Megkapni és emlékezni
A herceg a terem csúcsának
közepén ült. Raymond szokásos, angol ridegségével tartotta magát. Gerincét a
végletekig feszítette. Mély-lila selyem ing, és fekete szaténnadrág volt rajta.
Bársonyöltőjének színe harmonizált ruhájáéval. Lordos eleganciája mögül, egy
igényesen készített trónszék kandikált elő. Raymond egyszerre volt csábító és
ijesztő – a feszélyezettségről nem is beszélve.
Felkavarta aznapi áldozatának minden gondolatát, aki nem bírt ellenállni
a férfi savókék szemeinek. Meddő ötlet volt bármi értelmeset is keresni a
félelem áztatta lélektükrökben. Raymond a nőt kívülről szépnek látta, belül
viszont érezte a rothadó ürességet. Mint egy porcelánbaba. Minél tovább bámult
bele a fekete szemekbe, annál inkább magát látta bennük. Azt a lényt, aki pont
olyan fekete, mint ez a szempár. De ekkor gondolt egyet és mézédes hangon
megszólalt:
- Ne félj. Semmit sem ér az, hogy rettegés tölti el piciny szívedet. – A
lány sápadt lett, majd a férfi folytatta:
- Nem akartalak megijeszteni… Hogy honnan tudom? Idáig érzem halandó
szívedet… lelkedet, mely azért könyörög, hogy élni akar. – Kutakodott a lány
gondolataiban. Lehunyt szemmel mondta tovább mondókáját. – Gondoltál valaha
arra, hogy léteznek olyan lények, akiknek nektár minden csepp véred, a
sikításod pedig, valóságos égi ének? – A lány libabőrös lett és le is izzadt. A
rémület egy pillanat alatt cikázott át testén.
- Nézz magadra – horkant fel az addig bájos férfi. – Nem való ez a
rinyálás hozzád, Kedvesem. – Gondolta, kicsit enyhít a feszültségen. – Olvastad
már a vámpírtörténetek színes kavalkádját? Igen. Az mind igaz, hiszen egy
húsvér alak ül itt előtted a mesék birodalmából. – A lány nem tudta mire vélje
urának szavait. – Gyere ide. Elmondok Neked valamit, amit halandó csak halála
előtt tud meg. – A lány felé nyújtotta csontos kezeit, aki visszahőkölt. – Csak
nyugodtan. Ne ijedj meg kezemtől. Ugyanolyan főúri tag, mint bármi más ebben a
teremben. A porhüvely életünk utolsó mencsvára. Mert, bár mi vagyunk a hatalom
birtokosai, nem juttathatjuk ezt kifejezésre, mindössze porcelán-pompába
öntjük, mely csak azok előtt nyílik meg, akik bebocsáttatást nyernek szerény
birodalmunkba. – figyelte a lány szívverését. – Már most olyan hevesen ver a
szíved, mint egy kolibrié. Ha így folytatod, erőszakos szenvedélyem még kárt
fog tenni benned.
A lány kerekre tátott szemekkel hallgatta, mint azon igyekezett volna,
hogy csak a csöndet figyelje. Megfogta Raymond hideg kezét, és közelebb ment
hozzá.
- Mire ez a félelem? Úgysem tudsz változtatni a jelenlegi álláson.
Gondolj rá úgy, mintha öreg lennél és meghalnál. Elvégre mindig a halál zárja
le az életet. Gyere… - erre sejtelmes mosoly ült ki a szája jobb sarkába.
Lassan egészen közel hajolt a lány nyakához. Eltátotta száját, amiből hegyes
szemfogai villantak elő. A lányból halk könnyek törtek fel. Minden testrésze
elnehezült. Agya elvesztette a kontrollt felettük. A tűhegyes, fehér fogak a
bőrébe vájtak. Nyugodtan, komótosan kezdte szívni a vérét, de olyan mohósággal,
mint amikor a kedvünkre való italunkat szopogatjuk. A sírás abbamaradt, az
emberi erő tovaszállt. Élettelenül hanyatlott a trónszék kartámlájára. Raymond
egyik kezével a lány fejét tartotta, míg másikat teljes erejével a karfának
ütötte. A csuklójának vonalában egy éles penge húzódott meg, melynek nyomán
ráérősen kezdett csordogálni a vére.
- Kezedbe adom a döntést. – mondta – Halál vagy élet. Élet vagy halál. –
csuklóját a lány szája fölé tartotta. Az félénken utánakapott. Szemében a
habozás lehetősége csillogott, de az emberi élni akarás mindennél nagyobb erőt
vett rajta.
Ereiben ismét táncolni kezdett az élet. – Elég volt! - Raymond elkapta
szájától a karját, az égnek tartotta, míg sebe összenő, majd a lány homlokára
tette jéghideg tenyerét. A lány hátravetett fejjel hánykódott térdén, de a
vámpír csak nyomta vissza a fejét. A rendszertelen rángatózásból és zihálásból
egyre inkább szabályos mozdulatok lettek, míg végül teljesen megnyugodott.
A lány csak puha és hideg ujjakat érzett a homlokán, a szenvedésnek egy
cseppnyi jelét sem mutatta. Raymond elvette kezét. Látta teremtményének
tökéletes, megváltozott arcát. Eltűnt belőle minden olyan ismertetőjegy, amitől
emberinek nevezünk egy embert. Csodálatosan szép volt. Egy angyalian szép
lényben egy fenevad lakozott némán. A lány szája sarkából lecsurgott egy csepp
vér egészen a tarkójáig. Raymond tétovázott kicsit, majd, fogott egy fehér
selyemkendőt, és letörölte azt, mint egy finom, francia úr.
Raymond gondoskodóan viseltetett gyermeke iránt. Letörölte a koszt és az
izzadtságot az arcáról, majd egyenesen a szemébe nézett, és így szólt:
- Megszólított az éjszaka. Az övé lettél, és ezzel együtt kitaszított.
Az emberek szemében árnyék vagy. Az enyémben pecsét. – Raymond egy kis mosolyt
erőltetett rideg arcára – Sötét pecsét az emberek lelkén.
