Önbeteljesítő jóslat

Csak néha fut fel a pupilla néma
függönye. Ekkor egy kép beszökik,
átvillan a feszült tagokon és a
szívbe ér - és ott megszünik.

R.M.Rilke: A párduc

-Nem furcsa? Háromezer ember hal meg benne évente. – mondta Eve. – Hihetetlen, hogy a technika mai korában még nem tudják előre diagnosztizálni.

-Valóban az. – felelte elcsigázottan Page. Vörös frufruját igazgatta.

-Azt hiszed, hogy egészséges vagy, fitt és fiatalos, és egyszer csak puff.

-Megkérhetnélek, hogy ne beszéljünk erről?

-Miért? Meg, persze, de miért?

-Matt apai ágának örökletes szívbetegsége volt. Nem is szeretnék erre gondolni.

-Neki is van?

-Holnap megy kivizsgálásra, mert gyengélkedik. De eddig nem mondta senki sem.

Eve megrántott a vállát, és gyorsan témát váltott.

-Na és, milyen? Hogy vagy? – kérdezte Eve. Csigás szőke haját a szemüvegével tolta hátrébb.

-Mire gondolsz? – kérdezett vissza Page.

-Egy éve élsz együtt Matt-tel. Hogy vagytok? Hogy bírjátok? Milyen? – elmosolyodott, és hanyagul hátradőlt a széken. – Nem tudok több kérdést így hirtelen. – kuncogott kicsit.

-Ja… - Page önkéntelenül is feszengeni kezdett. – Jól bírjuk. Nem ilyennek gondoltam, de igazán remek. Nem veszekszünk, és a jóakaróink is azt mondták, hogy nem fogunk szexelni fél év után. Rájuk cáfoltunk rendesen. – elpirult, amikor látta, hogy ismét többet beszélt, mint kellett volna.

-Olyan jó nektek. Tudod, irigyellek. Aidant már hónapok óta nyüstölöm ezzel, de falakba ütközöm. Lehet, hogy a hét tényleg vesztes szám.

Page egyáltalán nem volt babonás, nem hitt az ilyen női magazinok árasztotta butaságokban, aminek minél többször olvasunk el, legbelül annál jobban elhiszünk. Nem vallotta volna be, de látott rá rációt.

-Tizenhárom hónapja vagyunk együtt. Ez sem jelent túl sok jót. De attól jobban flélek, hogy mi van akkor, ha hazamegyek, és a lakásban már mások lesznek. Volt már rá példám. – Page gyomra összeszorult.

Évekkel ezelőtt egyszer már előfordult, hogy hazament, és egy másik ember állt a konyhájában. Ismerős volt, de nem így ismerte meg, s egy vadidegen nő ölelte körül a derekát. Soha ilyen rosszat senkinek.

Eve felhúzta lábait, karjaival átölelte. Állát a térdeire tette.

-A számok erejében hiszek. Aki egyik napról a másikra képes megváltozni, az sosem volt olyan, mint amilyennek megismerted. Már előtte is kettyós volt, az biztos. Vagy félredugott. De Matt nem hiszem, hogy ilyen lenne. Ahogy meséltél róla, lehetetlennek tartom a pálfordulását.

A főnökük visszajött az ebédjéről. A két lány visszafordult a saját gépeihez, és folytatták a munkájukat tovább. A munkaidő rettenetesen lassan csorgott le a vége felé. Page szinte percenként nézte hol a karóráját, hol a monitor kijelzőjét. Az idő valósággal állt. Eve telefonja sem csörrent meg a nap további részében, így ő szörfözhetett az interneten.

Nagy nehezen letelt a munkaidő.

Page hazafele menet a kapcsolatára gondolt, de valahogy egyetlen jó momentum nem jutott az eszébe. Emlékezett, hogy nevettek, de nem érezte boldognak magát. A témát sem tudta felidézni. Nem tudta mire vélni, hogy csak arra gondol, hogy nem lesz otthon, nem fog mosolyogni. Pedig Matt most otthon volt, mert rosszul érezte magát. Biztos nem ment el hazulról.

Végig maga elé bámult. A villamoson, a buszon, még a metrón is. Nem nézte meg a többi embert, ahogy az sokaknak a szokása volt.

Bevásárolt, majd hazacipelte a másnapi ebédnekvalót.

Kinyitotta az ajtót. Belépett, de nem köszöntötte senki.

-Halihó! – rikkantotta el magát játékosan, ahogy szokták köszönteni egymást. Page belépett, és halkan csukta meg maga mögött az ajtót. Óvatosan, mintha üvegből lenne.

Sután egyensúlyozva kilépett magas sarkú cipőjéből, és nesztelenül osont a konyhába, hogy letegye az asztalra a vásárolt dolgokat. Belibbent a szobába, és azt látta, hogy Matt az ágyon fekszik, betakarózva, sápadtan, és alszik.

Page elmosolyodott, és halkan bezárta a szoba ajtaját.

A szokásos metódust követte. Levette a kabátot, majd a mosógépre hajtogatta a használt ruháit. Átöltözött az otthoniba. Kezet mosott, lemosta a sminket. Kipakolt a zacskókból, eltette a kaját. Elpakolta az elmosogatott tányérokat, elmosogatta a szennyest. Nekikészült a másnapi ételnek.

Két óra alatt készen volt Matt következő napi ebédje.

Csak akkor vette észre, hogy milyen későre jár, amikor ránézett a konyhai órára. Fél tízre járt. Hét óta volt otthon. Matt még mindig aludt.

Biztos gyógyszert vett be. Gondolta.

Maga sem tudta, hogy miért, de időről időre pánik lett rajta úrrá. Valami rossz érzés fojtogatta, nem kapott levegőt. Zsibbadt az ujjai vége. Majd, ahogy jött ez az érzés, úgy el is múlt.

Tízkor már úgy gondolta, hogy megcsinálja a gyógyszert Matt-nek, és beviszi neki. Így is tett. Leült a férfi mellé az ágyra. Végigsimított a homlokán.

Matt jéghideg volt. Hiába volt betakarva, nem izzadt. Meg sem mozdult. Ez volt a legijesztőbb. Meg sem mozdult. A mellkasa sem.

Nem lélegzett!

A szája ellilult.

Page pánikba esett. Egy ideig hisztizett, keltegette, rázta, próbálta újraéleszteni a tanult módon. Majd topogott kicsit, rázta a kezét, majd felhívta a mentőket, és ahogy csak tudta, elmagyarázta, mi a helyzet. Alig tudott beszélni. Dadogott, mint egy gyerek, ha csínyen kapják rajta.

Akadozva mondta be a címet.

A diszpécser ígérte, hogy maximum fél óra, és kint vannak.

Nem jöttek.

Éjfél volt, mire kiértek hozzájuk.

Page teste megfeszült, remegett, robbanni készült. Darabokra szeretett volna széthullani. Szemei égtek, ajkai kiszáradtak.

A mentős megengedte neki, hogy velük menjen. Az orvos nyugtatót adott neki is, hogy az újraélesztést el tudják végezni. Az autó száguldott, rázkódott a hepehupás úton, egy ápoló és egy orvos pedig, megpróbálták Matt-be visszatuszkolni az életet.

A váróteremben úgy dörömbölt Page szíve, hogy az oxigént nem volt képes ugyanilyen iramban venni, ezért hol elfutotta a vér az arcát, hol falfehérré vált. A pultnál ügyködő nővér többször ránézett, hozott neki kávét, vizet. A többi beteg méterekkel elkerülte.

Az ízületei fájtak, a homloka égett. Magában találgatott, hogy mikor történhetett? Amikor főzött? Vagy, ami még rosszabb: nem vette észre, hogy amikor hazajött a párja már gyakorlatilag halott volt?

Másfél órával később kijött az orvosa. Elmondta a nőnek, hogy Matt-nek megállt a szíve. A gyengesége is erre engedett következtetni, túlélte, benntartják.

Page azt hitte, hogy rosszul ért mindent. Szívroham? Hiszen, még csak harmincöt éves! Egészségesen élt, sportolt. Az orvos erre annyit reagált, hogy örökletes betegség. Kímélnie kell ezentúl magát.

Eve ismét telefonált. Page megosztott vele minden információt. A szőke lány felajánlotta, hogy bejön, vagy Page menjen hozzájuk, de a nő inkább a kórházban szeretett volna maradni. Mégsem mehet el, ameddig Matt nem tér magához; ameddig nem tudja biztonságban.

Kijött egy nővér, aki mondta, hogy bemehet. Kába még, és gyenge, de láthatja őt pár perc erejéig.

Soha nem érezte magát ennyire gyengének. Remegtek a lábai, a gyomra ellentétesen lengett benne, mint ahogy lépett.

Matt szinte eltűnt a nagy kórházi ágyon. Olyan kicsinek tűnt. Törékenynek. Sápadt volt, az ajka még mindig lilásnak tűnt. Cső lógott ki belőle, és egy halom drót. Page leült az ágy mellé készített székre, és megfogta a férfi kezét.

Matt felnyitotta a szemét. Üveges volt, és a semmibe bámult.

A nővér idővel kiment.

-Itt vagyok, szívem. Most már nem lesz gond. – suttogta Page. Mégis, mit mondhatott volna? Rossz voltam? Nem vettem észre, hogy meghaltál? Bocsáss meg?!

Matt beszélni próbált, de nem jött ki hang a torkán. A cső is zavarta, de a nyelve csak egy összeszáradt csonk volt a szájában. Page megitatta, majd biztosította újra és újra, hogy minden rendben lesz.

Matt egyre nehezebben vette a levegőt, és csak egy pontra fókuszált. Egy vékony könnycsík futott le az arcán. A nő letörölte.

Amikor kidobta a zsebkendőt, akkor vette észre az ambuláns lapját. Rajta volt minden adata, amit meg tudott adni az orvosoknak. Neve, születési éve, tünetei, állapota.

QT-szindróma. Tünetek: gyengeség, fáradékonyság, eszméletvesztés, tartós ritmuszavar.

Page visszaakasztotta a kórlapot. Nem hitte el, hogy a nap folyamán többször is szóba kerültek Eve és közte a szívbetegségek… és most tessék.

Visszaült az ágy mellé.

Matt megemelte gyenge karját, és ujjaival megsimította a nő arcát.

Page mosolygott.

Matt is.

-Szeretlek. – erőltette ki a száján, de olyan kristálytisztán érthető volt, mint amikor két ember hangosan beszél egy üres szobában.

-Én is szeretlek. – mondta Page.

Matt szeme a szokásos pontról a plafonra meredt. A pupillája megváltozott, a szemhéja elernyedt, és egy könnycsepp a párnára hullt.