleg ostoba. Nem tudja, mi történt, mégis puszta kézzel, kesztyű nélkül fog meg egy vérző testet. Remek. Sosem megy haza ebből a föld alatti pokolból.

- Igen. Dr. Sharayan. – megrázta a nőt. – Vissza kell mennünk a biztonsági zónába, hogy karanténba tehessék. Megsérült. Tud még mozogni? Doktornő?

A nő nem válaszolt semmit. Matt egy pillanat alatt átgondolta, hogy mit kell tennie, s mivel már mindegy volt, egyik kezét átvetette a vállain, és karjába vette a vékony testet.

Cipelte, de métereken belül nem volt senki sem. Amikor visszaért a laborhoz, megdöbbenve tapasztalta, hogy az egész kiürült. Sehol sem volt egy árva lélek sem. Amikor benézett a laborba, mintha mi sem történt volna, minden a helyén volt. Minden, az embereken kívül.

Matt belökte az egyik labor ajtaját, és a nőt lefektette az egyik üres asztalra. Vissza, kiment a folyósóra, és körbenézett. Sehol egy folt, sehol egy vérnyom, vagy bármi, ami arra utalt volna, hogy az elmúlt tíz évben dolgozott bárki is ebben a komplexumban.

Egy gép sem működött, egy lámpa sem világított, csak a laborok fényei égtek, semmi más. Visszasietett a doktornőhöz, aki ugyanúgy feküdt az asztalon, ahogy ott hagyta.

Cendra. Riadóztatni kell. Ha sikerül kijutnom innen, még a várost is magunk mögött hagyjuk, nem csak a mai napot!

- Dr. Sharayan. – mondta, és megrázta a nő vállát. – Kérem. – a nő felnyitotta lehetetlenül kék szemeit. – Tud beszélni? Mi történt? Mi folyik itt?

A nő szóra nyitotta a száját, de másra nem futotta az erejéből, csak hogy véres buborékokat gurgulázzon fel. Bekönnyesedett a szeme. Matt felismerte ezt a nézést. Évekkel korábban már látta. Jeges félelem.

- Ne féljen. Megteszek minden tőlem telhetőt. Ha tud irányítani, én szívesen segítek magának. Alighanem mi ketten vagyunk itt ebben a komplexumban. Vagy legalábbis, az emeleten biztosan mi ketten vagyunk. Keresek gézt, meg ilyesmiket – azt sem tudta, hogy mivel kell ilyen esetben dolgozni, mi számít sterilnek? – Mindjárt visszajövök.

A nő összeszedte minden erejét.

- Kérem. – nyöszörgött. – Ne mentsen meg. Öljön meg, kérem!

- Nem tehetem. Ha nem támad rám, nem ölhetem meg. Lehet, hogy csak megsérült… - Matt hiába próbálkozott nyugodt hangon beszélni nem tudott. Most már tudta, hogy a nő nem robot, és bármi is történt vele, nagy a baj. – Feküdjön nyugodtan, és kérem, ha lehet, mondja, hogy mit hozzak, mit tegyek.

Matt elfordult a szekrények felé, és kutatni kezdett. Nyitogatta a fiókokat, szekrényeket. Eredménytelenül. Minden üres volt.

- Vérfertőzés… - amint kimondta, Matt visszafordult hozzá.

A nőből nem maradt más, csak egy zaftos csontváz orvosi ruhában.

Matt-nek egy dolog járt a fejében.

Kurva nagy gáz van!