NYOLCADIK RÉSZ - DIE HARD
Reggel felkeltem, de nem az ébresztőórára, hanem
arra, hogy Gyuri a konyhában telefonál. Óvatosan, halkan beszélt, nekem háttal
állt. Egy másodperc alatt bekönnyesedett a szemem, üvöltve kaptam volna ki a
telefont a kezéből, amikor meghallottam azt, hogy „drága Alexám”. A hideg
futkosott a hátamon, és a mellkasom szorítani kezdett. Nem gondoltam volna,
hogy valamikor is, ennyire fog fájni két szó.
Reggel nem csörgött a telefon, pedig tisztán
emlékszem rá, hogy bekapcsoltam az ébresztőt. Nem értettem, mi történt. A
ruháim a szobában voltak, ahol anya és fia édesdeden aludtak. Nem tudtam
bemenni. Magamra kaptam egy fekete nadrágot, ami előző nap volt rajtam, és a
szárítóról is leakasztottam egy száradásban lévő pulcsit. Nem volt mit tenni.
Magamhoz vettem minden iratomat, önéletrajzot, és rohanni kezdtem. A járatokat
lekéstem, de negyven perccel később már az újdonsült asztalomnál tologattam
jobbról balra a munkámat.
Nem rúgtak ki, beszélgettek velem egy fél órát,
és már mondták is, hogy foglaljak helyet, nemsokára küldenek valakit, aki
bevezet a használt programok világába. Ez a hétfő reggel más, mint a többi.
Szemerkélő eső, tocsogó hangulat. Az egyik kollégám büdös, a másik állandóan
leeszi a billentyűzetét, a harmadik kiönt mindent, a negyedik láncdohányos, és
meg lehet halni, olyan tömény füstszagot áraszt magából. A nap vége felé már
járt az agyam, hogy Gyuri vajon miért hívta fel Alexát, ha egyszer velem akar
lenni, de nem találtam reális magyarázatot. Az emberre, aki betanított volna,
egész nap vártam, de nem jött senki. Lógtam az interneten, illetve próbálgattam
a szárnyaimat. Ha más nem, magamtól tanulok bele a teendőimbe.
A munka vége előtt egy órával viszont, kimentem
kicsit levegőzni, kávézni. Nem tudtam, merre tart az életem.
Valószínűleg semerre.
Ahogy ültem a bejárat előtti kapun, és
észrevettem, hogy az egyik harisnyám (térdzokniféle) sötétebb barna, mint a
másik. Megnyugtattam magam, hogy a nadrág hosszúsága miatt nem látszik. Kiittam
a kávémat, és bementem. Megnyomtam a hívógombot.
Hallottam, hogy mögöttem a bejárati kapu
becsukódik, és egy lágy férfihang hamar köszön a portásnak. Felvette a kulcsot,
elmondta, hogy nem úgy jött össze a nap, ahogy gondolta. Megállt mögöttem, és
amikor ránéztem, meghajtotta kicsit a fejét, és köszönt. Viszonoztam, de hamar
elfogyott a levegőm. Észbontóan jól nézett ki, vagyis nekem nagyon bejött, mint
férfi. A zakóján keresztül is látni lehetett, hogy rendszeresen sportol
valamit. Ahogy elnéztem vastag karjait, gondoltam, gyúrni szokott. Magasabb
volt egy fejjel, mint én, fekete, rövid, sűrű haja volt, ugyanilyen színű
körszakállal, és melegbarna szemekkel. Valósággal megbabonázott. Ilyen érzést
még Gyuri sem tudott belőlem kiváltani. Éreztem, hogy felébredt bennem a nő, és
hogy valami mozgás elindult bennem. Egyszerre izgultam, és éreztem magam
szégyenben.
Meglátjuk.
Visszaültem a helyemre, még fél óra volt.
Kopogtak az ajtón, és a férfi jött be rajta. Odaállt elém, bemutatkozott, és
mondta, hogy elnézést kér, de a másik székházban túl sok volt a javítanivaló,
és ha nem bánom, akkor kicsit tovább maradnánk benn. Naná, hogy nem bántam.
Mindenre jó volt ez a másfél óra plusz, csak arra nem, hogy megtanuljak bármit
is a munkámból. Hallottam a hangját, de nem fogtam fel, hogy mit mond. Elkápráztatott.
Csodálkoztam is magamon, hogy a számat hogy nem felejtettem el nyitva tartani.
Egyvalamire azonban gyógyír volt: teljesen
elfeledkeztem Gyuriról és Alexáról.
Hazafelé arra a szép barna szempárra gondoltam.
Elhatároztam, hogy ezután jobban oda fogok figyelni magamra, és nem törődöm
azzal, mi van otthon, elvégre érek annyit, mint Alexa vagy bárki más, és én is
szerethető ember vagyok. Elég volt az önsajnálatból. A gondolattól
elmosolyogtam magam. Másik oldalon viszont felmerültek bennem kérdések. Hogy ha
össze is jönne nekem egy kapcsolat, mi a biztosíték arra, hogy nem lesz
ugyanolyan mentalitású, mint Gyuri? Jönne-e még egy „A”? Meg tudnék-e bízni
akárkiben is? Egyáltalán kell-e nekem Gyuri?
Eljött a pillanat, amikor bár szerettem őt, jött
más, és levett a lábamról. Még egyelőre nem tudom, melyiket választanám. Gyuri
velem volt, amikor szükségem volt rá, de a legnagyobb pofont adta. Sok időt
töltöttünk egymással úgy, hogy azt hittem, ő az igazi. De vajon tényleg ő az?
Emlékszem, egyszer elmentem egy magát
boszorkánynak minősítő nőhöz, aki azt mondta, hogy Gyuri nekem van rendelve.
Előző életeinkben is mindig kereszteztük egymás útját, de sosem tudott
megmenteni. Most, hogy velem van, adott nekem életet, gondolatokat, érzéseket,
és kitöltött minden űrt. – Ez volt az utolsó csepp abban a pohárban, ami a
kapcsolatunkat szimbolizálta. Úgy gondoltam, így kell lennie, és nagyon húzós
időszakokat is átéltünk együtt.
Most viszont, korántsem voltam ennyire biztos.
Meginogtam.
Bénának érzem magam attól, hogy nem tudok a
szemében jobb, értékesebb nő lenni, mint Alexa.
Hát még, mikor benyitottam a lakásba. Magdika
bent ült a kanapén, és köszönés helyett azt mondta, hogy „mindent tudok, és ha
a fiamnak lesz egy kis esze, akkor elhagy téged, mert nálad csak jobb párja
lehet”. A többi szöveg, sajnos nem szalonképes, de rendesen megkaptam a
magamét. Szerinte ezért nem vagyok méltó a fiához:
- nem vagyok olyan, mint az ideálja
- nem keresek havi sok ezer forintot
- ennyi idő után még csak az eljegyzés jött
szóba, az esküvő nem
- nem szereti az ízlésemet, legyen szó zenéről,
könyvről, filmről, ételekről, bármiről
- nem tudok öltözködni, sem viselkedni
Persze ezek mellett még mondott pár dolgot, de
ez volt az, ami igazán fájt. Ennyi volt. Magdika még aznap hazament. Hozzátette,
hogy Alexát ugyan még nem ismeri, de elmondás alapján is tudja, a fiának sokkal
jobban megfelel, mint én.
Ő hazavonatozik éppen, és a padlón ülök a
fürdőszobában a saját hányásommal körbevéve.
Két öklendezés között elhatároztam, hogyha Gyuri
nem, akkor majd én teszek a történet végére pontot.
