Mortuus

Valamelyik évben úgy gondoltam, rész veszek egy sci-fi pályázaton. Mivel nem jött össze, gondoltam, felteszem a saját oldalamra.

Ahhoz képest, hogy a bolygón nulla fok körüli volt a hőmérséklet, Andrew ruhája átázott az izzadságtól. Az utolsó pár méteren már a tüdeje is felmondta a szolgálatot annak ellenére, hogy a szkafanderébe épített komputer a lehető legtöbb oxigént állította elő számára.

A Mortuus a valamikori Föld halott mása. A pár űrhajónyi ember, aki megmenekült, megtalálta az új otthonát, amit szintén Földnek neveztek el, míg ezt Mortuus-ként kezdték emlegetni. Talán, így könnyebb feldolgozni. Az emberek, akik itt maradtak, meghaltak. A légszennyezés miatt látni nem lehetett a légkörbe került portól. Még a napfényt sem. A növények és az állatok pusztultak ki először. Majd az emberek. Az épületek többsége még mindig üresen áll. Az egyetlen lény, ami erőre tudott kapni a mostoha körülmények ellenére, a denevérek voltak. Jóval nagyobbra nőttek, mint amit megismertünk.

Az sem pusztította ki őket, hogy a Hold közelebb került, és a vízi állatok is eltűntek. Rohamosan szaporodtak, és ahogy most Andrew is megtapasztalta, a friss és ismeretlen hús íze vonzotta őket.

Hamar kiderült számára, hogy a nagy, szárnyas, szőrös lények továbbra is ultrahanggal kommunikálnak és tájékozódnak, ami akkor is elárulja, hol van, ha valami mögé elbújik. Egyetlen választása volt. Az űrhajójától eljutni futva az utolsó kutatóállomásig, ahol a videó szerint négy ember ragadt… és fontos információk, de hivatalosan az emberek megmentése volt a fontos.

Valójában másodlagos.

Hatalmasat csapott a vezérlőre, ami bezárta mögötte az ajtót. A komputer bemondta, hogy az oxigén szint normalizálódott, a helyiség pormentes. Levette a sisakját, a kesztyűjét, és megtörölte az arcát. Az üvegen keresztül még egyszer, utoljára visszanézett a lényre. Fekete szemei üres halálként néztek vissza rá, a szájából meredező hegyes fogak nemkülönben.

Ott ült a dög egy kiégett kocsi tetején, és bámult rá. Várta őt.

Nem kellett látnia – nem is tudta volna a tömör porréteg miatt -, hogy tudja.

- Mi az ördög vagy te? – csak úgy magának szánta a kérdést, de a számítógép elkezdte mesélni a denevérek történetét. – Jó, elég, elég, állj, állj, állj. Tudom, csak ez az egy nem támadt meg. Figyel. De miért figyel?

- Fejlődőképes faj. Az intelligencia-hányadosukat még számolom.

- Nem kell mindent tudnom.

- Az egyetlen dolog, amit tudnia kell, hogy a visszaútra a speciális ruhát kell választania. – figyelmeztette a gép. – Ha meg is támadják, nem tudnak sérülést okozni Önnek. – a gép egy pillanatra kerregni kezdett, mintha töltene - Kissé szapora a légzése. Megemelkedett a pulzusa. Kíván egy nyugtató injekciót?

- Nem. – még csak az hiányzik, hogy a számítógép bedrogozza. Sosem jutna vissza időre a hajóhoz. A ruhát sem találná meg, sőt, semmire sem lenne jó. Ismerte a nyugtató funkcióját a technikájuknak. Ha beadták, ébren meg lehetett műteni bárkit, nem vett észre belőle semmit.

Andrew vett egy mély levegőt, és elindult a folyosón, amerre a számítógép irányította. Minden biztonsági ajtónál megmondta a kódokat, Andrew beütötte őket, és tüzetesen végignézett minden helyiséget. Némelyikben burjánzásnak indultak a növények, már, amennyire tudtak. A borostyán vitte a legtöbbre: befutotta a labor tetejét. De öntözés hiányában ez is rohadásnak indult.

Egy másik helyiségben egy kiterített óriás denevért talált, hasán egy óriási vágással. Hányingere lett, amikor megérezte a szagát. Átolvasta a jegyzeteket, amikor fura dörömbölésre, és vijjogásra lett figyelmes. Magában gondolkodott, hogy mi lehet az.

- Ultrahang. Így tájékozódnak. – adta meg a választ a gép. – A ruha és az épület is visszaveri, és már azt is tudják, melyik szinten, melyik szobában vagyunk.

- Vagyunk? Úgy érted, te meg én?

- Igen. – válaszolta a számítógép.

- Jó tudni, hogy nem vagyok egyedül.

- Ezért programoztak erre, uram.

Andrew tovább ment ebből a helyiségből is. Abban bízott, hogy minél beljebb megy az épületben, annál kevésbé érzékelik, s mire kijön, el is felejtik.

Ruhájának talpa hatalmas nyomot hagyott a porlepte padlón.

A neonok hol pislákoltak, hol halványan világítottak, de voltak folyosók, melyeken teljes sötétség honolt.

Elhaladt egy folyosón, ahol kis üvegekben a denevérek növekedésének stációi voltak kipreparálva, anyadenevér benne a kicsikkel, egy csontváz, állkapocs, a kis fekete gombszem. Andrew-t kirázta a hideg.

- Honnan szedték őket elő? – kérdezte, igazából ismét magától.

- A földi denevérek módosult változatai, uram. Pusztán arról van szó, hogy a genetikai állományuk megváltozott, amikor elsőrendű ragadozókká váltak.

- Nem volt ellenfelük, de volt nagyobb táplálékuk. A végleges kihalást a por okozta, vagy a denevérek?

- A por, de a maroknyi túlélőt a denevérek marcangolták szét.

- Nagyszerű. – fújta ki a levegőt Andrew. – Igazán csodás. Még jó, hogy nem kell hazavinnünk magukkal egyet sem.

- Csak a dokumentációkat, uram. De az bőven elég, hogy az otthon levő állatok metamorfózisát meggátolják.

- Előfordulhatna otthon is?

- Minden további nélkül.

- Tudod, minél többet beszélgetek veled, annál inkább depresszív leszek. – Andrew kényszerítette magát, hogy tovább menjen. – Haladjunk. Minél hamarabb el akarok tűnni innen.

Az információs szobában Andrew eleget tudott meg. Egy nagy merevlemezre mentette az adatokat. A kutatók behoztak pár denevért. Élve, holtan. Utóbbiakkal nem volt gond. Előbbiekkel azonban, annál inkább. Szaporították őket, csak arra nem számítottak, hogy nem egy utódot hoznak a világra. Az üveg pedig, nem törhetetlen.

A tenyésztőben látni lehetett pár tetemet. Mintha tornádó söpört volna végig a szobán. Minden szanaszét hevert, papírok ízeikre tépve, kitört üvegek, kis kukacok a padlón mindenfelé. Egyik sem mozgott, sőt, amikor Andrew rájuk lépett, ropogott a testük. Vér volt mindenfelé, de az állatok tetemén kívül sehol senki.

Nagyon rossz előérzete volt, hisz nem várta senki, nem jelentkezett be senki, pedig a számítógépet arra programozta, hogy keressen legalább 36 fokos testeket az épületben. Az első letapogatás alapján semmi.

A tenyésztőből egy embernyi széles folyosó vitt tovább, aminek a falán kézmagasságban egy megfeketedett vércsík vezetett menetének irányába.

Ez egyre rosszabb – gondolta. Nem merte mondani, mert még nem akart szembesülni a nyilvánvalóval.

A számítógép folyamatosan elemzéseket végzett, Andrew információt, adatot és nyomokat gyűjtött, de semmi. Az egész épület kihalt volt, akárcsak a bolygó maga. Három emelet mélyen járt már. A kabinokban senki. Az étkezőben senki. Az irodarészlegen senki. Az elemző laboroknál senki.

De még a nyomaik is hiányoztak.

Mintha valami felszippantotta volna őket szőröstül-bőröstül. Találó hasonlat. Egyik sem volt sehol.

A bal alkarján levő hologép az egész komplexum belsejét megmutatta. Andrew tüzetesen végignézte, hogy hol járt már, és kizárta azokat a szakaszokat, ahová fölösleges lenne mennie. Időspórolásnak mindenképpen jó.

- Hogy tudtak mindenkit elkapni? Egyáltalán, miért nem voltak az üvegek áthatolhatatlanok?

- Azért uram, mert az elfogott példányok kisebbek voltak, és ezáltal azt gondolták, hogy elég ez a védelem is, amit a normál üveg és drót kombinációja adhat. Nem számoltak a lehetőséggel, hogy az elfogott példányok akár nőhetnek, nem pedig már eleve kifejlett példányok. A dokumentumok „végzetes hibának” említik.

- Kedvem lenne röhögni. Végzetes hiba. – hitetlenkedett tovább Andrew. – Menjünk végig ezen a folyosón, hogy a mentőkabinhoz jussunk.

A mentőkabin a föld alatt voltaképpen semmit sem ért. Menekülni nem lehetett vele, csak a falai voltak olyan vastagok, hogy azt nem lehetett áttörni. Az egyetlen problémát az jelenthette, ha leáll a rendszer, mert akkor rohamosan fogyni kezd a levegő.

Az ajtó belülről volt zárva, de a vészhelyzeti kóddal Andrew könnyen bejutott. A számítógép szerint odabent egy százaléknyi levegő, annyi sem volt. Megtalálta a küldetését. A Földön maradt kutatókat.

A kutatásirányító a számítógép előtt ült a forgós irodaszéken. Hanyagul szétvetett lábbal, elszürkült, zöldellő testtel, kidülledt szemekkel, elnyílt szájjal. Feje a vállára kötött a hullamerevségtől, és bődületes szagot árasztott magából. Hiába az orvosi ruha, ami ugyanolyan speciális, mint a visszaútra viselendő szkafander, a rohadást azért nem tudja megakadályozni.

A bőre a csontjára volt száradva.

Valószínűleg, ő küldte el a vészjelet, amiért Andrew-t visszaküldték ide.

A másik holttest szintén a fulladás jeleit mutatta inkább, mintsem idegenkezűséget. Ez nő volt, a kártyája szerint biomérnök. Magzatpózban merevedett meg.

A harmadik holttest már érdekesebbnek tűnt. A ruháján elöl egy óriási szakadás volt. Amikor Andrew megmozdította, akkor látta, hogy valami sérülés van a hasán, és nem a szokványos kutatói ruha. Biztonsági őr, akit valami belülről szétrágott. Valami, ami felment a nyomok alapján a szellőzőbe. Ha beszippantotta a generátor, akkor valószínű, az leállította a keringető rendszert, ami nélkül lassan elhasználták a levegőjüket, és megfulladtak.

Sok mindent megmagyarázott.

Többek között azt is, hogy a biztonsági őr vagy ki, vagy be akart hozni egy denevért. A beleiben.

- Beteges. – Andrew továbbra is a holttest mellett guggolt.

- Az, uram. – válaszolt a gép. – De határozottan a denevérek jelei. De hogy magától nyelte le őket, vagy sem, nem meghatározható. Nem találtam rá információt.

- Lenyelni? Inkább feldugni. Az egyszerűbb.

- A kifejezést nem találom helytállónak.

- Műtétnek nincs nyoma. – vizsgálta meg a holttestet Andrew. – Tehát, inkább alulról juttatta magába az állatot. Lenyelni túl nagy.

- Igaza van, uram. Az információt tártoltam, mint lehetőséget.

Andrew a harmadik kutatóhoz lépett, aki arccal a padlón hevert. Mintha át akart volna menni a helyiség egyik részéből a másikba, és mozgásban érte volna a meglepetés. Először térdre, majd négykézlábra rogyhatott, aztán pedig, exitált.

Az összes közül ő volt a legrosszabb állapotban. A bőre már megfeketedett, a kézfején csimbókokban lógott. Furcsa, ha ő halt meg legelőször. Andrew meghagyta a számítógépnek, hogy mindent vegyen fel, kamerázzon, és még a beszédét is tárolja. Külön nyomatékosította, hogy később le kell futtatni egy eseménytervet, hogy mi történhetett. A számítógép megerősítette, hogy a nő halt meg először, majd a biztonsági őr, majd a magzatpózban fekvő nő, majd a vészjelet küldő férfi.

Akármennyi mentolt permetezett a ruhája által a gép az orra alá, a dögszagot nem lehetett kiiktatni. Néha elfutotta a rosszullét, öklendezett, és apró pontokat kezdett el látni maga előtt. Leült egy pillanatra az asztalhoz, de bárhogy próbálkozott a levegővétellel, nem jutott előrébb.

Amikor próbált önuralmat erőltetni magára, akkor vette észre a negyedik, és egyben utolsó kutatót. Szintén egy nő volt. Közelebbről megnézve, inkább egy húszas éveiben járható gyakornok.

Az összes közül ő volt a legjobb állapotban. Ezt a számítógép is megerősítette. De kétségkívül ő is halott volt.

Andrew a szoba közepén állt, és még egyszer lassan végigfordult, hogy a számítógép minden apró részletet tudjon rögzíteni.

- Egy dolgot nem értek. Illetve, kettőt. Mi történt itt, és miért így? Illetve, hogy maradtak meg a hullák ilyen állapotban?

- Légmentesen záródó ajtó. Konzerválta valamennyire a halottakat.

- Ahhoz túlságosan mumifikálódtak.

A számítógép egy halom adatot duruzsolt Andrew fülébe, aminek csak a részleteit értette meg, aztán megakasztotta a gépet.

- Hol van a vér. Eddig nem tudtam, mi hibádzik, de hol van a vér? A biztonság őrnek elvileg vérben kellene ülnie, nem? Hol a vére?

- Az állatok nyála képes a véralvadás elősegítésére.

- De nem több liter vér eltüntetésére. A hullában nincs. Körülötte nincs.

A gép nem válaszolt.

- Az már baj, ha te sem tudsz mit mondani.

- Valószínűleg, nem a belőle távozó állat okozta a problémát. A tenyésztőből kiszabadultak a szellőzőn keresztül bejutottak, és elfogyasztották a nyomokat.

- Ez a legrosszabb magyarázat, amit valaha hallottam. Akkor miért nem ették meg a testeket, vagy jöttek vissza értük?

- Nem dögevők.

- De akkor is. Van még valami, amit nem tudunk. De tűnjünk el innen. Merre van a speciális ruha?

- A másodikon a kettes kabinban.

Andrew elindult.

Beletelt egy kis időbe, mire magára húzta a speciális ruhát, ami annyiban volt más az eddig viselttől, hogy fekete volt, nem koszos fehér. Tiszta volt, használatlan. Azon gondolkodott, hogyha tüzetesebben végignézi, akkor még az árcímkét is megtalálja rajta.

Amikor elért az ajtóig, amin bejött, még mindig hallotta a dobogást, a vijjogásokat, és sok-sok szárny csapkodását. Babrált egy kicsit a kinti kamerák képével, de a szemcsés feketeségen kívül semmit sem látott.

Ellenőrizte a ruháját, mert mindig az volt a félelme, hogy valamit rosszul szerel össze, és otthagyja a fogát valahol. A számítógép hiába telepítette át magát és biztosította afelől, hogy ha követi az utasításait, akkor esélye nincs a hibázásnak. Andrew azonban számolt azzal, hogy ő ember, és nem gép. Hibázhat.

Már nyitotta volna az ajtót, készen a kitörésre, amikor valami nekicsapódott. A hangtól hátratántorodott. Egy porcikája sem akart kimenni az ajtón kívülre. Bekushadt a fal mellé, mintha attól nem látnák őt. Fejét az üveghez nyomta. Utasította a számítógépet, hogy kapcsolja be a ruha kameráját éjjellátó üzemmódba.

Egy denevér tartott felé, és megállás nélkül koppant az ajtó üvegén. Aztán egy másik röppent keresztül a képen. Aztán egy harmadik ügyetlenkedett a földön felé. Majd egy negyedik röppent fel közvetlenül előtte. Vagy ez az előbbi volt? Mindegy is.

Mit nem adott volna inkább azért, hogy a savas-csigás bolygón lett volna. Salvia-B. Akkor még úgy tartotta, hogy az a legrosszabb. De nem. Az óriásdenevérek hátborzongatóbbak.

Egy németjuhász méretű denevér egy közeli valamin állapodott meg, és vicsorgott felé. Száját eltátva éles hangokat adott ki, és nyugtalanul ficergett. Nem mozdult, hagyta, hogy a többiek hámozzák ki Andrew-t a csigaházából.

A szájában levő fogak olyanok voltak, mint a különböző méretű kések, hol kettétörve, hol duplán nőve. Úgy vette észre, hogy a kisebbek az orruk által adják ki az ultrahangot, a nagyobbak a szájukon. Kétségtelen, hogy az egész bagázs tudja, hogy bent van az épületben.

Egy óvatlan pillanatban egy nagyobbacska testű denevér betörte az üveget. Robbanásszerűen érkezett az épület belsejébe, és őt követte a hömpölygő, szőrös test áradat. Az egész belső teret ellepték a repülő rágcsálók, és nevükhöz híven próbáltak újra és újra beleharapni Andrew ruhájába.

A lámpa végérvényesen felmondta a szolgálatot, az épület sötétségbe borult.

- A kurva életbe! – a kiáltást a testek dömpingje ellenére is visszaverték a falak.

Andrew dobbantott egyet, majd futásnak eredt.

A lába alatt szőrös testek pulzáltak, csapkodtak. Ügyetlenül egyensúlyozott közöttük visszafelé, a komplexum belsejébe. Egyre-másikra rálépett, és hallotta, ahogy a ruha súlyos talpai alatt roppannak a csontjaik.

Több ezren voltak a dögök. Mindenfelé. Mindenhonnan jöttek, teljesen körbevették.

Andrew annyit tudott, hogy mozgásban kell maradnia, ameddig magára nem tud zárni valamilyen ajtót, ahol nincs más, csak ő.

Visítás mindenfelől, ezernyi fekete gombszem. Hallotta, ahogy próbálkoznak felkapaszkodni rá, beleharapni a ruhába, ami egy kellemetlenül savanyú szagú anyaggal fröcskölte őket szembe. Keményebb, vastagabb anyagú volt, de tudta, hogy nem tart örökké a védelem.

A legnagyobb is bemerészkedett. Vaskosabb hangja volt, mint a kicsiknek, a szőre olyan volt, mintha csak bőr lenne rajta, és minden izmát pontosan lehetett látni.

Andrew szíve a torkában dobogott. Hiába hűtött a ruha, attól még izzadt. Azt se tudta, merre fut. A számítógép jelezte neki folyamatosan, hogy merre menjen, de csak azt tudta, hogy lépésről-lépésre egyre beljebb jut.

A kisebbek teljes pánikban menekültek a nagy denevér útjából, aki az árban hol eltűnt, hol feltűnt, de követte. Ő nem jött közelebb. Nyilván. A vadászat nem az ő asztala, inkább csak az áldozat elfogyasztása.

Andrew nem akart denevéreledel lenni.

Fegyverével hátranézés nélkül néha belelőtt a denevérek tömegébe. Hallotta a halálsikolyaikat, hogy a testük tompán puffan a többiek vészjósló korpuszán, de ennyi. Hogy mennyit sikerült kilőnie, nem tudta megmondani pontosan.

Andrew a falnak csapta magát. Hallotta a gerince mellől a csontok reccsenését, majd csend. Nem kapar semmi. Két métert csúszott háttal a falnak, és látta leesni onnan a tetemeket. Így oldalazott tovább.

Az izgalomtól Andrew füle égni kezdett, szájában viszont jégkocka képződött, ami előbb a gyomrába, majd a belein csusszant keresztül.

Két hatalmas denevér repült közvetlenül a fejének. A sisakját a falnak ütötték, a feje követte a mozdulatot. Hiába volt párnázott, még érezte, hogy meglottyan az agya. Andrew lecsúszott a fal mentén.

A denevérek erőlködve kúsztak felé, fel a lábán, hasán, egészen a mellkasán a fejéig. Andrew felhúzta a térdét, megfeszítette a hátát, és próbálta elfordítani a fejét. Imádkozott, hogy nehogy beleharapjanak, vagy a ruha bírja ki még egy darabig.

A sok kis test nagy súllyal nehezedett rá. Karmolták, harapdálták.

Meglendítette a lábát, mire tíz-tíz kis denevér a falnak csapódott. Lehuppantak a földre. Némelyik egyhelyben maradt, mások egyből döcögtek vissza hozzá. Az egyik nagyobb denevér rávetette magát Andrew-ra. A férfi a földnek vette magát, oldalra gördült, és a denevér szárnyait kifeszítve, sikerült magától eltartania azt. Teljes erejéből egy csőnek hajította. Az állat fejjel érkezett a fémhez. Apró vércsík mutatta az útját lefelé.

Egy új nagyobb is felé vette az irányt. Andrew a hátára gördült, a denevér elzúgott fölötte, és a nyitott ajtón a halottakhoz száguldott be. A számítógép lezárta a termet.

A sok kicsi denevér egy összefüggő, barnás-szürkés folyamot képezett a padlón és plafonon egyaránt. Aztán arra lett figyelmes, hogy egymásba is belemarnak, hogy meg tudják őt közelíteni. Az elhullott állatokat a többiek egyből cincálni kezdték.

Mégis csak dögevők.

Csak nem mindegy, a dög mennyire friss.

Egy kis denevér a ruhába mélyesztette a karmait, és visítva tűrte, hogy az pofán pumpálja a riasztó anyaggal. Andrew az egyik kezével megragadta. Mivel a ruhának a kézfejnél lazább anyaga volt – hogy jobban lehessen vele fogni -, a kis dögnek sikerült belekapnia. Andrew felüvöltött, és teljes lendülettel eldobta az állatot.

Andrew egyenként kezdte magáról leszaggatni a denevéreket.

A számítógép észlelte, hogy Andrew megsérült, és hogy a vér máris vonzza az állatokat. A vékony anyagon lehetett látni egy sötétebb, vizesebb foltot. Ez volt a gond forrása.

Aztán megjelentek a nagyobb testűek. A kicsik kisiklottak a folyosóról, vagy megállapodtak a csöveken fejjel lefelé lógva. A nagyok leszálltak, és ahelyett, hogy egyből lecsaptak volna, a mellső és hátsó lábaikon közeledtek. A padló illesztéseinél húzták magukat előrébb.

Andrew-nak legalább volt ideje átgondolni, mitévő legyen: egy helyre kell őket csalogatnia egy robbantáshoz. A lőfegyver ennyi denevérre nem lesz elég. Túl sokan vannak. Ráadásul, ő sebesült.

Hallott az óriásdenevérekről, mint az új Földön mindenki. Látott videókat, olvasott tanulmányokat. Volt ideje abban az egy évben, míg ideért. De erre nem volt felkészülve. Jóval erősebbek voltak, mint gondolták otthon.

Több, mint egy karnyújtásnyira megálltak tőle, és meregették a fogaikat. Éjfekete szemükben megcsillant Andrew szkafanderének gyér fénye. Sziszegtek, vijjogtak, de nem mozdultak. Az éjjeli kamerán jól látta, mit csinálnak. Nyalogatták a padlót, füleltek, vicsorogtak, de semmi mást. Méregették.

Andrew arra gondolt, hogy biztos nem volt még olyan áldozatuk, ami ellenállt.

Legalább ennyiben meglepte őket.

Egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét, a következőben viszont, az óriásdenevér a mellkasára ugrott, és közvetlenül Andrew arcába visított.

A férfi kényszerítette magát arra, hogy mindkét kezével megragadja, és elhúzza a testétől az állatot. Sikerült felhúznia az egyik térdét. Sípcsontja az állat teste alatt volt. Lendített rajta egy nagyot, és az állatot a háta mögött levő falnak csapta. Kapálózott, kapart. Még egyszer a falhoz vágta az állatot. Majd megint, és újra és újra. Aztán eltaszította. A nagy test a folyosó fordulójában zuhant a padlóra.

A számítógép jelezte, hogy a por koncentráció növekszik a levegőben, és mivel a generátor nem szolgáltatott elég oxigén, lélegezhető levegőnek is híján voltak.

Rossz hír, hogy a sorozatos harapások, és vetődések miatt a szkafander levegőcserélője is kezdett tönkremenni. Nemsokára, mindenkinek vége lesz, ha így folytatják.

Látszott, hogy jóval nehezebben mozognak, és a kicsik is csak függnek a plafonon. A számítógép lekapcsolta a jelzőfényeket, a sötétben ültek. De folyamatosan tájékoztatta Andrew-t, hogy melyik lény hol van. Mindenki nyugalmi állapotban volt, a hullákat rágcsálták, mászkáltak körülötte, de senki sem akart neki támadni.

A levegő most fontosabbnak tűnt, mint az étel.

A fegyverszünet némiképp Andrew-nak dolgozott. Nem tudott a számítógéphez beszélni, mert akkor tuti, hogy felébreszti a vérszomjat, ami így is ott ülepedett éppen a levegőben, de legalább jól átgondolta a lehetőségeit.

Átváltott arra, hogy ne a kamera lásson sötétben, hanem ő maga, így nem kellett folyamatosan a géppel egyeztetnie. Jól szemügyre vette az állatokat, melyik hol van, mit csinál. Ellenőrizte a fegyverét, azzal mihez kezdhetne.

A szkafander takarékosan ugyan, de ellátta oxigénnel. Egyre inkább izzadt, és a párától csak még melegebbnek érezte a ruhát. Mindennek ellenére, amikor megérezte a kézfején lévő sebet, akkor kirázta a hideg.

Andrew halkan emelkedett két lábra. Egyik állat sem pisszent, valahogy most jól elvoltak azzal, hogy ették a tetemeket. Úgy látszik, kiiktathatta az értelmi szerzőt, azaz a fődenevért. Vagy ezt hogy is nevezik?

Halkan és óvatosan lépkedett a sötétben a fal mentén, nehogy belerúgjon egy állatba, ami újra riadóztatja a többieket. A ruha kicsit súrolta a falat, elég halk volt ahhoz, hogy osonni tudjon. Valamiért úgy érezte, hogy a sarokban heverő óriási denevér őt nézi. A gondolatra felállt a testén az összes szőrszál.

A folyosónak sosem akart vége szakadni, pedig csak az első ajtóig akart eljutni. Az egy napos tortúra és kutatás kivette az erőt a férfiból, a sebe piszkosul égett és vérzett is. Minden lüktetésnél érezte, ahogy kiáramlik belőle a vér. A mellkasához szorította, hogy ne csöpögjön mindenfelé, és a ruha is savanyú anyaggal vonta be, hogy el tudják kendőzni a szagát.

Még három méter.

Egy-egy állat guanót gyártott, de most a legkisebb gondja volt, hogy ne akarjon óriásszarba lépni.

Még két méter.

Egy denevér folyamatosan szemmel tartotta, és olyan volt, mintha rá mosolyogna.

Még egy méter.

Egy páran kúszni kezdtek felé.

Andrew megtámaszkodott az ajtó mellett, és célra tartotta a fegyverét. A cél az egyik gázcső volt. Bármi is fog történni, legalább páran ropogósra sülnek.

Eleresztett egy lövést, és hallotta, amit a gép is megerősített, hogy szivárog a gáz. A számítógép még több csapot is megnyitott a biztos hatás érdekében.

Fuss! Ennyi villant át Andrew fején.

Meg is tette. Nekiiramodott, és az első kanyarnál a háta mögé lángcsóvát szórt karabélyával.

Nem tudta mitől, de egy hullám a falnak vágta, és csak annyi lélekjelenléte volt, hogy megnyomja az ajtó konzolját. Bezárult mögötte, és a fal mentén megtántorodott. Az ajtó apró üvegén keresztül lehetett érezni, hogy valami megrázza az egész épületet, a szellőzőből égett hús szaga áramlott ki, és az ajtónak verődő, pánikba esett állatok csattanásai is apró szívrohamokkal érkeztek meg.

A testek lángba borultak, felpuffadtak, és némelyek szétrobbantak, vagy egyszerűen masszává olvadtak. Az ajtó megnyikordult, és Andrew esküdni mert volna rá, hogy meg is remegett, ezért felvette a tempót ismét.

A lépcsőn felfelé, már majdnem kijutott, amikor érezte, hogy megremeg alatta minden, és a kivezető ajtótól lefelé csúszni kezdett. Óriási szélvihar csapta hátba, amitől térdre zuhant. A ruha tartotta magát, mindent jól látott. A lökéshullámban halott denevértetemet soroztak el a füle mellett.

Ahogy a ruha segítségével visszaszerezte az egyensúlyát, futásnak eredt felfelé a lépcsőn.

Robbanás söpört végig az egész komplexumon. Andrew rohant.

Az újabb és újabb villantások elvakították, és csak a számítógépre tudott támaszkodni, hogy az majd kivezeti. A szeme előtt levő zöldes-lilás villanásmaradványok elvakították.

Messze futott az épülettől, amikor az összedőlt, és a porfelhő dunyhaként ölelte körbe. Szinte hallotta, ahogy emeletről emeletre, szó szerint magába roskad a kutatóközpont.

Nem jutott elég messze, mert valami súly nehezedett a lábára. Jobban mondva, a ruha lábára, mert az felpuffadt egyből, hogy védje viselőjének végtagját, de érezte, hogy van rajta valami.

Hanyatt vágódott, és takarta a fejét egy darabig.

Aztán csönd lett. A poros homályban nem lehetett sokkal többet látni, mint az épület belsejében.

Andrew felült, és a semmibe nézett. Pislogott, mintha azzal valamit javítana rajta, de végül feladta, és fél térdére támaszkodva várta, hogy történjen valamit.

Hallotta a szárnysuhogást maga körül néha. Először engedett a szorítás a gyomrában, majd a szíve megnyugodott, a levegőt lassabban vette, de nehezen, és a fülének csöngő nyomása is visszavonulót fújt.

Ült, és várt.

Megbeszélte a számítógéppel a történteket.

- Van egy rossz hírem, uram. – kezdte a számítógép. Fülsiketítően hangosnak tűnt a hangja.

- Mi lenne az? – kérdezte Andrew rezignáltan.

- Három percre elegendő a ruha energiája. Utána a lábát nyomó betontömb magára nehezedik, és a levegője elfogy.

- Szép kilátások.

- Sajnálom, uram.

- Nincsen mit. Nem tehetsz erről.

Andrew szeretett volna fénylő napot látni, kék éggel, pár felhővel, egy-két madárral. Érezni a természet illatát, a tengerét, a homokét, a saját napittas, izzadt testének szagát. A régi Földet vágyta vissza, nem azt, ami maradt belőle. Ehelyett egy törmelék alatt rostokolt fél lábbal a sötétben, és várta az elkerülhetetlen véget.

A számítógép részlegesen kikapcsolta magát, hogy takarékoskodjon az ellátással. Tulajdonképpen csak meghosszabbította Andrew haláltusáját.

Körülötte pedig, ott köröztek a denevérek. Hallotta a szárnyaikat, a távoli vijjogást. Nem fog sok időbe telni, míg megtalálják.

Ha ő sem megy haza, akkor valószínűleg jön mentőcsapat. De nem három percen belül. Annyira azért nem gyorsak. Megtalálják az adatokat, a történteket, az űrhajót fekete dobozostul, és őt magát is. Mármint, ami majd maradni fog belőle.

Ahogy ott ült, és merültek a tartalékok, egyre jobban érezte, hogy hűvös van. Furcsa, mert a Nap szüntelenül világított a Mortuus – vagyis a valamikori Föld – felett, de nem számított semmit. Az összefüggő porfelhő olyan volt, mintha infralámpával próbálnánk tojást melegíteni a hűtőajtón keresztül.

Francba!

Pedig jól felkészült volt, remek katona, és mégis. Két hete volt a leszereléshez. Duplán francba!

Egy kis plusz juttatásért vállalta el az utat, vette fel a számítógépet, ami egy év alatt a barátja lett gyakorlatilag, annyit beszélgettek. Most pedig, itt fog egyedül megpusztulni a sötétségben. Egy halom denevérrel a nyakán, akik vagy élve, vagy holtan, de elkezdik csócsálni.

Csak idő kérdése.

A Föld még egyet rúgott. Az utolsó jóhiszemű embert is megszívatta. Csodás.

Egyre jobban érezte a nyomást a lábában.

Bár ki tudna szabadulni a ruhából. Mindegy. Benne három perc, anélkül kettő.

A háta mögül valami zörgést hallott, hátrafordult, de akkor meg éles fájdalom nyilallt a lábába.

A fájdalomtól hanyatt vágta magát. Felkiáltott, mire még több vijjogást hallott maga körül a sötétben, és még több kaparó lábat a földön.

Egy élete, egy halála. Andrew felszívta a tüdejét, és lekapcsolta a szkafanderét, de a fején hagyta. Lehúzta a ruha cipzárját és kiszabadította a karjait. Térdig remekül le is szerelte magáról. A számítógép rendszerét is vakon leszerelte. A jobb lábát kiszabadította.

Három hatalmas levegővétel után a tömbnek rúgott, és izommal próbálta a még pufi ruhából kiszabadítani a lábát. Négy apró reccsenés hallatszott, hatalmas fájdalom és hőség futotta el Andrew testét. De szabad volt a lába.

Ficam. Az tűrhető dolog. Már csak helyre kellene raknia őket.

Valami közeledett felé.

Kettőt reccsentett a lábán, és úgy, ahogy volt: remegve a hűvös időben elindult a szkafander alsó ruhájában. Valamennyire védte a hidegtől, de olyan volt, mint alsó gatyában Szibériában gyalogolni télen.

A vijjogás megőrjítette, és a tudat, hogy csak bicegni tud, az is. A számítógép még mutatta a szeme előtt, hogy merre van ő, és merre van a hajó. Irányba állította magát. Pár száz méter.

Hallotta a bőrszárnyak suhogó csattogását a sötétben.

Kár volt a ruhának minden szeletét otthagynia. Jól jönne a közeledő denevér ellen az a savanyú riasztó.

Bicegett, ahogy tudott. Izzadt; az izzadság a testére fagyott. Néha megbotlott és letérdelt egy-egy nagyobb téglában, kavicsban, macskakőben. Az infravörös kamerán látta, merre vannak a denevérek, akik igen magasan repültek a feje felett. Amelyik felé tartott, annak irányába hajított egyet-kettőt. Szerencsére, el is találta őket.

Lent pedig, a földön kúszóknak a fejére célzott.

Mindenfelől csattanás, kaparászás, halk puffanások, karistolás, fémes húzódás. Aztán valami olyasmi hang, ami talán valaminek egészen a gyomrából törik fel. Sziszegés, vijjogások, éles visítások.

Több nagydarab, feketének látszó denevér jelent meg tőle tíz méterre. Fejük kerek volt, fekete gombszemük a semmibe meredt, fogaik élesek, és karmaik megmagyarázhatatlan szögben görbültek. Ide-oda kapdostak a sötétben. Szájukkal képezték a hangokat, és közeledtek. Andrew talált egy csövet, felkapta és elhajította. Négy denevért leszedett a tucatból.

Az első hatos után Andrew cifrát káromkodott. Átfutott az agyán, hogy bárki is fog a régi Földre jönni, biztos hogy képzetlen ehhez az egészhez. Görcsös tagokkal hajigálta a köveket a semmibe.

Mindenhonnan közelítettek felé a denevérek. El is felejtette a fájó lábát. Az adrenalin dobolt a fülében, és eltompított minden mást a testében.

Az utolsó métereket még sietősebben tette meg. A számítógépet kérte, hogy nyissa az ajtót, de semmi sem történt. A sisakja is sötét lett, és az állánál beszivárgó por fojtani kezdte. Az ajtóhoz állt, és próbálta benyomni a jó billentyűparancsot, hogy bejusson. Semmi. A szkafander végleg lemerült, míg ő fuldoklik.

Ütötte, verte az ajtót, és teljesen pánikba esett. Férfi létére hisztizni kezdett. Káromkodni.

Egyszer csak nem érezte a bal karját. El is tűnt. Majd a jobb karját vette el valami.

Az ajtó zárja zöldet mutatott, nyílni kezdett, míg Andrew érezte, hogy nem tudja tartani magát. A padló cseppfolyóssá vált alatta, és valami egyre beljebb húzta a sötétségbe.

Kép forrása: alamy.com