Nyugtalanság

Kérlek, csak most az egyszer ne hagyj cserben. – mondta a saját lábainak Sahar. Mióta a Nagy Háborúban megsérült, napokkal előre meg tudta mondani, mikor jön a lehűlés. Még csak november volt, és azon igyekezett, hogy áttörje az emberek forgatagát a kettes terminálon. – Sietnem kellene. Nem kockáztathatom meg, hogy lekéssem a találkozót.

Napok óta étlen-szomjan bolyongott, kimerültebbnek érezte magát, mint eddig bármikor. Az sem érdekelte, hogy mit gondolnak az emberek, amikor elővette a pálcáját. Megállt egy hatalmas, üres placcon, a földre szegezte a fadarabot, és atomjaira hullva már egy másik helyen találta magát. A varázsfalókat nem nézték jó szemmel.

Így hívták őket, akik tudták a varázslás minden fortélyát. A huszonkilencedik században ez természetes volt, a harmincadikban aberrált, vagy deviáns – kinek hogy tetszik -, a harmincegyedikben pedig, üldözött és lenézett. A Nagy Háborúban eléggé megritkították soraikat, és csak páran maradtak. Ha valakit varázsláson kaptak, mehetett börtönbe, és a halál várt rá.

Szerencsére, a kettes terminálon a köznép szerint emberi szemétnek bélyegzett emberek lézengtek. Korcsok, pszichésen visszamaradottak.

A jármű, amire várt egy hatalmas vastartályra emlékeztette. Senki sem volt a környékén, ami azt jelentette, hogy már mindenki beszállt. Ha elég ügyes, akkor róla sem vesznek tudomást.

A pálcáját leeresztette a tenyeréig, elmormolt egy láthatatlanná tevő varázsigét, és remegő lábakkal indult el a bejárat felé. Egymás után többször is körbepillantott, pálcáját erősen markolta. Mindenre késznek érezte magát.

A szemöldökét ráncolta, meresztette a szemét. Száját összeszorítva, egyenes gerinccel ment előre. Próbálta a környezetének gondolataival sugallni, hogy ő egyáltalán, nincs is itt. Voltak olyan, csak PSZICHO-nak nevezett szervek, akik direkt a mágiára lettek kiképezve, tudták, mire kell figyelni. Sok ember szerint, ők is varázslók voltak, csupán, „átálltak a sötét oldalra”.

Végigjárta a kabinszintet, keresett egy üreset, amibe beülhet, és végre alhat is egy kicsit. Mindenhol volt legalább egy-két ember. Nagy sokára talált egy üreset. Behúzta maga mögött az ajtót, és a sarokba, az ablak mellé ült le. Összehúzta magát, ügyelt arra, hogy az álcája nehogy lehulljon róla.

Az ablak az állomásra nézett. Látta a sok embert, amint ölelkeznek, integetnek, könnyes szemmel elfordulnak azoktól, akiket valaha a legjobban szerettek.

„Mars-program”. Csak így emlegették az akciót. Hihetetlen gépeket építettünk, még egy kis munkával akár egy másik galaxisba is eljuthattunk volna. De nem. A legtávolabbi cél a Holdon kívül a Mars bolygó volt. Hatalmas kupolákat építettek, benne oxigén és növények. Egy szabadabb börtönből önként elmentek egy börtönbolygóra. Onnan eddig még, senki sem tért vissza. A hírek arról szóltak, hogy baleset áldozatai lettek ezek az emberek, de a valóság valami teljesen más lehetett. Csak az ott dolgozók tudták ezt a titkot.

Én pedig, csak a forrófejűségem miatt megyek oda. – gondolta magában.

Sahar lehunyta a szemét. Elképzelte, hogy leszáll az űrhajója, először lép a Mars földjére. Lesz ott munkája, persze csak illegálisan, talán megismer valakit. Az sem lenne tökéletes, mert aki nem létezik, az nem házasodhat. Hazugság lenne az élete, kivéve, ha a nő nem ellenkezne, hogy elkössenek majd egy kompot, és lelépjenek innen akárhová. Egy aszteroida is megfelelne. Bármi, ami nem egy olyan koszfészek, amit emberek tesznek tönkre.

Bízott benne, hogy talál egy olyan nőt maga mellé, amilyen Julie volt.

Na igen, Julie. Számára a legtökéletesebb nő volt. A harmincegyedik század egyik szupermodellje volt. Hosszú lábak, sportos, tökéletes alak, hosszú, barna haj, meleg, barna szemek. Mindenki szerette, mindenkihez kedves, varázstalan ember volt. Senkinek sem volt rá egy rossz szava sem. Ahogy a társadalom emlegette, ő egy bűntelen volt.

Ilyenek voltak az ártatlan emberek, akik megszülettek, egy előre betáplált norma szerint éltek, s végül meghaltak.

Julie sokszor szerepelt reklámokban, büszke voltam rá.

Aztán egy napon megrendült a hitem. Azon a napon, amikor elvesztettem Julie-t. Már ennek is van vagy tíz éve. Nem bízom senkiben. Szörnyű lelkiismeret-furdalás gyötör.

Imádtam Julie családját, ahogy az enyémet is. A húgomat, a szüleimet. Egyik nap viszont, arra mentem haza, hogy ott vártak a Tisztogatók. Le akartak tartóztatni. A családom annyira félt tőlem, hogy inkább rám hívták őket, mintsem segítsenek nekem.

Julie, bár velem volt, és megbeszéltem vele, hogy el kell válnunk, megváltozott. Még mindig az én drágám maradt, de valahogy már más volt. Sosem felejtem el, hogyha ő nincs, akkor nem lett volna a segítsége sem, s én nem lennék még életben.

Sok kérdés fortyogott bennem Julie elvesztése óta:

Miért tettem? Miért nem hallgattam magamra? Miért árultam el, akit szerettem? Szegény Julie! Nem érdemelte meg, amit kapott. Még ereje teljében volt, a karrierje csúcsán.

Sahar szeretett volna végrehajtani magán egy átkot, ami megszűnteti a gyötrődést, a lelki fájdalmát, mindent, amit imádott Julie-jára emlékezteti. Kitörli a bűnös gondolatait, az önmarcangolást. Szeretné visszaforgatni az időt, amikor még minden jó volt. Egészen odáig, amíg azt a rohadt pálcát elő nem veszik. Nem az aktatáskába kellett volna beletennie, hanem szét kellett volna törni, és elhajítani minden darabját.

Megrezdült az egész teste, amikor érzékelte, hogy kinyílt a kabin ajtaja. Három finom parfüm illatát érezte. Csöndben jöttek, de kopogtak, azaz nők voltak. Nem mert rájuk nézni, de a fülét mindinkább hegyezte.

Valami megmozdult benne az egyik hang hallatán.

- Julie, kérlek. Segítened kell. Te jól szót értesz az emberekkel, a gyerekekkel meg, pláne. Mit csináljak, hogy ez a halom csődtömeg megfelelő kiképzést kapjon?

- Babonázd meg őket. Neked, az megy a legjobban. Hass rájuk.

- Az biztos, hogy az lenne életem legjobb előadása, de az is biztos, hogy az utolsó.

- Ez igaz. De tudod, mindenki odavan az űrtanárokért, és ha ügyes vagy, akkor észre sem fogják venni. Tessék. – mondta Julie.

- Azt szeretnéd, hogy lecsukjanak varázslásért?

- Szerintem, egyáltalán nem baj, hogy nem csak az agyad egy részét használod. Amúgy sem ítélnének halálra. Egyszer fordulna elő, és nálatok nincsenek pichók. – Julie nagyon félt a PSZICHO-któl. Ezért, csak becézve beszélt róluk.

- Lehet, hogy igazad, van…

- Nekem, mindig…

- Hol van a pálcám?

- Kérlek, Lori. Ne beszélj butaságokat. Senki sem töröl ki az agyunkból semmit sem, és nem rak bele valami újat. Túl sok sci-fit olvasol, meg ilyesmiket, ez veled a baj. Ezért rettegsz folyton.

„Ugyanolyan, mint Julie. Ő is szerette az olyan történeteket, melyek karnújtásnyira vannak, mégsem lehet őket elérni. Szörnyek, kitalált világok, űrlények, ismeretlen galaxisok.”

Sahar nem merte kinyitni a szemét. A fejét elfordította oldalra, összpontosított arra, hogy az álca maradjon a helyén. Folyton tartós bűbájt mormolt.

Világéletében éberen álmodott, most sem volt másképp. Kívánt valamit, ami most úgy tűnt, valóra vált.

Varázslat, vagy szerencse?

- Mondtam, hogy ennek nem lesz jó vége. – mondta Sahar fásult hangon. Minden porcikája fájt.

- Azt hittem, hogy sikerülhet, és hogy egyszer boldognak látlak, mert minden úgy megy, ahogy te szeretnéd.

- Julie. Julie. Kicsi, Julie. – szokás szerint, nem tudott mit mondani a feleségének.

Nem mondhatta neki, hogy hallgatott rá. Megkeresték a pálcáját, és bevitte az állomás kiképzőközpontjába. Megbabonázta a tanulókat, ezért mindegyik élvezte az előadást. Azt hitte, hogy kijátszotta a megfigyelőket, de nem. A táblába rejtett érzékelő túl korán jelzett, és menekülésre kényszerült.

Zűrös dolgok következtek. Nem mehetett haza, csak szólt Julie-nak, hogy baj van. A nő megkereste a búvóhelyén, és azóta szökésben voltak. Alig ettek, alig ittak, és spórolniuk kellett, vagy lopniuk, hogy víz felett tartsák magukat.

- Oda akarok menni. – kimutatott kecses kezével az ablakon a Mars irányába.

Sahar gyomra összerándult, amikor rájött, hogy önző módon, nem használhat fel varázslatot. Magát még elküldhette a vörös bolygóra ilyen-olyan trükkel, de csak puszta szerelemféltésből nem hajthatott végre varázst. Azzal tenne kockára mindent.

Sírni támadt kedve, amikor rájött, hogy ebből a dologból csak ő jöhet ki győztesen, de Julie nem. Istenem, mit tettem? Ha nem szól neki, csak eltűnik, akkor a lánynak sem esik baja.

Julie mosolyogva, mit sem sejtve nézett rá. Sahar kissé megnyugodott ettől.

- Gyönyörű az éjszaka, nem? – kérdezte Sahar, mert nem volt szíve megmondani az igazat, s minél többet beszélgettek erről, annál jobban szorított a nyaka.

Az üres kérdések pedig, arra jók, hogy az ember védje magát.

Hosszú volt a csönd kettejük között. Majd beszélgettek, nosztalgiáztak, és végül jól érezték egymást. Egymás mellett aludtak el. Legalábbis, Julie elaludt, de Sahar a csillagoktól várt megoldást.

- Tanár úr, kérem. Elnézést?!

Futott utánam egy hang, még sok évvel ezelőtt. Nem, nem évekkel ezelőtt, hanem valaki szólt hozzám.

Istenem, leesett az álcám!

- Szerintem, ő nem tanár. – magas hang, ez nem ő.

- Dehogynem. Olvastam róla, hogy ő tartotta a központban a legjobb órákat. – ez volt Lori hangja, ami annyira emlékeztette Julie-ra.

Sahar továbbra sem mozdult meg.

- Szerintem be van drogozva.

- Várjatok. – jött be a harmadik lány. Elment ételért. – Hogy került ide ez a tag? Miért ájult el?

- Mindig is itt volt.

- Dehogy volt. Egy üres kabinba jöttünk be.

Éreztem a döbbenetet a levegőben.

Pont ugyanolyan volt, mint amikor hazaértem, és ott találtam Julie-t a nappali közepén. Mindenfelé az ő drága vére volt. Mozdulatlan teste olyan kicsinek tűnt a legnagyobb tócsa közepén. Kétségbeestem. Könnyeztem. Elfolyt a világ.

Pislogtam egy-kettőt csukott szemmel.

Három sikoly.

Felpattanok, és elő a pálcával.

Csönd telepszik a kabinra.

A lány lassan eszmél fel. Ugyanolyan, mint Julie, de a haja nem egyenes, hanem loknis. Sápadt az arca Biztos, halálra rémült. Rajta még tudok segíteni, nem úgy, mint a barátnőin. Őket elvitték. Nem tudom, hova.

Az egyik pillanatban még itt voltak, a másikban már nem.

- Hé. – szólította meg Sahar, ami nem volt valami kedves. Öhm, jól vagy?

A lány barna szemei lassan fókuszáltak. A bőre egy pillanet alatt felmelegedett.

- Tessék? Maga ki?

- Majd elmondom később. Jól vagy?

- Igen, azt hiszem, csak kicsit gyengének érzem magam.

A PSZICHO-k egyik hátulütője, hogy akit megérintenek, úgy érzi magát, mintha hetek óta nem aludt volna. Volt már, aki belehalt egy érintésükbe.

Egymásra mosolygunk.

Bemutatkozunk, és beszélgetni kezdünk.

Sok minden kiderült a lányról. Ha most megbízna bennem, akkor kapnék még egy esélyt. Ugyanott kezdhetném, ahol Julie-val. Kijavíthatnám minden hibámat.

Lori meghallgatta, hogy mit mond Sahar.

A döntés már az övé volt.

Amikor megérkezett az űrhajó, párként szálltak le róla. Julie egyedül lépett a Marsra. Sahar, mint mindig, álcában. Nem sajnálta, hogy úgy alakult a dolog, ahogy.

Várakozásteljesen indultak el az ismeretlen felé.

Talán, most jó lesz minden.