Mindszentek

Réges-régen egy magyar falucska kért egy új temetőt. A polgármester a régi temető mögé tervezte el, ahol az erdő és a Duna randizik. Levágatott egy jó ötvenholdnyi területet az erdőből, beleesett egy domb is, így hagyta jóvá az építkezést.

Mivel a polgármester nem adott pénzt az építésre, az embereknek maguknak kellett előteremteni. Vagy harminc vasárnap, egy faluünnep és a farsangi vásár bevétele kellett hozzá. Ahogy összejött a kellő összeg, a falu férfiemberei hozzáláttak a munkálatokhoz.

Egész tavasszal folyt a munka: fákat vágtak ki, új helyeket ástak. A ravatalozó és a kápolna is rendben elkészült. A férfiak reggeltől estig dolgoztak, az asszonyok hordták nekik az ételt. A gyerekek a sírok között játszottak. A falu papja gyönyörködött az új tulajdonában, a polgármesterrel együtt. Üröm az örömben, hogy a munka vége felé a halál futkosott a megjelent emberek között, naponta legalább négyen-öten tűntek el.

Mire hivatalosan is beköszöntött volna a nyár, a szem nem látott mást, mint több tíz új sírt, félbehagyott építkezést. A levegőben hullaszag terjengett. Végtelen puha nyugalomban pihent az új temető, az üres sírok némán kiáltottak gazdáik után. A falu olyan lett, mint valami nappali vad. Az emberek csak az első napsugártól az utolsóig tartózkodtak a levegőn, és nem dolgoztak sötétben vagy félhomályban. A pap maga alatt volt teljesen, és a polgármesterhez járt panaszkodni.

A polgármester elhűlt a hír hallatán. Nem múlt el úgy nap, hogy a rend büszke őrei közül ne állított volna ki silbaknak valakit éjszakára. Az életükkel játszott: tudta jól, hogy a férfiakból eleven csali lesz. A halál mindegyikre rátámadt a roppant sötétben. Néha egy ördögi kacaj, néha egy keserves sikoly rázta fel a falut álmából.

A polgármester nem tudott mást tenni, keresnie kellett egy bátor, elrettentő embert. Nyár végére a falu egyötöde tűnt el nyomtalanul. Mintha a kisvadak megették volna a munkásokat. De mindig csak akkor, amikor az éjszaka fütyülni kezdett.

- Ezt már nem hiszem el. – zsörtölődött a polgármester, amikor egy fiú lépett be a szobájába.

- Látott-e már vámpírokat, bátyám? – kérdezte Bulcsú.

- Nem láttam még ilyen badarságot+

- Nem az.

A polgármester az öccse szemébe nézett, és látta, hogy az igazat mond.

- Kimennél a temető szélire?

Bulcsú elég vakmerő volt ahhoz, hogy minden bolondságba fejest ugorjon.

- Ha bátyám megkér rá…

- No, akkor szedd össze a fegyvereidet, és menj ki egészen a paplakig. Még lakatlan, az jó lesz. Be van rendezve, s amikor feltűnik egy vérszívó, akkor előlépsz és döfsz. Rendben lesz?

- Semmi nem jó, csak gyilkolás ne legyen többé. – mondta Bulcsú.

- Mindenkinek ez az érdeke, öcsém!

- A fejeket elhozom, hogy lássa.

A polgármester könnyes búcsút vett a fiútól, és az kiment az új temetőhöz. A pap elkísérte, elmondott mindent a vámpírokról, a harapásról, a gyengéjükről és a gyógymódról, éjszakára azonban, magára hagyta.

Ne félj Bulcsú. Nem lesz semmi baj. Mondta magában. Amint egyedül maradt a házikóban, széjjelnézett, és gondolta: Legalább nem zavar senki.

A lakban elrendezte a fekhelyét, a fegyvereit kiterítette a földön, számba is vette őket, majd megterített magának vacsorára. Evés után elterült az ágyon, de álom nem jött a szemére. Az éjjeli állatok mindenfelé motoztak. Aztán csend lett, és gyilkos pajzánság lengte be a levegőt, valami a fülébe suttogott. A szívdobogása szapora lett. Felugrott és bereteszelte az ajtót, még a kisszekrényt is elétolta. Hallgatózott, és hunyorogva fürkészte a temetőt.

A félelem úrrá lett rajta.

Fényt gyújtani nem mert, hátha fényre gyűlik a gyilkos sereg.

Ablaküveg meg nem volt, ezért az ablakkal szemközti fal tövében guggolt. Egyik kezében puskát tartott, a másikban karót. Maga elé tartotta a puskacsövet, várta a támadást. Hallgatózott, nézelődött, de semmi mozgást nem észlelt, és mormolta magában:

- Nah, gyertek csak, gyertek.

A félelem átcsapott hűvös izgalomba. Lámpát továbbra sem gyújtott, a suttogást is hanyagolta. Ruhában, fegyverekkel a kezében, a falnál ülve aludt el.

Másnap arra ébredt, hogy a Nap belesüt a szemébe.

Kimerészkedett a ház elé, mélyet szippantott a levegőből, és büszke volt arra, hogy a puszta jelenlétével elijesztette a vámpírokat.

Nyugodt volt.

A boldogság is megtámadta.

Ijedtében ugrott egyet, amikor egy szürkearcú nőt látott meg:

- Ki vagy te?

A nő az erdő szélén megállt a neszelésben, és félve meredt a fiúra. Bulcsú a ház aljában állt, és megvárta, míg az asszony odaér közvetlen eléje.

- Mit keres maga itt? – kérdezte Bulcsú, és elővette háta mögül a puskát. A nő védtelenül állt a fiú előtt, és egy cipóalakú, gézbe csomagolt valamit tartott a karjaiban. Nem volt menekvés a puskagolyó elől. Ha megmoccan, vége. Egy lépést sem tettek se előre, se hátra.

- Csak az uramnak hoztam virágot. Ott a sírja.

A nő reszketett a félelemtől.

- Rendben. – bökte ki végül.

Bulcsú megnézte magának a nőt, majd folytatta.

- Többet ne járjon kíséret nélkül.

- Nem félek én tőlük. – válaszolta az asszony.

- Pedig kellene. Veszélyes itt.

- Csak férfiakat öl…

- Asszonynak nem lehet parancsolni. – jegyezte meg a fiú.

A nő megenyhült.

- Nem fogok többet egymagamban idejönni.

- Remélem is, hogy ezentúl okos lesz.

- Erősnek hiszed magad?

- Az is vagyok, asszonyom! – felelte Bulcsú, és rántott egyet a puskán.

- Megölsz? – kérdezte.

- Maga vámpír? – kérdezte Bulcsú.

- Minek látszom?

A nő ilyen hangulatban távozott. Visszanézett, elővillantotta szemfogait, és eltűnt.

- Ó, hogy nyuvadnál meg! – kiabált utána a fiú.

A vámpír elment, de Bulcsú tudta, hogy még visszajön. A fiú diadalittasan dúdolni kezdett, de szemeivel az erdőt fürkészte.

A felhős időben nem lehetett megmondani, hogy a temetőjárók közül ki él, és ki halott. Egész nap két vámpírt szalasztott el. Sem lövés, sem karó, sem semmi küzdelem, és ezután napokig nem történt semmi.

Unaloműzés célján, üveget vágott az üresen tátongó ablakrésbe, így az éjjeli nyugtalanság is tovaszállt.

November első napján érezte magát életében először kiutáltnak. Sokan be akartak menni, de Bulcsú nem engedhetett be senkit. A borús idő miatt, veszélyben volt mindenki. Minden jókedv kiszállt belőle estére. Az egésznapos korholás után, a nappal éjbe váltott, a szégyen félelembe csapott át. Ha nem vállalta volna ezt a munkát – mert hát ez is csak egy munka volt -, akkor most ő is otthon hőzönghetne a családdal. Olyan volt az egész nap, mintha az angyalok fellázadtak volna egy romlott társuk ellen. Bulcsú azzal zárta le a napot, hogy ezek csak emberek, és ilyenek.

Mindenhol máshol hamar túltette volna magát a dolgon, de még a sírkövek is vádlón meredtek rá.

Megzavarta a rendet.

Másnap ült kint a teraszon, és várta a történéseket. – Furcsa. Túl nagy a csend.

Délig ült ott.

- Valamit enni kellene. – korgott a gyomra.

Ahogy pakolta szét az ételt, eszébe jutott, hogy a vámpírt csalival kell elfogni. A kegyetlen gondolatra egész testében megremegett. Bontott csirkét, májat és némi belsőséget kötött egy kupacba. Ez az apjával való vadászatokra emlékeztette. Kiment a ház elé.

- Nincs oszlop!

Vette tudomásul.

- Nincs cövek!

És akkor eszébe jutott, hogyan etetik a madarakat télen. Elnézett a fákig.

- Az öreg tölgy jó lesz!

Felcsillant a szeme.

- Győzelem!

Egy kosárba tette a csirkét, a májat és a belsőséget, és a tölgy legalacsonyabbik ágára akasztotta fel azt. A fa az erdő legszélén állt, még a ködben is tisztán lehetett látni. Amikor végzett, kibontott magának egy doboz sört, és elterült a teraszon álló karosszékbe. Várt és figyelt.

A Nap még mindig nem sütött, az esőt viszont dézsából öntötték.

Az égen villámok ugráltak boldogan, az eső minden irányból esett. Még a föld is beleremegett a mennydörgésbe. Pillanatokra vakító fényesség öntött el mindent, majd ismét elszürkült az ég.

A homok megvizesedett, és rózsás tócsák dagadtak a sárban.

- Mutasd a pofád! – mormolta.

Tovább reménykedett.

Órákkal később éles vijjogás riasztotta fel Bulcsút. Talpra ugrott, és ahogy kitisztult a világ, a vijjogás nevetéssé változott. Két vámpír ügyeskedett azon, hogy leszedje a húsokat az ágról. Egymást is megtépték olykor.

- Hé, ti ott! – rivallt rájuk Bulcsú. Nem figyeltek rá. Célra tartott.

- Most végetek! – kiáltott megint, és lőtt egyet.

Az egyik vámpír elszaladt. A hímet megsebezte, vérezve bukott a földre. A fiú odament hozzá.

- Miért öldököltök?

Leakasztotta a húst, és ledobta a sárba. Nézte a szenvedő élőhalottat, és jóízűen mosolyogni kezdett. Nyerőnek érezte magát mondván, a vámpírnők a hím nélkül nem vadásznak. – Felállt, és a puskát a vérszívóra szegezte.

- Na, ezt edd meg!

Egy lövéssel bevégezte a munkát, bement a házba, és nyugovóra tért.

A vámpírnő már nem jelentett nagy veszélyt számára.