Megbízás

Budapest külterülete, 2110. június 11.

Ahhoz képest, hogy nyár elejét írtunk, szokatlanul borongós időnk volt. Esett már napok óta. Ha nem esett, akkor a köd szitált. Most apró cseppekben szemerkélt az eső, szinte szúrta a bőrömet. Unott, hatalmas léptekkel haladtam előre, nem néztem oldalra. Szerettem volna beleolvadni a nyúlós betondzsungelbe. Elment mellettem egy-egy ember, nő, férfi, párok, gyerekek; nem ismertem őket, ők se engem. Jó volt ez így. Néha belém kapaszkodott egy csöves, pénzt követelt, valamikor száz évvel ezelőtt lejárt újság miatt, amit szinte a képembe tolt, néha csak egy részeg alak próbált támaszt találni bennem. Mind a két embertípusnak rossz napja volt. Leszakítottam őket magamról. Egy ilyen szar nap után nem volt kedvem jótékonykodni. Mi jöhet még? Gondoltam magamban. Az utca túloldalán motorok zaja csattant fel hirtelen, suhogó árnyak köröztek a hatemeletes házak tetején. A sárgás utcán mászkáló éjszakai kísérteteket feszült figyelemmel, csak a szemem sarkából követtem. Sosem lehetett tudni, mikor ugrik rád egy éhes vad.

Elhagytam a „Budapest” táblát, és befordultam a sarkon. Szűk sikátorba értem. Egy lépés után megtorpantam, és figyeltem. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Amikor alaposan megnéztem magamnak a kihalt részt, elővettem a telefonom, és megnéztem, mennyi az idő. Negyed egy. Ilyenkor a jóérzésű emberek már édes álmaikat alusszák, akik a szánalmas életük megmentéséért melóznak, azok meg olyan helyzetben vannak, mint én. Amikor eltettem a telefonom, és mentem volna tovább, egy ütést kaptam a tarkómra. Nem ájultam el, de az utca kellőképpen imbolyogni kezdett. Egy erős marok megragadta a copfomat, és a falnak csapott. Egy kiálló tégladarab belefúródott a két lapockám közé.

- Helló cicus! – ismerősen csengett a hang. – Add ide a mai felvételt!

Hú, de nagyon ismerős volt a hang. Talán már beszéltem vele. Talán egy helyre jártunk szórakozni. Talán szexeltem vele. Talán megpróbáltam megölni.

Megráztam a fejem, próbáltam a hátamba állt nyilalló fájdalmat tompítani, de amikor kinyitottam a szemem, nem láttam mást, csak az esős, szarszagú utcát, és egy fekete, hegyomlásnyi embert, aki a torkomnál fogva tűzött a falra, mint valami legyezőt.

Amikor kitisztult a kép, egyből felismertem. Ez az agyament állat Lokinak hívatta magát, a skandináv isten után. Mellig érő, vörös, haja volt, ami most nemcsak zsíros, de vizes is volt. Világoskék szemekkel, sárgás fogakkal vicsorított felém. Amúgy huszonöt éves forma srác lehetett. Démon volt, ehhez kétség nem fért, s amit mondani szeretett volna, azt még egy tőrrel tette hatásosabbá. Egy-egy félszerzet elment mellettünk, de ügyet sem vetettek egy élő poszterre és a kiragasztó emberre.

Láttam magam a szemében. Egy fekete kardigánban, és szoknyában, piros topban szenvedő, vörös lányt. Vérzett a szám, de szép ívet rajzolt ajkaimnak a vörös. Lokit hidegen hagyta minden lény, ami körbevette, nem is gondolhattam arra, hogy ez könnyű közelharccal elintézhetem. Viselkedéséből hamar kiderült, hogy hasonlóan gondolkodunk, mert a tőre a bordáimat számolta.

- Add ide a mai felvételt! – hörögte. – De ha nem adod, akkor elveszem az életeddel együtt!

Vicces volt. Ha valaki ölni akar, akkor tegye, vagy ne tegye, csak ne dumáljon. Cinikus mosolyomat elővillantottam, majd ellöktem magam a faltól. Ezzel a lendülettel csavartam egyet a kezén, hogy reccsent a csont. A démontőr a méhemig hatolt. Koppant egy éleset, fémesen karcolt, majd kitörtem Loki nyakát. A hulla szétterült a földön, és hamar oszlásnak indult. Két perc múlva már csak egy marék hamu mutatta, hogy létezett valaha.

Elővettem egy üvegcsét a táskámból, és egy kis hamut belekapartam. Kit tudja, talán még valamikor jól fog jönni nekem. Rászorítottam a kupakot, és eltettem.

Könnyebb volt elbánni vele, mint gondoltam. Éreztem a többi lényt magam körül. Kíváncsian oldalogtak felénk, mégis szinte tapintani lehetett a félelmüket. Hallottam a Keselyűket is jönni. Megremegtem, amikor egy erős szellő feltekerte magára Loki hamvát, és magával ragadta.

Mióta emberi testbe lettem zárva, ez volt az első eset, hogy öltem, és még élveztem is. A világ nagyot fordult, és a féllények nem tudják felmérni, hogy mekkora lehet egy bio-robot ereje. Semmi esélyük sincs. Ekkor egy jeges hangot hallottam az agyamból előszűrődni:

Ennek a gyilkosságnak híre megy, lányom. Ha meg akarod őket leckéztetni, óvatosabbnak kell lenned a későbbiekben. A patkányok nem szeretik a mesterséges emberhúst.

Nem ijedek meg egy ideje semmitől. Ha láttam volna az Apám arcát, akkor talán inamba száll a bátorság, és meghúzom magam. De mindennél jobban dolgozott bennem az, hogy pontot tegyek az ügy végére.

Ha most okos vagy, akkor visszajössz inkább a laborba regenerálódni.

Lehajtottam a fejem, mintha mérlegelném, hogy amit mond, abban nagy az igazság. Faszt. Ha már az elmém megmaradt régi életemből, akkor az akaratom is. Éreztem a suttyókat a hátam mögött, a fejem fölött. Már várnak rám. Mennem kell.

Figyelj rám. Vissza a laborba. Ez parancs!

A hang a fejemben tovább nyögte a rizsát rólam, az emberi halálomról, a lényi halálomról, az újjászületésemről, a merevlemezemről. Nem érdekelt.

Körbe vagy véve olyanokkal, akiknek nem számít, hogy robot vagy, vagy sem. Mivel több ponton sértetted az Egyezményt, vadászni fognak rád! Azonnal gyere vissza a laborba!

A lelkemre beszélt. Elindultam.

A baj csak az, hogy nem tudom, mi az a lélek.

***

Behúzódtam a legközelebbi kapualjba, és összeöltöttem a hasamat. Nem volt nagy vágás, öt kapoccsal megúsztam. Hogy milyen kárt tett bennem, nem tudom. Talán, semmi komolyat. Amikor utamra engedtek, mondták, hogy vigyázzak a testemre, de nem érdekelt már ez sem igazán. Ha elhasználódik, majd találok magamnak új bőrt.

Amikor elindultam, az eső már egyre szúrósabban esett, és úgy éreztem, mindenfelől. A ruhám és a hajam masszaként tapadt a testemre, most még jobban ragaszkodtak hozzám. Ahogy haladtam a sikátor mélye felé, egyre több ismerős arcot fedeztem fel. Nem tudtam a nevét mindnek, némelyik rám köszönt. Visszabólintottam, holott némelyikről fingom sem volt, hogy ki lehet az. Amikor elértem a célt, átnéztem a másik felére az utcának. Egy halom motoros és keményfiú egy szinte kislánnyal szórakozott. A lány fakó bőrén több volt a harapás, mint a ruha. Ismerős. Mintha velem is megtörtént volna. Láttam, ahogy a lány lelke átalakul.

A Vörös Toll nevű bár előtt egy pillanatra megálltam. Körbenéztem, bár magam sem tudom, miért. Úgy éreztem, hogy keresek valamit. Jól megnéztem magamnak minden seftelő féllényt, úgymond ártatlant, de egyik sem keltett bennem túl nagy nyugodalmat. Az autók sem. A motorok sem. Kivéve egyet. Egy csontvázra emlékeztető Choppert pillantottam meg, az egyik távoli sarokban. Ismerős volt. Láttam már valahol.

Vállat vontam, és benyitottam a bárba.

A füst falként csapódott neki arcomnak. Alig lehetett bent látni valamit, a vörös fény még inkább tompított az érzékelésemen. A zene ütemes zaj volt, és az édeskés illat a levegőben facsarta az orromat. Lebukdácsoltam a lépcsőn az alélt és halott testek mellett. A zene egyre élesebb volt.

A pulthoz baktattam, és intettem a pultosnak.

- Szia Warren!

- Szép estét Rég Nem Látott Hölgy!

Szeretem ezt a helyet, Warrennel együtt. Az egyetlen hely, amire emlékeztem, az ez a hely volt, s benne a megszokott arcok. Itt mindenki ismert mindenkit. Nem voltak titkok.

Warren intett, hogy mindjárt az enyém, csak még két szokatlanul jól öltözött férfit kiszolgál. Addig körbenéztem. Az ajtó mellett két kéjenc három-három nőt taperolt. Valószínűleg harapásfüggő emberek voltak. Semmi nem utalt lényi részükre, de a lányok szeretettel nyalogatták vérző sebeiket. A hátsó boxoknál is minden a szokásos volt. Amikor észrevettem Mattet, Warren megkocogtatta a vállamat. Éppen hogy szemügyre tudtam venni a társaságot. Amikor Matt felém fordult, én akkor görgőztem vissza a pult felé.

Rendeltem egy jégert magamnak, meg egy sört. Ameddig vártam a piámra, elnéztem a másik irányba is.

Ma nyugi volt itt, ami szokatlan. Zűrös helyre emlékeztem. Semmi fegyver, semmi feszült tekintet, vagy kurva anyázás nem volt. Egy asztalnál egy fehér és egy fekete férfi ült mereven, mint két szobor. Sakkoztak. A színpadon egy szőke, buta arcú lány vonaglott a zenére, és egymás után dobálta le magáról a ruhát. Akik figyeltek rá, nyálcsorgatva tartották az ezreseiket, várták, hogy hagy dugják bele a bugyijába. Ha azt is leveszi, hova teszik a pénzt? Ütött szöget a fejembe kérdés, majd elmosolyodtam. A többség azonban nem is figyelt a félmeztelen nőkre. Ha valaki titkos ügyeket akart intézni, akkor ez a bár volt számára a megfelelő. Egymás közt nem voltak titkok, de ami itt zajlott, az itt is maradt. Mellettem jobbra egy kalóznak beillő ember rumot szopogatott, balra pedig, egy vámpír csábítgatott egy huszonéves lánykát. Meghúztam a rövidemet. Égetett, mint a fene. Amikor résnyire összeszűkült szemmel Warrenre pillantottam, ő kényelmesen támaszkodott a pultra, és mosolygott.

- Abszint. Úgy tudom, inkább ezt iszod szívesen, mint a jégert.

Ismert, minta rossz pénzt, csak meglepett. Más ízre számítottam.

Már épp nekikezdtem volna a sörnek, amikor egy nehéz súly hanyatlott a nyakamba. Megfordultam, és két vérelf próbált egymásnak esni.

- Jól jegyezd meg, te barom állat, hogy ne merj engem kigúnyolni többé! – elnézésként végigsimított a vállamon, majd közelebb lépett a másikhoz.

Az hátrált egy lépést, és felemelte állát.

- Akkor te se basztass engem, megértetted, te fasz?!

Na, ilyen helyre emlékszem én. Jó érzéssel mosolyogtam, és visszafordultam a korsómhoz. Ha nem ugrálsz, akkor nem ütnek. Ezt jól megtanultam.

A zene elhallgatott, és a fények sem vibráltak. Mindenki megkövülten állt, és a terem bejárata felé bámult. Némelyek egészen riadt tekintettel, mások a fegyverüket markolászták az asztal alatt. Tudtam, ki jött, de csak nagy nehezen akartam megfordulni.

Felnéztem a bejárat felé. Igyekeztem riadt képet vágni, de szerintem csak hihetetlenül bambának tűntem. A mimikát még gyakorolnom kell. A lépcső tetején egy tökig páncélba burkolt ember nézett lefelé. Nem volt nála semmi, nem is lett volna rá szüksége.

Az Állam azon biofegyvere, aminek nem kell fegyver. Puszta kézzel képesek voltak ölni. Valahol az ember, a robot és az élőhalottak határain egyensúlyozó lények voltak, úgynevezett PSZICHO-k. Képesek voltak gondolattal kitalálni, hogy kit keresnek.

Körbejárt a tekintete. Éreztem, hogy kutat a fejemben. Lényegében ugyanaz a mechanika hajtotta őt, mint engem. Ilyen katonát akkor küldenek, amikor bio-robotot keresnek. Megszökötteket, engedetleneket. Szinte fájt, ahogy áttöltötte magába az információt az én fejemből. Nem mutattam neki többet a kelleténél.

Idegesített, mert tudtam, hogy engem keres.

Próbáltam rá hatni úgy, hogy olyan jeleket küldtem felé, hogy „nem engem keres”.

A kilencvenes évek jedi-trükkjei ma már működnek, ha az ember fejében van egy csinos kis chip.

A PSZICHO szeme tovább siklott. A többiekkel gyorsabban végzett, mint velem. No persze, az ő fejük nem információ-raktár.

Bennem mégis dolgozni kezdett az emberekre oly jellemző félsz. Ahol ugyanis egy PSZICHO megjelenik, ott van több is. Falkában járnak, bár bőven elég lenne egy is. – Egy elég lenne az egész világnak.

A PSZICHO bólintott egyet, mire Warren odament hozzá. Egymáshoz hajoltak, beszéltek pár szót, majd a kopó elhagyta a helyet. Megkönnyebbültem. A fagyott levegő egyből oldódott. A zene tovább sikított, a lányok táncolni és kéjelegni kezdtek, az emberek sustorgásának moraja is megtöltötte a bár füstös levegőjét. Warren is visszatért a pult mögé, és megállt előttem. Cinkosan mosolygott:

- Mindenki úgy tudta, hogy meghaltál, Cendra.

- Igen. Én is. – válaszoltam neki.

Észre sem vettem, hogy mikor töltötte ki, de már ott volt előttem egy újabb teli pohár zöld tündér. Felhajtottam kérdés nélkül. Égetett, mintha hígítót kortyoltam volna.

- Olyan vagy, mintha nem is önmagad lennél… - mondta.

- Meglehet. – feleltem.

Elfordultunk egymástól, de a szemem sarkából figyeltem, mit csinál. Felvette a többiek rendelését, majd eltűnt a hátsó szobában. Visszajött egy karton piával, amit eltüntetett a polcrendszer útvesztőiben. Tudtam, hogy tudja, hogy mi vagyok. De ezt csíptem benne. Nem kérdez és dumál fölöslegesen. Megelégszik minimális információval is.

Matt felé vettem az irányt. Már a boksz sarkánál voltam, amikor leesett, hogy nincs egyedül. Matt örökké napszemüveget hordott, barna félhosszú haja mindenfelé állt, és lazán öltözött. Mellette egy negyvenes éveiben járó, határozott vonásokkal rendelkező, bőrbe öltözött nő ült.

Senki más nem volt mellettük. Se csatlós, se testőr.

Valamiért nyugtalan lettem.

Ez van.

Sörrel a kezemben odaálltam az asztaluk mellé. Mind a ketten rám néztek. Matt szeméből nem tudtam kivenni semmit. Napszemüvegén csak én és a bár többi része tükröződött vissza. A nőnek viszont, felcsillantak a szemei.

Matt megköszörülte a torkát.

- Már azt hittem, soha nem látlak viszont. Ülj le.

Nem kellett több. Száz kilós, nehéz fémvázként rogytam le melléjük. Kezdtem lemerülni.

Próbáltam mosolyogni, de még ahhoz is fáradt voltam, hogy újratöltsem magam. Matt méregetett egy kicsit, majd bemutatott egymásnak minket.

-         Cendra Norrighan. Ő az újságíró, akiről szó volt. Cendra, ő Trix. Beatrix Slot. Az új megbízó. De szerintem a cseréről később, máshol.

Sosem értettem, hogy miért kell álnéven élni annak ellenére, hogy a „Cendra Norrighan” nekem is csak felvett név. Az eredetire már nem is emlékszem.

Imádtam Mattet azért, mert ő volt az egyetlen lény, aki hitt bennem, és akkor is mellettem volt, amikor a szakadék szélén szambáztam éppen. Trix viszont határozottan idegesített.

- Örvendek. – nyújtotta felém a kezét.

Jópofizás. Na, ez nem megy.

- Szintén.

***

Később, amikor Matt derekába kapaszkodtam, miközben a Chopperrel téptünk a búvóhelyünk felé, átgondoltam, mik történtek eddig. Cikáztak a gondolataim mindenfelé, és éreztem, hogy egyre nagyobb szarban vagyok.

De túléltem ezt a napot is. Ezután már csak jó jöhet.

Hiszen élek.