Örökség

Az emberek azt gondolják, könnyű vámpírnak lenni, pedig a vámpír élete nem egyszerű. Örök sötétség, titoktartás és csend. Főleg csend. Őrjítő csend. Az enyém is ilyen. Szinte nem is tartom a kapcsolatot a külvilággal; életem majd’ hatszáz éve alatt olyan sok mindent megtapasztaltam, hogy inkább nem mondok senkinek sem semmit. Lehet, hogy egy ártatlan „a” betű is az életem végét jelentené. Sokan közülünk kockáztatnak. Regényt írnak, képeket festenek, rockzenekarok tagjai, és eljátsszák, hogy vámpírosdit játszó emberek. Én nem vagyok ilyen. Voltam, de az állandó nyomás megnehezíti a fényt nem tűrő lények életét. Védelemről pedig, szó sincs. Senki nem áll a mi oldalunkon. A mi feladatunk vigyázni a saját életünkre.

A nevem Alex. Sokan bízták rám titkukat, és azt hiszem, hogyha olyan lennék, amilyen nem vagyok, már régen a Pokol bugyraiban táncolnék Sátánnal. A becenevem megalkotójával. Merthogy, mint a kárhozottak titoktartója, rám ragasztották a Sátán becenevet. Sokan vadásznak rám, a gondolataimra, de elég idős vagyok ahhoz, hogy vértestvéreim előtt is titokban tartsam a kilétemet. Ha elkapnának, az egyetlen esélyem az életre az lenne, ha meghalnék. Az éveket már nem is számolom. Feltehetőleg vagyok csak hatszáz valahány éves. Lehet, hogy öregebb, de fiatalabb semmiképpen sem. A napjaim szürkeségbe fulladnak. Napnyugtakor felkelek, és elindulok vadászni. Aztán visszafekszem. Másnap kezdődik minden elölről. Gyereket sosem hagyok hátra. Jobb egyedül, minthogy a családomat kínáljam fel ellenségeim elé ezüst tálcán. Nem tudom, hogy meddig fogom bírni. Még nem kísértett meg az Őrjöngés, de valahogy nem mindig tudok már önmagam lenni. Ha eljön az időm, kiállok az Öreg Sziklához, és végignézem vámpíri életem első és utolsó napfelkeltéjét.

Nem érdekel, mit hoz számomra a Sors. Hidegen hagy az emberek számára olyan nagyon fontos tény, hogy mi lesz, amikor beköszönt a vég, hogy lesz majd azután. Budapesten lakom. Persze, nem sokkal nyugalmasabb ez a hely, mint bármelyik másik, de azt hiszem, biztonságosabb, mint Helsinki, London vagy Párizs. Tokióról ne is beszéljünk. Anyám szülővárosa –mert hogy ő japán volt- inkább fertő ilyen téren, mint menedék. Pest csodás, titokzatos, és annyi a fura figura, hogy a velencei karnevált juttatja eszembe. De csak bámulom az utcát, nem megyek ki. Ha étel kell, hívok egy örömlány-szolgálatot, és annyi. Senkit nem érdekelnek a válaszok, elvégre csak kurvák. A halhatatlanság rabláncra vert. Irdatlan erejű lények járnak a gyanútlan emberek között, megszínesítik ezt a világot. Az ajtóm alig mozog, az ablakokon is rács díszeleg. A főbérlőm nem szól rám addig, ameddig fizetem a számlát. Éjjeli portyáim alkalmával a stricik megfelelő forrásnak bizonyulnak. Aki csak meglát, megfagy. Bámul, és megáll az idő. Bár évszázadok történelme ivódott ereimbe, nem fűt a vágy, hogy aludjak. Félek, lemaradnék valamiről. Nem vagyok költői, soha nem is voltam az. A leíró tudomány az én műfajom, ami tényeken alapszik. A környezetet képzelje el mindenki maga. A csodás szavakat már ellőtte egy amerikai írónő. Azt hiszem. Minek kellene egy kietlen történetbe barokk, egy pici gótikával fűszerezve? Vagy használhatnám mindazon nyelveket, melyeket megtanultam Ázsiától Amerikáig. De semmi haszna nem lenne. Nem lenne ide illő. Ezt csak az tudja, aki már megízlelte a visszatekintő emlékezéseket, melyeket csak az ír le, aki elfelejt élni. De én már halott vagyok, megtehetem.

Sokszor mondom magamnak: Alex, páratlan a sorsod. Jó, ez Goethe, de azért mondhatom. Nem? Mindig megfontoltan gyilkolok. Más prostikat, más futtatókat. De csakis ezeket. Minden vágyamat egy társ után, visszafojtom. Ha kiengedtem volna valaha is vérem pestisét, azt hiszem, jó pár száz asszony szaladgálna az én tudatommal a világban. Inkább legyenek mind a halálé. A lelkük már úgyis továbbél bennem. De több vér kell. Az igazi érték. Ő kell. De gyűlölöm azt az érzést, hogy tudom, amint megszerzem, már el is árulom.

Fiatal lenne és ártatlan.

Lebegek a szobában jobbról balra, fel és alá, de semmi. Várok, hogy csorogjon az élet. Hogy ismét belekezdhessek egy céltalan napba. Várom, hogy csillapodjon a friss vér, ami úgy dobol az agyamban, mintha megnyúztam volna áldozataimat. Elolvastam több ezer könyvet, és a filmvilág javát is, de a bennem lüktető, átkozott vörös nem engedi, hogy magam legyek. Sosem érdekelt, hogy megölöm őket. Balra döntöm a fejét, s ahogy meglátom lüktetni az erét, már vájom is belé a fogamat. Kiszipolyozom a nedűt az utolsó cseppig. Aztán vége. De a szelleme utána is ott kísért a fejemben. A szemem mögött. Gonoszabbnak érzem magam, mint egy halálisten, vagy egy vérfarkas. Nem tisztelek semmit és senkit, nem tartom magam a klánok szabályaihoz. Elpusztítok mindent, ami velem kapcsolatos.

De lassan itt a reggel, megindul az élet, az enyém pedig, lelassul. Átalszom a napfelkeltét, az emberek álmos beszélgetéseit, hazavágyó gondolatait. Az utolsó csókokat és öleléseket arra a délelőttre. Nem tudom, hogy kibírnám-e a napfényt. Anyám, akit megöltem, képes volt állni a tüzet és a Napot, de én nem mertem soha megpróbálni, hogy állom-e. Pedig olyan kellemes lenne állni a tetőn, amikor az arcomra esnek az aranyozott sugarak. Már nem is emlékszem, milyen volt Jessie-vel ott állni a Napon, a tengerpart mellett. A homokban, mikor összeesett, és csak egy üvegcsényi por maradt utána, ami azóta is a nyakamban lóg. Szeretnék emberi szemeket. Napra vágyom. NAPRA VÁGYOM!!! Igen. Nemsokára ezt megtapasztalom. Az életem rajt s cél győzelmet fog aratni. Napban születtem , és Nap által fogok meghalni. Legalábbis ez a tervem.