Nekrológom

„Nihil tetigit quod non ornavit. –

Semmit meg nem érintett, amit fel nem díszített volna.”

Írhatták volna rólam is, de inkább nagy példaképemet jellemezte így egy nekrológ. Ő Oscar Wilde volt. Ez a dublini születésű író ösztökélt arra, miután elolvastam egy életrajzát, hogy az legyek, ami ma vagyok. Magam, egy budapesti születésű, magyar illetőségű nő vagyok, akire joggal lehet mondani, hogy csak azok szemében nem számkivetett, akik jobban megismerik.

   Tudom, sablonosnak mondható, de mindennél jobban szeretném elmondani saját történetemet. Többnyire minden vámpír New Orleansba megy, vagy onnan származik. De egyvalami közös annak ellenére, hogy nem tartozom a magukat Egyesült Bokornak nevező vámpírcsalád tagjai közé: a gyökerünk közös, és újra, meg újra visszatérünk oda.

   Nevem Stokley, vagy Dóra, kinek, hogy tetszik. Bár azt hiszem, inkább az utóbbin szeretem, ha megszólítanak, mert magam büszkén viselem magyarságomat, és a szüleim is ezt szánták nekem megkülönböztetésül. Ugyanakkor, életem fonala éppen az álnév viselésére szólított fel. Itt pedig, megfelelő óvintézkedés, ha nem az eredeti nevemet használom.

   Apám épületszobrász volt valamikor az ezerkilencszázas években, Magyarországon. Anyám afféle titkárnő, de ha épen bejárónőre volt szükség, e munkakört is szívesen rábízták. Kalandos életem úgy hozta, hogy anyám már nem él, s én, apám birtokán húzom meg magam.

   Tizenhat éves voltam, amikor meghaltam. Nem nőttem magasra, valahol a százhatvan centi környékén megragadtam. Eredetileg sűrű, sötét hajam van, ami olykor megcirógatja fenekemet, ugyanis, addig ér. Sokszor váltott formát és színt, most éppen vörös. Kékes szemem villámló és hívogató. Persze felváltva. Az orrom szép, átlagos, de mindenki gondoljon róla azt, amit akar. Szájam átlagos, sem nem buja, sem nem rideg. A magam idejében nem számítok szép nőnek.

   Arcom mindig is felnőttes volt. A szemöldököm sűrű, sötét, de legalább ívelt. A homlokom aránytalanul magasra sikeredett. Nem is áll jól a copf. Illetve, nem minden technika illik hozzá. Csínján kell bánjak a nőiség zavarában keletkezett kötelezettségekkel. Államon csak akkor van gödör, ha lefelé nézek.

   Alakom izmos, csak nem látszik. Rakódott rá itt-ott, kisebb-nagyobb zsírpárna, de nem zavar. Legalább deszka helyett nőnek néznek.

   S mindig van rajtam mit nézni. Én ennek a kornak, a világnak ügyeletes művésze vagyok, kinek jelképe a saját ruhareformja, és a saját testem az, amin a legjobban tudok alkotni. Imádom a maskarát, a pompát, a cicomát. Volt, hogy egy másodosztályú – nekem tetszett – színésznő miatt megvarrtam egy ruhát, egy énekesnő miatt vörösre festettem a hajam, de volt, hogy másokat utánozva tengettem mindennapjaimat, gondolkoztam, és így tovább. Csak egy valami tart már nagyon rég óta. A fekete szín öltöztet. Nem érdekel, mit mondanak mások.

  

   A hetvenes évek óta, most indult el egy olyan ízlés-reform, amely végül visszatér oda, ahonnan kiindult. Nincsenek tételes nézetek, az ellenfelek csillivilli gúnyneveket aggatnak egymásra, főleg az olyanokra, akik egy más, újmódi életérzés hordozói. Vállalom, hogy olyan vagyok, amilyen.

   Műveimmel örökre bevésem magam az emberek tudatába, s éppen ezért, majd kapok egy csinos kis emléktáblát, amelyre szeretett és választott otthonom nyelvén kiírják: ITT ÉLT JESSIE S. HELLER, ALIAS TÓTH DÓRA, A HÍRES ÍRÓNŐ ÉS HORROR-KIRÁLYNŐ. S csupán azért ilyen röviden jellemeznek ezen a gránitlapon, mert munkásságom jobbára az írásból fakad. Pedig, ha tudnák, hogy éppúgy kiteljesedem a zene, a rajz, a festés, a fotózás, a filmezés, az újságírás és a honlap-szerkesztés, valamint a gasztronómia terén, mint a rózsatollam bűvkörében. De tagadhatatlan, hogy a dark-irodalom az én igazi otthonom, legyek bárhol is!

   Csak félig tartozok azon írók közé, akik vannak olyan exhibicionisták, hogy villognak műveikkel, és azok közé, akik ugyanennyire elbújnak a sorok között. Ritkán jelennek meg novelláim, talán ezért is kezdtem bele a saját honlapomba, ahol azért mégis hozzá lehet jutni firkálmányaimhoz. Hiába a félszegségem, mégsem tudom kivárni, míg valaki felkiált: „Nahát, mekkora művész!” Elébe gyalogoltam, és én magam kezdtem terjeszteni ezt, hogy kezdje el érdekelni a nagyérdeműt, mit tartogatok még számukra.

   Rejtély, hogy ebben a világban, amikor a tökéletesség egyenlő azzal, hogy valaki szép, ügyes, okos és gazdag egyszerre, hogy sikerült nekem feltörni. Hiszen, szépnek csak messziről vagyok mondható, okos, az helye-közel, állandóan csupán néhány forinttal mászkálok, és a bénaságom eredménye minden, több-kevesebb sikerrel megírt novella, és vers – bár utóbbit nem vállalom fel, csak, mint dalszöveg. A televízió korában, maga a készülék, és minden tartozéka nélkül ezt elérni, dicsőség. Híres nem vagyok, de egy személység már kialakult. Bár némely körökben már akkor is fogalom voltam, amikor még csak „kisbéka” volt a nevem. Emberről emberre hódítom meg a világot. Azonnal híres akarok lenni, de nem úgy kezdek hozzá, mint kis országom a hiánycsökkentéshez: mindent egyszerre; Hanem szépen, lassan, kis darabokban. Híres akarok lenni! Hiszen a hírnév szabadság, a szabadság pénz. Utóbbi nem vetett fel sosem, így abban az irányban ment eddigi életem, hogy szabadság, ami maga a művészet. Nem akarom egyszerre magamra irányítani a társadalmi rétegek – mert hogy vannak!- minden tagjának figyelmét. Harsány eszközökkel, viszont olykor burkoltan dolgozom.

   A dark-irodalom elbűvölő és elborzasztó módon, talán minden más korombeli műnél jobban magába sűríti milyenségét századomnak. A kezdeti lendületlenség mára már bimbódzik, perspektívák, életlehetőségek, kilátástalanság teljes tudatában, igyekszem maró gúnnyal a létezés elé állni. A szerelmi és erkölcsi bizonyosságok a szemem előtt törtek össze és váltak semmivé.

   Gyilkos dühvel esnek nekem az olyanok, akik félnek bevallani azt, ami előbb-utóbb úgyis előtérbe kerül: a hanyatlás, az elmúlás. És kérdezik: „Miért foglalkozom én ilyesmivel?” Mert foglalkozni kell vele, és így enyhítek magamon. Az átlagnál eltérő körökben sikerem van, és csak ez számít.

   Az írásaim nyersanyaga az innen-onnan ellesett szó vagy mondat, az élet lehetőségei. Többségben ezek alkotják leprás és mocsoktalan irodalmam egyaránt. – mert van ilyen is. J

   Újító és összefoglaló vagyok egyszerre. Összefoglalom koromnak, és a régebbieknek is művészi törekvéseit, áthelyezem a saját szemembe, és ettől új!

   Az ironikus önelemzésnek ezennel vége.

  

   Aki életemben keres tanulságot, ne tegye. Fölösleges. Olvassátok írásaim, mert azokban leltek igazságra, lelki táplálékra, válaszokra. Jellemem lehet, hogy nem fog túl közel állni hozzátok, és gondolkodásom sem, de erre találták fel a szórakoztató-irodalmat… és a romantikát