Örökké és soha

Nagy a sürgés-forgás. Odakint zavar támadt.

A ketrec ajtaja kinyílt. Napfény töltötte be a dohos cellát. Egy darabos, lomha ork egy csomagot dobott a tünde elé.

- A tied. – mormogta.

A tünde egyből felismerte, az ő zsákja volt az. A szűrt fényben szinte csak a tapintására hagyatkozott. Thalaron a zsák mellé térdelt, s mielőtt belekezdett volna a kutatásba, felnézett az orkra. – A személyes tárgyaid. – mormogta az. – Meg a fegyvereid. Nemsokára jóváhagyják a szabadulásodat.

A zsákban a kardja és a tőrei voltak, egy kötél és egy kis csomag, aminek tartalma összetört. Szétnyitotta, és a szerelmétől kapott rózsapecsét volt, ami sok-sok évvel ezelőtt megmentette az életét. Az orkok nyilai megsebezték, ám a gyilkos kardcsapástól a vámpírszimbólum mentette meg. Összecsomagolta, és a szíve fölé helyezte. A fegyvereit is a megfelelő helyekre illesztette fel. Mire elkészült az öltözködéssel, egy öreg vámpír lépett be, s átadta szabadulásának zálogát.

Négy ork kísérte a vámpírherceg színe elé. A trón előtt különböző tündérek, manók, gólemek sorakoztak, mégis először neki intett a csontos kezű halott, aki miatt a sötétség fogságában kellett szenvednie. A trónszék mellett három menyasszony foglalt helyet, a másik oldalon egy marcona Brujah állt, míg a vámpír fülébe egy sötét varázsló suttogott.

- Gyere ide, fiam! – szólt az öreg vámpír. – Hogy hívnak, és honnan származol, te elda…

- Thalaron vagyok, Driendor fia… és sinda vagyok. – mondta a tünde.

- Hogyan? – horkant fel a vámpír. – Ne gúnyolódj velem!

- Nem szeretnék. – mondta Thalaron. – Csak annyit mondtam, hogy sinda vagyok, nem elda.

A vámpír szemei villámlottak a dühtől. – Hova fogsz innen menni? – kérdezte mogorván. – Haza, a többi sindához?

A tünde nem felelt.

- Nos? – kérdezte a vámpír.

- Megkeresem Miriamot.

- Ha megteszed, gondoskodom arról, hogy mind a ketten meghaljatok.

- Megértettem. – mondta Thalaron. – Akkor hazamegyek.

- Rendben. – morogta a vámpír. – Ne gyere ide többet, ám ha mégis idetévednél, hivatkozz a nevemre.

Az aulába nyíló kínzókamrából kihoztak egy vérfarkast. Még az első holdtöltéje előtt járhatott; az inge és a nadrágja szétszakadt, és az átváltozás kényszere meggyötörte a testét. Láncon vitték át a félholt lényt egy másik terembe. Behajították, majd rázárták az ajtót.

- És mi lenne az? – a vámpír kérdőn nézett Thalaronra. – A neve?

A vámpír egy pillanatra elgondolkozott.

- Waleran.

Thalaron bal lapockájába éles fájdalom villant. A név hallatán eszébe jutott az első nap, amikor beleégették a bőrébe Waleran jelét. Hátrakapott, mire a vámpír elmosolyodott. – Remélem, nem felejted el. – mondta gúnyosan. Thalaron jobb keze tőrére tévedt, de hamar rájött, hogy semmi esélye nem lenne a győzelemre. A sebe is lüktetett. Hosszú ujjaival kicsit megmasszírozta, de semmi hasznát nem látta. Ezzel a mementóval indult el kifelé.

Egy félhomályos szobában még vagy egy órát állt egyhelyben, de már nem rabláncon. Vele volt még egy vérelf, egy ember és egy hobbit. Mindegyiken lehetett látni Waleran jelét. Amikor öt nagydarab ork lépett be, az embert kettő megfogta. A szerencsétlenből kifutott minden vér. Karon ragadták, mire az szörnyű kiáltások közepette szabadulni próbált. A három lénynek kikerekedett a szeme, levegőt sem mertek venni. Elsápadva figyelték az eseményeket.

A vérelf nőt, a fiatal hobbitot és Thalaront a kapuhoz vezették.

- Arra van a völgyed! – mutatott északi irányba az ork. Thalaron egy pillanatra nyomást érzett a szívében. A két másikat már nem is lehetett látni.

Thalaron nézett előre, akár egy vadász.

- Menjél már, mielőtt visszaviszlek! – morogta az ork.

Thalaron nem mozdult, állt, mint egy szobor.

- Mennyé má!!! – hörögte teli torokból az ork, és nagyot taszított a tünde vállán. Egy pillanatra megingott.

- Megyek már. – szólt a tünde nyugodtan. – Viszlát!

Az ork nem szólt semmit. Thalaron felvette a zsákját, és elindult a Rengeteg irányába. Az erdő széléről még vissza akart nézni, de valami azt súgta neki, hogy ne tegye. A rózsabokor mellett megállt egy pillanatra, körbenézett. Megnyugodott, hogy senki sem követi. Bízott abban, hogy eléri a Völgyet úgy, hogy senki sem fogja kérdőre vonni vagy megtámadni. Ha biztonságban és főleg egymaga elé a Völgyig, akkor Waleran nem figyelteti. Akkor ismét szabad. Szabadság…

Megállt az Ezüstírisznél is, hogy a kulacsába vizet töltsön. Mocorgást hallott a háta mögül, de csak egy őz neszelt a víz felé. Keze már a kardon volt, de visszadugta hüvelyébe inkább. Nem volt veszély. Az őz pont melléje ért. Kicsi, barna szemével hosszasan vizslatta a fiút. Thalaron rámosolygott, majd elindult a Völgy irányába.

Ahogy beért a Völgybe, az élet ismét felbolydult körülötte. Úgy érezte, hogy állapota javulni kezd, teljesen felfrissült. Olyan volt körülötte a világ, mint amikor a színészek játékát elnyomja a nézők gyermeki szeretetének üdvrivalgása. Kérdések, csókok, ölelések, lapogatások váltották egymást. Néha Thalaron is szóhoz jutott, sőt, egyesekkel egészen a párbeszédig eljutott. A Völgy egy méhkashoz hasonlított. A színek élénken cikáztak ide-oda. Lélegzett az egész. A többi tünde úgy kavargott, hogy a tengert jutatta eszébe, amibe egyszer beleesett. Sípoló nyomás a fülében, kavargó halak és hínárok a nagy kékségben, s egy láthatatlan kéz nyomja egyre lejjebb és lejjebb. Thalaron attól tartott, hogy nem lesz megállás. A város másik oldalától lovas tündék vágtattak a Kapu felé, ütemükre a növények táncolni kezdtek. A tömeg sodorta a fiút, aki engedelmeskedett a többieknek. Jobbra egy sziklakert hullámzott tova, a másik oldalon lágy erecske csordogált. Mindenfelé sok száz tünde, de Thalaron csak Miriam arcát kereste. Sehol sem látta a lányt. A nők és a férfiak közt eltérés nem állt másban, mint erősebb és gyengébb vonalakban. Csodálatosak.

Thalaron szíve összeszorult, s egyre jobban elérzékenyült, ahogy egyre inkább közel került a nagybátyja, Daunden házához. A férfinak csodás hangja volt, szinte játszott a szavakkal. Thalaron mögött becsukódott az ajtó. Egy pillanatra összerezzent. Bent semmi nem változott. Szemben egy lépcső, jobbra egy folyosó, balra egy afféle fogadószoba. A fogadóban Daunden a feleségét, Elenrilt csókolta éppen. Tudta, hogy nem illik ilyenkor zavarni, de mégsem maradhatott kint az előszobában. A bentiek észrevették, kirohantak elé, és üdvözölték.

Thalaron boldog lett.

- Olyan sok idő.

- Örülök, hogy visszajöttél. – suttogta Elenril. – Remélem, rájöttél, hogy mi vagyunk az igazi családod.

Thalaron mosolya halványabb lett.

- Család?

- Igen.

- Az ott van, ahol Miriam.

- Badarság.

- Nem az.

- De az. Te tünde vagy, ő vámpír. – mondta Elenril.

Thalaron egyre borúsabb lett.

- Nem kellett volna idejönnöm.

- Dehogynem.

- Minek?

- Minek?

Elenril zavarában elnevette magát.

- Aludj itt. Holnap útra kelhetsz.

- Köszönöm, Elenril. – felelte a fiú.

Most már mind a ketten mosolyogtak. Elenril karon fogta a fiút, és a nagybátyjához vezette. Daunden összezárta a könyvét. – Thalaron. Fiam. – kezdte csodálattal, mivel Thalaron nem szólalt meg.

- Daunden. – mondta a fiú.

A férfi kilépett az asztala mögül, és megölelte a másikat.

- Hogy vagy?

Thalaron töprengett kicsit. – Néha fáj a lapockám.

- Mi történt veled? – kérdezte Daunden.

- Waleran pecsétet nyomatott a bőrömbe.

- Gyere, sétáljunk. – A két tünde elindult. Egymás mellett sétáltak, mereven. A gang nyitott ablakain besütött a Nap, a virágok édes illata terjengett a levegőben. A két férfi oldalán virágok, a napsugarak megcsillantak az ablakokon, és visszaverték a hőt. Elenril lemaradva követte a két tündét, halkan suhant mögöttük. A gang végében egy fiatal nő ment be az egyik szobába. Bent egy másik lányhoz lépett oda. Üdék voltak, mint egy friss gyümölcs. Az árnyék és a fény játéka előre jelezte, hogy közeledik az éj.

- Daunden… sajnálom. – mondta Thalaron.

Öt ablakkal arrébb megálltak. Thalaron átölelte az oszlopot: be lehetett látni az egész Völgyet. Az Ér, a többi tünde sürgése-forgása, a Rengeteg baljós vége. Odébb Elenril is megállt, felölt a kőkorlátra, és úgy tett, mint aki meditál.

- Semmi baj, Thalaron. – mondta Daunden, kezét a fiú vállára tette. – Ha te őt szereted, mi nem tehetünk semmit. Hogy hívják?

Thalaron a közteret nézte, egész testében remegett.

- Miriam?

- Igen. – mondta a fiú. – Egy vámpír, Aleera házából.

Daunden szemében düh csillant. – Pont Aleera lányát kellett kiszúrnod magadnak? Ő szeret?

- Azt mondta… - válaszolt Thalaron.

- Azt mondta? Nem is biztos? – kérdezte izgatottan Daunden. – A bátyám is járt Waleran börtönében. Az a Brujah herceg híres arról, hogy szereti kínozni az ott levőket, illetve félti a világukat a fajok keveredésétől, elkorcsosulásától.

- Mi történt? – kérdezte egy idő múlva Thalaron.

- A bátyám összeállt egy emberrel. – kezdte az idősebbik tünde. – Az embert élve befalazták, a tündét örök sötétségre ítélték. Hogy életben van-e még, nem tudom. Meddig voltál bent?

- Két év. – mondta Thalaron.

Daunden felhúzta a szemöldökét. – Négy éve mentél el…

- Igen. – mondta a fiú. – Két év Miriammal, kettő egy befalazott ablakú börtöncellában.

- Hogy élted túl?

- Nem éltem túl. – felelte Thalaron. – Mindennap belehaltam egy kicsit.

Daunden reménytelenül vállat vont. – Szerencsés vagy! – mondta. – Az a lényeg, hogy itt vagy.

Thalaron a szobája felé indult el. Otthon volt, de mégis elveszettnek érezte magát. Szabadon volt, de Waleran pecsétje fogságában tartotta. Daunden követte, és Elenril mellett megálltak. – A szobában vár egy meglepetés. – mondta az idősebbik férfi. – Semmi másra ne gondolj, mint hogy bármi is lesz, mi meg fogunk védeni, csak ne tűnj el megint hosszú időre. Elenril felkísér.

- Köszönöm. – mondta Thalaron.

A lépcső első fordulójában egy hatalmas tükör volt. Egy ideig fürkészte saját képmását, majd tovább indult. A házban szokatlanul sokan voltak. Nem volt sem ünnep, sem gyász, sem összejövetel, s mint Thalaron nem akart senkivel sem összetalálkozni, kerülni próbálta a többieket. Gondolt a titkos folyosókra, de ott meg az üresség és a sötét volt túlsúlyban, így inkább igyekezett senkivel sem többet beszélgetni egy köszönésnél. A lépcső tetején megrendült egy pillanatra. Gondolta, hogy minek siessen fel a szobájába, úgyis csak egy tárgy várja, hogy birtokába vegye. Elenril leguggolt mellé. Thalaron egy ideig a padlót bámulta, majd felnézett a tündére. A nő barna haja csigásan fodrozódott mindenfelé, magas volt, hófehér bőrrel és vakító ruhával. Ha valaki alulról nézett fel rá, összekeverhette volna egy angyallal. Ha jobban szemügyre vették Daunden feleségét, a viaszfényű bőre, kék szemei, telt ajkai bujaságot tükröztek, ám belül tiszta volt és erényes. Ha bárki megnézte magának, nem tudta eldönteni, hogy milyen is Elenril valójában. Sokan annyit mondtak, mint a csillagfény: csábít a csillogása, de elérhetetlen. Hangja csengő volt, és nyugodt, ha gonosz lenne, bárkit rontásra csábítana. Elenril magához ölelte a fiút. Keblének lágy hullámzása biztonságot adott neki. Thalaron hallgatta az egyenletes szívdobogást. Talált egy-két nyugodt, kellemes gondolatot. Most érezte először igazán, hogy otthon van. Azóta nem érzett ilyet, mióta Miriamot és őt elvitték Waleranhoz. Elenril addig tartotta a fiút, amíg nem érezte, hogy elegendő erőt adott át magából.

Beesteledett. Odakint kiürültek az utcák, a terek. A Nap elbújt a hegyek mögött. Thalaron nem tudta, mennyi idő telt el azóta, hogy megérkezett. Az időérzéke teljesen elromlott a sötétben. Lassan felálltak, és elindultak a szobája felé. Thalaron egyre idegesebb volt, semmi olyan nem jutott eszébe, ami megkönnyíthette volna a dolgát. A kiadós lépcsőzés és a hosszú folyosók után nagynehezen eljutottak a célig. A két tünde megállt a szoba ajtaja előtt. Régen nem látta már ezt a fát, s rajta a kilincset. A kilincsen egy füzér lógott. Feltehetően a húga készíthette neki akkor, amikor úgy döntött, feladja tünde mivoltát.

Thalaron tudta jól, hogy nem zárják az ajtókat, mégsem volt képes benyitni a saját szobájába. Visszafordult Elenrilhez.

- Nem tudok… - Elenril halványan elmosolyodott. Szép volt.

- Miért nem?

- Furcsa érzésem van. – mondta Thalaron. – Rossz, inkább.

- Nem véletlenül. – válaszolta Elenril.

Thalaronnak kikerekedett a szeme. – Ezt most nem teljesen értem.

- A meglepetés a szobádban van. Ezért van furcsa érzeted.

- Tessék? Igazán? – kérdezte a fiú. – Még mindig nem értem.

Elenril egy lépést hátrált. – Nem érted? Nem érzed? - kérdezte. – A meglepetésed egy vámpír. Menedéket kért egy évvel azután, hogy te Waleran börtönébe kerültél.

- Ki az? – kérdezte Thalaron.

Elenril megrémült. – Miriam. – válaszolta. – Azt mondta, hogy Miriam a neve.

Thalaron hallgatott.

- Meggyötörten keresett téged. Amikor jobban lett, mindent elmesélt. – mondta Elenril. – Ha egyszer rájönnek, hogy itt vagytok, nagy bajban leszünk.

- De mivégre a rossz érzés? – kérdezte a fiú. – Annyiszor elképzeltem már…

- Menjél be, és tegyetek úgy, ahogy a legjobb. – kötötte az ebet a karóhoz a nő. – Még nem figyel senki. Legyél bölcs.

Thalaron nem jutott szóhoz.

- Aleera már gyanakszik, és Walerannak elég egy gyanús szó, és végetek van. – mondta Elenril. – Daundennek nem kis erőfeszítésébe került az, hogy te életben maradtál.

- Daunden? – kérdezte Thalaron.

- Nagyon rendes volt ez tőle. – mondta a nő. – Waleran őt is megbüntette a közbenjárásáért. Ezért sem üdvözölt egyből.

Thalaron csak hallgatott.

- Bent vár a szobádban. – kezdte a tünde nő. – Ha jót akarsz magatoknak, akkor űzd el magadtól.

Elenril jobb mutatóujjával az ajtó felé mutatott, és kérdőn nézett Thalaronra.

- Ezt kell tenned! – kiáltotta.

Thalaron a szemébe nézett. – Mást ígértem neki. – mondta.

- Kérlek. – mondta Elenril. – Tedd, amit a kötelesség diktál.

- Hogy tehetném? – kérdezte a fiú.

- Menj be. Üdvözöld. – kezdte a nő. – Tedd, amit ilyenkor tenni kell, és nyugodt fejjel beszéljétek meg. Aludj egyet. Idővel túlleszel rajta. De a közös jövő gondolata, egyenes út a halálba.

Thalaron nem válaszolt.

- Menjek be, - kérdezte Elenril. – vagy magadtól, egyedül is tenni tudod a dolgod? Most fújd ki magad, és gondold át.

- Lehetne még egy kérdésem?

- Persze, mondd csak. – mosolygott Elenril.

Thalaron felemelte a fejét, és mélyen Elenril szemébe nézett. – Ha rosszul választok, mi lesz velem?

- Isten irgalmazzon a lelkednek. – kezdte Elenril. Csendre intette a fiút. Megfogta a vállait, és elkomorodott. – Mi nem nyújthatunk örök védelmet. Ha elmentek, magatoknak kell gondoskodnotok a védelemről. De maradjon kettőnk között. A hegyekben van a családom régi barlangja. Biztonságos, és elég kényelmes is. Ott nem keresnek titeket. Egy ideig ott ellehettek. Tessék. – Elenril egy kulcsot nyújtott át a fiúnak.

Thalaron elgondolkodott.

- Rajta. – biztatta a fiút. – Nem beszéltelek rá semmire. A ti döntéseteket nem tudom, így nem fogom tudni, ott vagytok-e. A törpök a segítségetekre lehetnek.

- Köszönöm. – mondta Thalaron. – Jó éjt!

Elenril hamar eltűnt az ajtók között.

A hatalmas szoba ablaka pont szembe volt az ajtóval, ahogy Thalaron szerette. Tulajdonképpen nem is ablakok voltak, csak lefátyolozott boltívek, melyek a szoba hosszával egyenlő erkélyre vezettek. Ha kiment, az ágyra nem engedte be a fényt egy öreg kőrisfa, jobbra állt egy kicsit, balra az Elrauko-hegy fekete csúcsa éktelenkedett. A kőris leveleitől sajátos hangulatú volt a szoba a nap minden szakában. Mihelyt megnyugodott, megcsapta orrát a halál szaga, ami feltehetően Miriamtól származott. Kint egy kicsit elidőzött. Kikönyökölt a peremre, és elnézte a kőris lombját a holdfényben. A gondolatai forogtak számtalan téma közt, ám mindeközben érezte a vámpír jelenlétét. Bement. A tágas szobában az első fátyolig egy antik, tölgyből készült szekrény volt, egy baldachinos ágy, egy asztal két székkel, ahol anno az öccsével reggelizett. Az ágyhoz akadálytalanul eljutott. Lefeküdt az ágyra, és mély lélegzetet vett. A polcok roskadásig voltak pakolva könyvekkel a bal oldalon, a jobbon emlékekkel: gyerekjátékok, ruhadarabok, ahogy utoljára hagyták, amikor testvéreivel játszottak. Még befejezik – megfogadták. Az első fátyolon túl volt egy tükör, egy káddal. Pontosan emlékezett arra, hogy szeretett benne fürdeni. A tükörben ugyanazt az arcot látta, amit a folyóban ezelőtt. Visszament a hálórészébe a szobának. Nem kutatott a holmijai között. Valószínűleg nem találna semmi újat. De az asztalon talált valami oda nem illőt: egy friss cigarettát a hamutálcában. Az a fajta bagó volt, amit Miriam is szívott. Vajon hol lehet?

Kiült az erkélyre, gondolta, ha egyhelyben marad, Miriam előbb-utóbb csak megtalálja. Elfogyasztott egy könnyed vacsorát, viszont Thalaron annyira éhes volt, hogy még sokszor ennyit meg tudott volna enni. A kenyér mindennél finomabb volt, a víz ízletesebb volt a bornál. Néhány perc múlva teljesen egyedül érezte magát. Az időérzéke még mindig nem javult meg, így nem tudta, hogy mióta van magában. Az erkély alatt már senki nem járt, még az állatok is nyugovót fújtak. Néha felrebbent egy csipetnyi szellő, a függönyök táncolni kezdtek, minden mozdulatban a vámpírlányt remélte, de nem jött senki.

Mire megtelt csupa-csupa baljós érzelemmel és gondolattal, a világ ismét változott kicsit. Az idő lelassult, minden megállni látszott. A halál megérintette. De nem csak képletesen, hanem valami tényleg hozzáért a vállához. Hirtelen felnézett. Thalaron úgy nézett, mintha nem hitte volna el, hogy Miriam áll előtte. A tündék finom, sötétkék ruhát adtak rá, a haját tündefonatban fogták össze. Bőre fehér, ajka borvörös, szemei ibolyaszínűek voltak. Szőke haja vakított a holdfényben. Ha valaki olyan figyeli őket, aki nem tudja mit kell figyelni ahhoz, hogy megállapítsa fajtájukat, könnyen tündének nézte volna mindkettejüket. Miriam Thalaronnak az az eszményi való volt, amit az alakváltók tesznek olykor. A lány látványa felülmúlt minden eddig látott szépet és jót.

Megölelték egymást, és Thalaronból eltűnt két év minden fájdalma.

Amikor kibontakoztak a szoros ölelésből, Thalaron elengedte Miriam kezét. Egy asztalnyi űr támadt kettejük között. A vámpír valahol legbelül érezte, hogy valami nyomasztja a fiút. A távolság egyre nőtt. Nem látszott, de egy pillanatra valósnak hatott. Thalaron ujjaival az asztalon dobolt.

- Azt mondták, űzzelek el. – kezdte a vámpír.

Thalaron lehajtotta a fejét.

- Menjünk be. – mondta a vámpír.

Thalaron átkarolta.

- Rendben.

- Mi lesz most? – kérdezte Miriam a szobába lépve.

- Mi lesz most? – kérdezett vissza a fiú. – Elmegyünk.

Miriam összehúzta a fátyolfüggönyöket. Lágy és kecses volt. A fiú elnézte a vámpír karcsú alakját. Nem változott semmit. Olyan volt, mint amilyennek a börtönben megőrizte magának. Ugyanígy húzta össze a fűz lelógó ágait, aminek lombkoronája alatt először egymásé lettek. De mire a lány visszafordult a fiúhoz, addigra Thalaron már nem volt a maga ura; vágyott a lányos, hetyke mellekre, melyek nem hullámoztak a lélegzet súlya alatt. Már nagyon kívánta a lányt, de valahogy mégsem volt ugyanaz, mint régen.

- Miriam. – súgta. – Vámpírom!

Thalaron vámpírként tudott súgni. Minden lehelete hívta a lányt, s ez felkérés volt keringőre.

- Sajnálom. – mondta Thalaron.

- Azt hittem, nem látlak soha többé.

- Én is. – mondta a fiú. – Hogyan sikerült?

- Egyszer csak kiengedtek.

- Csak úgy? – kérdezte Thalaron. – Megkínoztak?

Miriam Thalaron elé térdelt, és átölelte a fiú derekát. Szőke haja csillogott még a szűrt fényben is. – Nem. – mondta. – Engem nem, csak bélyeget égettek a vállamba, és nappal eresztettek útnak.

Thalaron a fejét simogatta. – Szegénykém.

- Hamar rendbe jöttem itt. – mondta Miriam.

Thalaron nem hagyta abba. – Állj fel, kérlek.

Miriam lassan felállt, és Thalaron szemébe nézett. – Van egy lehetőségünk az elváláson kívül.

- Mondd el, mi az. – kérte a lány.

- Tudnod kell előtte, hogy szeretlek. – mondta Thalaron.

- Valóban? – kérdezte a lány.

A vámpír libabőrös lett. Arra gondolt, most a fiú arra fogja kérni, Csókolja meg. – Nem tudod megszokni a sötétet, - kezdte - ahogy én sem a napvilágot.

- Nem erre gondoltam. – mondta Thalaron. – Elszökünk.

- Tessék? – kérdezett vissza a lány.

- Miriam. Figyelj. Elenril felajánlotta a régi lakhelyét nekünk. Az olyan helyen van, ahova Waleran keze nem ér el sőt, a törpök is tudnak nekünk segíteni. – a lány szája lebiggyedt. – Szeretsz? – kérdezte a fiú.

- Te vagy az első szerelmem. – mondta a lány. – De nem kérheted tőlem, hogy bujkáljak. Én sem kényszeríthettelek erre.

- Ez nemet jelent? – Thalaron elképedt. – Ennyire megváltoztál? Mit tettek veled?

A vámpír sírni kezdett. Thalaron tartotta magát, és megsimogatta a vámpír arcát.

- Valahol éreztem, hogy nincs jövőnk. – mondta a fiú.

- Talán lenne, - mondta a lány.- de nem kockáztathatom meg, hogy netán belehalsz.

Miriam egészen közel ment Thalaronhoz.

- Így lesz a legjobb.

- Nem lesz jó semmi. – mondta Thalaron. – Még veled akarok lenni. A gondolat még idegen. Emlékszel még?

- Hát, néha… - mondta Miriam. – Soha nem foglak elfelejteni.

Miriam elindult az ablak felé, háttal állt a fiúnak. A háta kicsi volt, és íves. Nem fordult meg. Thalaron bár felállt, nem indult a lány megállítására. – Nem ezt ígérted. – szólt halkan a fiú. – Azt mondtad, legyen bármi, mi együtt maradunk.

Semmi válasz.

- Szeretsz? – kérdezte Thalaron.

- Szabadon engedtek. – kezdte a lány. – Azzal a feltétellel, hogyha te visszatérsz, én eltűnök. Mindig rólad beszéltem, kettőnkről álmodtam, de most, nem tehetem.

Thalaron odalépett, átölelte Miriamot. A Hold fénye erősen átsütött a fátyolfüggönyön. A tünde előtt megjelentek az együtt szövögetett képek, s arra gondolt, hogy inkább meneküljenek, fogják el őket, és haljanak meg. Lenézett a márványos arcra. Szemei csukva voltak, szája kicsit nyitva, szemfogai kilátszottak. A sűrű szempilla meg se rebbent. Tökéletes volt, mint egy költemény. Thalaron megcsókolta a lányt, de az finoman eltolta magától.

- Maradj velem. – kérte Thalaron.

- Nem… - tiltakozott a lány. – nem fogod megszokni vagy szeretni…

- De képes vagyok!

- Biztos? – kérdezte Miriam.

Thalaron bólintott, a vámpír megharapta a nyakát. – Most már az enyém vagy. – mondta.

- Menjünk.

Kimentek a teraszra. Miriam a vámpír, és immár Thalaron, a félvámpír – féltünde. A Hold és a csillagok szétvetették fényüket mindenfelé. Álltak az erkélyen, és kinézték a megfelelő útirányt.

- Készen állsz? – kérdezte Thalaron.

- Azt hiszem… - felelte a vámpír.

- Szeretsz?

- Igen. – felelte a lány.

- A folyó felé megyünk.

- S ha ránk virrad? – kérdezte Miriam. – Egy örökkévalóság lesz.

- Örökké együtt maradunk.

- Örökké és soha…