Meghasonlott Sibylla

avagy fél lábbal az őrült és a zseni között

Őrült. Mondják rám azok, akik nem ismernek. De valójában csak furcsa vagyok számukra és idegen. Mint tudjuk, az emberek félnek mindentől, amit nem ismernek. Zseni. Vagy lángoló elme. Mondják rám azok, akik vették a fáradságot, hogy megismerjenek. Ők már tudják, hogy szenvedélyességemet kevés választja el a szenvedéstől. Akik ismerik családomat, illetve anyámat és apámat, azoknak nem is kell bemutatnom, hogy az az értelem, amivel rendelkezem, tényleg eszementségre vall-e, vagy olyan gondolatok virágfüzére, amit csak a hasonszőrűek és/vagy a bátrak ismernek meg. Hát, gondolkozzatok csak! Jó móka kideríteni a választ. Én magam azt mondanám, hogy egyszerre élek az álomban és a valóságban. Elvégre, miért korlátozzam magam? Hiszen nem feltétlenül rossz az, ahogy olyan szenvedélyességgel tudok megélni dolgokat, elképzelni eseményeket, mint csak a megszállottak. Nem értem a matematikát, nem szeretek műelemezni, a digitális ketyerék sem tudnak lázba hozni. Amit igazán szeretek az a valóság és az álom maga, a kettejük egésze, a tőlük kapott világ. Persze, a tudományok nagy részében jártas vagyok, csak úgy felületesen, ami azt illeti, csak az marad meg a fejemben, ami valóban érdekel. A többi kedvem szegi, és hagyom a fenébe, még annak a szikrája sem pislákol, amit a megismerés vágyának hívunk. Szeretem a misztikumot, amiben más ember nem leli örömét, az olyan dolgokat, amelyek megrémítik az embert. Ami másnak a méreg, az nekem a gyógyszer.

Tehát, jegyezzétek meg, bolond vagyok. Jobban szeretem ezt a meglátást, mint a lángész szót. Azt meghagyom a végtelenül két lábon járóknak. De cáfoljon meg az, aki bölcsebben tudja nálam a valóságot és az álmot. Hiszen az egyik nem létezhet a másik nélkül, miként mindennek két oldala van. Jó és rossz. Fekete és fehér. Fény és árnyék. Szerelem és közöny. Így van az embernek egy olyan része, ami távol áll a valóságtól, ahol jól érzi magát. Ezek többnyire emlékek, álmok, az olyan behatások, amikről azt hisszük, már megtörténtek. Szorosan kapcsolódik valódi életünkhöz, de könnyebben építkezünk benne, mint bárhol máshol. Képzeljétek el, hogy életetek legrosszabb napja van. Álljatok meg a szoba közepén, és indítsátok el kedvenc előadótok egyik dalát. Képzeljetek oda valakit vagy valamit, amit szerettek. És már kész is van az, amiről én itt tépem a számat. Az a világ, ami az enyém, nem vehetik el semmilyen körülmények között. Ott várakat építhetek, melyeknek teljes oltalmából figyelhetem a veszélyt. Nem sérthetnek meg, nem halok meg. A világ, amiben minden megtörténhet különösebb kihatás nélkül. És ott van a kíméletlen valóság, ami nagyon tud fájni, de ha szép, nincs hozzá fogható. Örökös hullámvasút az állandóság tengerén. Hogy jön össze ez a kettő? Csak mi látjuk hullámozni azt, amit tulajdonképpen szürkeségnek hívunk. Erről valakinek az egyik mondata jut eszembe: „Az életnek fogai vannak, és belénk is mar.”*

Szóval, ez a kettősség emeli az embert őrültté, vagy zsenivé. Vagy a kettő alatt levitáló valamivé, ami csöppet sem hasonlatos semmihez sem. Persze, most előhozhatnék egy sor idézetet Edgar Allan Poe-tól is, de nem teszem. Tartalak annyira értelmesnek titeket, hogy megértitek, miről is szólok.

Ez csupán egy emlékfüzér lesz régi életemből, de valahogy mégis elevennek találom. Ennek megélése sarkallt a mosolygóra. Régen, akárcsak most, Szigethalmon laktam. Kedves kis házban. Két emeletes, fehér falú, barna nyílászárókkal. Nagy kert tartozott hozzá, ahol megannyi állatunk vígan szaladgált jobbra-balra. Valahol, a háztól balra folyik a Duna, míg a másik oldalon egér motoz az erdőben. Nem felejteném el, még a következő életemben is emlékezni fogok erre a helyre. Vannak szomszédaim, jók is, rosszak is. A csalótól, a külföldin át, a csendes kisöregig, mindenki megtalálható erre. A rendőrök Mekkája lehetne. Az is.

Minden napszakban más irányból sütötte meg a fény, amit néha élveztem, néha nem. Ketten voltunk abban a házban. Én, és egy lány, aki szöges ellentétem volt, mégis a legjobb barátnőm. Időnk nagy részében nem találkoztunk. Ő mindig akkor tartózkodott otthon, amikor én nem. Én is eképpen voltam vele. De amikor találkoztunk, vitáztunk, beszélgettünk, mint a régi ismerősök. Idővel rávett arra, hogy bent éljek vele a házban. Évekkel később ébredtem rá, hogy elhanyagoltam mindent miatta. Kialakítottam egy olyan világot, ahol nem érdekelt semmi. Csak ő volt és én. A nap besütött az ablakon, ha fújt, esett vagy havazott, az ablakok megvédtek minket és az örök tavaszunkat. Védett volt ez a táj, más ember lába sosem érintette a talaját.

Ő maga szókimondó ember volt. Mindent megosztott velem, még azt is, amihez semmi közöm nem volt. Mindenről megvolt a maga véleménye. Mindenre egyből tudott reagálni, frappáns válaszok buktak ki húsos száján. Fekete, állig érő haja volt, kék szemei. Sudár lány volt, és karcsú, mintha az amerikai álomgyárból érkezett volna az esti vonattal. Helyesen beszélt, és akkor is merte vállalni gondolatait, amikor ellent mondott bárkinek, vagy éppen nem hallgatta meg senki. A legtöbb tudományban jártas volt. Olykor hosszas napokon keresztül beszélgettünk művészetekről, irodalomról és filozófiáról.

A ház csak a mienk volt. Mint már mondtam, senki nem tudott beférkőzni apró világunkba. A ház jobb felében húzódó lépcsőn túl elterülő komor előtérből, kísérteties szobák bukkantak elő. Néha bementem az egyik szobába, és enyhe szorongás fogott el, majd a másikban írói vénám ömlött olyan fehér lapokra, mint amilyen Sibylla bőre volt. Hideg estéken egy jó bor mellett eltűntünk a lilában, és ki sem jöttünk onnan, míg az idő kellemesebbre nem fordult. A levegő gyengén hajladozott, néha belekapott a hajunkba. Órákig csöndben néztük, hogy örvénylik az ében áradat, amely a barátnőm arcát keretezte. A sötétség, ami körülvette, világosabb volt ezer napsugár szúrásánál, és életet csak mi leheltünk bele.

A járólap mintája kellően kirajzolta mindennapi sétáink útvonalát – mintha egy erdőben csordogáló patak irányát követtük volna. Barna lapok voltak, középek kékekkel. A falon mindenfelé barna és zöld színek uralkodtak. Állatoknak, játékokat tettünk meg. Az avaron feküdtünk meztelenül, és a Jég Árkából szedtünk magunknak cseresznyét. az ég pedig, kék volt, alig pár felhő árnyékolta be a szüntelenül világító testeket. Csak néztem az olcsó, plafonra ragasztott csillagokat, és kirajzolták sorsom alakulását.

Ebben a világban éltük mindennapjainkat. Sibylla maga volt az életem. Amikor vele voltam, semmi nem számított, még ételt sem vettem magamhoz. Kettesben barangoltunk itt, majd húsz éven át. Megszerettem, mint testvéremet. Aztán idővel szerelmévé fogadott. Egy nap, mikor ültünk a Magányosok Folyója mellett, lábunkat a vékony vízesés adta patak simogatta, akkor láttam szemében először valami mást. Valami rosszat. Valami borzalmasat. fogtuk egymás kezét, szívünk egyszerre lüktetett, és tudtam, hogy hamarosan el fog hagyni. Nem néztünk egymásra, csak bámultuk, ahogy lábfejünk ezer darabra esik szét, ahogy a stramm vonaluk cseppfolyóssá válik. Ha nem lett volna csont benne, talán elvitte volna a víz. Az a kínzó csönd, ami körülvett minket, Damoklész kardjaként lebegtette fejünk fölött az elválás lehetőségét. Aztán lecsapott. Egyszerre minden más lett. Hideg lett, és a hely, ahol ültünk, szinte magához ragasztott minket. Nem volt erőnk felállni, és a víz, halálként nyaldosta minden lábujjunkat. Ereink láthatóvá váltak, pici erezetek jelentek meg mindenhol, ahol a lábunk a vízbe ért. Már semmi nem volt annyira tündöklő. A fény, ami eddig melegen simogatott, fagyos lett, és hideg. A falak körbezártak, és nem lehetett bennük a szabadság reményét látni. Nem élet, hanem a haláljárt a nyomunkban; az eddig karcsú flamingónak látott fogas is csontváznak hatott, amit felöltöztetve hagytak heverni az árokparton. Sibylla dalra fakadt, de már nem volt olyan édes, dallamos és vidám, mint eddig.

Sibylla angyal volt, de köztük is a legsötétebb. Természetellenes és bűnös volt, mint gyarló, rövid élete, mely akkor is, ha értem megszakadt, ravasz volt és romlott. Leplezte érzelmeit, egyre több titka volt, és kerültek olyanok napvilágra, amelyekről eddig azt hittem, az az igazság. Az szépség előjoga, hogy csúnyának lássa az, aki igazán megismeri.

A hetedik napon már könnyezve hallgattam az én Drágámat. A szomorú változás vége felé száguldott kapcsolatunk, ami végső soron minden embert utolért, de talán a szerelmeseket még előbb utoléri. Óhatatlanul peregni kezdtek azok a képek, melyek elém festették a szörnyű jövőt. Rémes látomás környékezett meg, miszerint, egyik éjjel láttam aludni a holdfényben, és olyan szoborszerű volt, mint egy bebalzsamozott holttest egy kripta mélyén. Kínzott a gondolat, hogyha majd eljön a nap, mikor el kell temetnem, mit fogok tenni magányomban? Hogy élem majd azután a napjaimat? Fájt, hogy nem is érdekelte a tudat, hogy hamarosan érte jön a kaszás. Játszott, aludt és evett, huncut volt, vidám, de amikor rám nézett, elmosott tekintetem minden bájt az arcáról. Látta magát bennem. Ő életet adott nekem, én elvettem az övét, és adtam neki egy másikat, ami a könyörtelen valóságot mintázza. És ott, akkor éjjel, mikor mellette feküdtem, esküt csókoltam homlokára, hogy őt, a tökéletest soha nem csalom meg, legyen bármennyire is messze tőlem. Bélyegét is magamba égettem. Isten lett a tanúm fogadalmamra, és azzal pecsételte meg eskümet, hogy elvette tőlem őt. Még aznap éjjel. Lelkemet adnám, hogy visszajöjjön. Pelenkás vagyok e rút világon nélküle. De még nem jött el halálának napja. Még nem, és addig hűen mesélek nektek.

A Hold, mintha csak Isten ujja lenne, csak őt világította meg. Nyugodt volt haldoklása, talán azt sem tudta, hogy nem fog felébredni többé. Halkan súgtam mennyei kagylóiba, hogy mennyire szeretem, amikor kinyitotta szemeit, és rám emelte tekintetét. Baljával megfogta arcomat, és mosolygott. Elmondta, hogy tudja, mi vár rá, hogy a Lélek gondját fogja viselni, és odaföntről fogja vigyázni boldog életemet. Elmondta, hogy bármi fájdalmat okozott nekem, ő mindvégig szeretett. Ezzel egy angyal jelent meg felette, és méregfüstös ruhájába burkolta az én drágámat. Mérhetetlenül nagy űrt hagyott maga után.

Így volt a halálának napja. Az Örök Élet Kertjében helyeztem örök nyugalomra. Nap nap után kimentem hozzá, friss virágot vágtam, és vittem neki. Hittem, hogy minden kioltott növény egy kis megnyugvás. Az idő lelassult, lomha lett, akár a lélegzetem. Örvénylettek körülöttem a szobák és folyosók végeláthatatlan sikátorai, majd egy nap elfelejtettem, mit kellene tennem mindennap. Komorabb év lépkedett komor év nyomában, a bánat arcomba mély árkokat vert. Szemem üveges lett, és bedagadt attól, hogy a valóságba vetett vissza az élet Sibylla elhunyta miatt. A Jég Árka üres lett és leolvadt, nem hagyva maga mögött mást, csak bűzt és rothadást. A Magányosok Folyója elapadni készült. Vize hideg lett, csak libabőrt varázsolt testemre meleg, duzzadt cseppek helyett. Partja már nem adott megnyugvást, állandóan mehetnékem lett. A szobákat bezártam. S velük együtt Sibylla is bezárva pihent tovább. Az állatok meg sem mozdultak, csak néztek ki, vattás testüket kór támadta meg, mely akkor sem hagyta el őket, amikor molyirtót szórtam rájuk. A pázsit, amin feküdtünk rohadni látszott. A friss levegő, amit valaha belélegeztünk, nehéz lett és dohos. Egyre nehezebben lélegeztem, a világ forgott velem. Leültem a lépcsőfordulóban, hogy megpihenjek kicsit, hogy felkészüljek arra, amit már rég nem tettem meg: kilépni a valóságba.

Összegömbölyödve gubbasztottam a nyolcadik lépcsőfokon, várva, hogy mikor szabadulhatok. Észre sem vettem, mikor nyúltam el hat lépcsőfok hosszan. Néztem a csigás plafont, amely úgy tekeredett, csavarodott körbe felettem, mint az anyaméh a gyerek körül. Vonzott egyre mélyebbre és mélyebbre. Vékony fénycsík volt az út végén, ami egyre tágasabbra nyílt. Sibylla lépett ki rajta, fehér köntösében. Fejemig lépdelt lefelé, majd megállt, felemelt, és magával vitt. Vakítóan fehér ár öntötte el agyamat…

Amikor felébredtem, ugyanaz a fényesség vakította a szemem, mint amikor elaludtam. Sibylla nem volt sehol. Amerre csak néztem, mindenfelé falak és ablakok, az ablakokon fehér függönyök. A neon hol pislákol, hol teljes erővel világít. Felültem, és amikor elmúlt a szédülés és az émelygés, felkeltem az ágyból. Meztelen voltam a hátul összeköthető nylonhacuka alatt. Sötétbarna bőr papucsot húztam, és kimentem a folyosóra. Teljesen egyedül voltam, amerre néztem, sehol senki. Csak fehér falak, és heveny klórszag. A gondolatok visszhangoznak mindenfelé, csak a gazdájuk nincs meg. Sétáltam egyenesen előre, hátha megtalálom az én legkedvesebb megmentőmet. Ahogy körbejártam, tudtam, hogy a mennyben vagyok… Aztán szembe jöttek velem az első élőlények; angyalok. Nagydarab, pirospozsgás, magas, alacsony, sovány, sápatag, női és férfi angyalok, akik elvittek a többi lélekhez. Ők éppen azon munkálkodtak, hogy a Menny rácsai át, a matracokból eszkábált felhőket átnyomják a meleg vasakon, hogy az embereknek mutassanak égi dunyhákat.

A terem tükréhez sétáltam lehajtott fejjel. Másodszorra veszítettem el a szerelmemet. Amikor felemeltem a fejem, megláttam őt. Mosolygott, mint mindig, és fekete tincsei csapzottan lógtak az arcába. Ezután az az üveg volt a mentsvárunk.

Sosem éreztem magam ennyire boldognak.

*Stephen King: Tom Gordon, segíts!