Rajtaütés

Stressz-helyzetben az ember sok mindenre képes.

Ezt olvastam valahol. De hogy veszel levegőt, ha valaki fojtogat? Valószínűleg bőrlégzéssel. A lényeg, hogy élni akarsz, lélegezni, mert ha nem… nos, az egyenlő a halállal. A halállal, ami azonban nem egyenlő az életed végével, hanem annak szerves folytatása lesz.

Na, de a kérdésem a következő: mit teszel, ha egy náladnál legalább háromszor olyan erős élőhalott – aki egykor a barátnőd volt – fojtogat, és hosszú, fehér szemfogai mohón, kíméletlenül közelednek? Nem akarod megölni, mert egykor egy társaság voltatok. Ha nem ölöd meg, nagy valószínűséggel, majd ő öl meg. Ha megölöd, a már jól ismert erkölcs szertefoszlik. Csinos kis dilemma.

Ám ez, nem a gondolkodás helye. Az egész egyszerű. Gyorsan kell cselekedni, nem agyalni az emberi gyarlóság okozta sokkon. Lábbal eltolni, s míg a dög a fejét hátra veti, karót döfni fekete eres szívébe. Félretéve a benned élő embert. Ez az egyetlen jó választás ilyenkor.

De!

- Mennyit nevettünk egy időben azon, hogy mindig van egy de… -

De mi van akkor, ha nem tudod félretenni az embert, a gondolataidat, mert ahogy a sátáni szukára nézel, meglátod benne a régi emlékeket? Hogy valamikor sok időt töltöttetek együtt, hogy testvérként szerettétek egymást.

DE Káin is megölte Ábelt, ahogy Szmeagol is kinyírta Deagolt.

Ez a jelenet, amit próbálok leírni – ámbár látni, vagy akár tapasztalni egyszerűbb lenne… hm… s most mindenki keressen magának egy vámpírt, és próbálja meg megöletni magát. A baj csak az, hogy mire megértenél, már te is közülük való vagy. -, csak egy töredéke a pillanatnak. A pillanatnak, amikor a nyakadon futó, hullaszínű és –szagú ujjakat elváltja a rothadó lehelet. S nemsokára rá, már érzed, hogy a sárga fogak közt megbúvó, két, fehér szemfog megsimogatja kidülledő ütőeredet.

Szép is lenne, ha a fent említettek a képzelet, a filozófia vagy az irodalom szintjén működnének. De nem. Sajnos, ez nem egy szintetikus világ, hanem a kőkemény valóság. A mostani kor, a mi Budapestünk, a főváros Csalitos utcája, a barátnőm teste, karom kezei, fekete haja, s fehér szemfogai. Az én vörös hajam, az én torkomban dobogó szívem, az én harapnivaló ütőerem. A felettem hullámzó női test szinte már beteg perverzitással tekeredik rám; teljesen a földre szorít, mint egy mohó, túlvilági szerető, ujjai a csuklómat és a nyakamat cirógatják, mialatt, mintha suttogni készülne. Azért csak mintha, mert sziszegve hörög a vágytól és az erőlködéstől. Érzem, ahogy az a halott test lüktetni kezd rajtam. De úgy, mint egy csecsemő első, evilági szívdobbanása. Nagyokat üt, nem ereszt.

Most döbbentem rá, hogy egy pillanat milyen sokáig tarthat.

A vámpírnő Darinka volt. Nem mintha ezzel sokat mondanék neked, de a nevének ritkaságából ítélve, ha ismersz ilyen embert, többnyire csak ő lehet.

Mindegy. Lényegtelen.

Darinka. Erről eszembe jut, hogy egyszer megkérdeztem, milyen név ez. Még ő sem tudta pontosan. Indián eredetű – mondta, vagyis írta egyszer levélben -, illetve az én nevem indián megfelelője. A szülei elvetemült, ám roppant kedves művészlelkek, jórészt raggie-t játszottak. Ősi zenészcsalád. Mint ilyen, a gyerekük különleges lesz, ezért nem mindennapi névre „lesz szüksége”. Így esett a választás az én nevem indián megfelelőjére, s arra a névre, melynek napja újév napjára esik. Eleinte Dari volt, majd idővel, s mikor vámpírrá vált főleg, Darky lett. Tisztában vagyok a nevek olyan torzulásával, mint ahogy én is Stokley-ból előbb Stoky lettem, majd Stok; utóbb már csak egy „S.” leszek a levelek végén, majd egy néma hang.

Darky másfél évvel volt fiatalabb nálam. Ezzel sosem volt gondom, hiszen mindig is kedélyesen tudtam vele beszélgetni. Érettebb volt a koránál. Rengeteg olyan barátom van, akik papíron fiatalabbak nálam, míg gondolkodásra a Bölcsekkel vetekszenek. Hiába. Én szeretek végletek közt élni – valaki ilyen, valaki a fordítottja. Átmenet nincs! Darky mindemellett magasabb, és csinosabb is volt nálam; az átlag vonalától feljebb helyezkedett el, és ő az a nő, akire ha ránéz egy hímnemű, sző nélkül, azonnal kárhozatba rántja. Ha nem lett volna vámpír, tündének vagy angyalnak néztem volna. Szabályos, fehér, kencékkel tarkított arcát fekete, tépett tincsek ölelték körbe; kis orra, nagy szemei, és szinte vérző ajkai voltak, magas homloka – senki művész még nem faragott vagy festett hozzá foghatót.

Nő létemre, még én is sokszor elvesztem bűvöletében. Évek, viták, gondok, gravitáció nem fogott rajta; mint egy olyan boszorkány, akinek a teste annyira védve van, hogy még a rúnák is lefolynak róla. Mit árthatnék neki? Szerintem még ezeket is magába szippantja, felhasználja, s szebbé válik tőle. Szépséghibája sem volt – még anyajegye vagy hegei sem. Egy picit sem volt lötty a bőre, striákat nem ismert, és a narancsbőrt is száműzték a szótárából. Sok nő az irigye lehetne (mint ahogy azok is).

Arányos, emberi testén csak egy dolog volt, ami elárulta, hogy valami sandít vele, mégpedig a két kézfeje, melyek kígyóként tekeredtek gégémre. Üveges körmei inkább karmokra emlékeztettek; csuklótól pedig a bőr szinte rászáradt a semmi-húsra, vagy inkább a csontokra. Az ereit nemhogy csak kitapintani lehetett, de vékony bőrén keresztül látni, sőt, megszámolni lehetett. Amúgy, amennyire fagyosak voltak, annyira erősek.

Alapjaiban egyszerű fekete pólót, fekete szoknyát, necc harisnyát és bakancsot viselt, mindezt feldobva némi bizsuval.

Az embereket simán megtévesztette volna: egy goth diáklány, egy vicces domina, egy elárvult nő – mindannyiszor belesétáltak az emberek a csapdába. Annyi élete és énje volt, amennyi áldozata; mindig hozzájuk mérte magát. A nők rá akartak hasonlítani (köztük én is), a férfiak rá akartak hasalni. Amikor pedig rájöttek, hogy álca, amit visel egy veszedelmes gyilkos portréja fölött, már egy kristály pohárban fogta fel a vérüket.

Én történetesen nem voltam benne a naplójában, mint „áldozat”. Darky volt az egyetlen olyan lény, aki nem akart halottnak tudni. Amikor ketté szakadtunk, és vámpírok lettünk, ellenségekké váltunk. Míg én a Figyelők sorában masíroztam addig ő a Pusztítók, vagy más néven Tisztogatók táborát gazdagította. A Figyelők szemmel tartják az evilági rendet, a Tisztogatók pdig, kiirtják a vadhajtásokat. Azonban néha előfordult, hogy a Pusztítók túllőttek a célon. A Tisztogatók parancsot kaptak a Figyelők ellen: „maradjatok árnyékban”. De mi is megkaptuk a kötelező ukázt:

„A renegát Tisztogatókat el kell törölni.” – Kaptunk hozzá névlistát is, meg fényképeket.

Egyszer együtt ebédeltem egy magát Alvarának nevező Tudóval. Tudónak neveztük azt a vámpírt, aki másokkal ellentétben, az áldozat vérén kívül, annak tudását is magába szívta. Mindemellett ő egy Caranedhel volt, azaz egy Vörös Tünde. Az ősi világ egy kitaszított tünde-boszorkányról beszél, aki később vámpírokkal pecsételte meg Gyermekei vérét és létezését. Valahogy az évszázadok tudása előtt kényszert éreztem a meghajlásra, ezért elhittem neki, hogy a mi fajtánk nem érez sem félelmet, sem fájdalmat. Másokat te gyötörhetsz úgy, ahogy akarsz – testileg, lelkileg -, de téged nem tudnak megfogni. Ez állítólag az Új Kor hajnalán vívott csatában fedezte fel, amikor nem esett rajta egyetlen sérülés sem. Beszélgetésünk után pár nappal meghalt, és mások szerint sokat szenvedhetett. Senki sem tudja, hogy történt; rebesgették, hogy megszakították az Idővel való fonalát, ami az életét jelentette. Sokszor üzenem a csillagokba azóta neki, hogy igenis, van számomra félelem, és fájdalom – most már tudom, hogy fizikailag is.

A lényeg, hogy ezeket engeded elburjánzani magadon, vagy sem. Nehéz, de van ráció sikerre, s ez esetben hatásos.

Az egyetlen dolog, ami miatt még életben voltam, hogy Darky nem talált fogást rajtam, valamint puszta erővel küzdöttem, nem ésszel.

Igazából be kell vallanom, hogy ez sem tudatos lépés volt, csak fojtogatás közben képtelen vagyok matekozni. Eddig Darky-val azon ügyködtünk, hogy átrendezzük a nappalit, és az ösztrogénnel telített levegőben hol összetörjünk egy vázát, hol a másik fejére borítsunk egy komplett könyves állványt. Egy-egy pihentető plafonra ugrással, vagy heves fújtatással közöltük egymással, hogy még bírjuk a gyűrődést. De most, amikor a szemgolyóim ki szeretnének durranni, az agyam az orrlyukaimon át távozni, csatakos hajjal, vöröslő fejjel és vicsorítással már csak egy adu maradt a kezemben. Körmöket a húsába vájni, míg egy ordítással odahívni a Vértestvéreket.

Nem maradt más választás.

Parancsot küldtem az agyamnak, majd teleszívtam a tüdőmet levegővel, amennyire csak tudtam, megfeszítettem magam, hogy minél nagyobb erővel, minél nagyobb hanghatást érjek el – messzire elhallatszik, s a többiek a környéken kóvályognak. Darky füle a szám mellett volt, amit eltátottam és tisztán eregettem magamból: „áááá”. Másoknak csak egy tiszta hang, másoknak csak sima erőfitogtatás, megint másoknak segélykérés – ez viszont, ami a torkomból feltört, túltett a Tarzan-filmek jöjjön-ide-az-összes-elefánt kiáltásainál. – Darky összerezzent, én meglepődtem.

Darky hátrahőkölt egy pillanatra, szorítása engedett. Ezt kihasználva előrelódult a fejem. Hallottam, amint reccsen valami, nagy valószínűséggel az orrcsontja, hogy a porc elhagyja a helyét, és feljebb vándorol. Ugyanakkor éreztem meg az erejét, mert az sűrű pettyekben a homlokomra hullott. Darky hátravetette a fejét, és a másodperc egy töredéke alatt összerakta az orrát. Mordult egyet. Mire észbe kapott volna a fejemmel megcéloztam a nyakát, és futólag érintve válla puha bársonyát, és mélyet haraptam a nyakába. Öblös kortyokkal szívtam magamba erejét. Mire befejeződött ez a mozdulatsor, arra lettem figyelmes, hogy kézzel-lábbal szorítom a lanyhadt testet, szemem vörösen izzik. Ahogy közeledett az Utolsó Csepp, Darky teste úgy nehezedett rá az enyémre.

Engedtem, majd legördítettem magamról. Sajgott mindenem, de kénytelen voltam fegyver után nézni.

Sosem gondoltam volna, hogy a mi meccsünk egy Budapest gyomrában leledző, családi házban lesz. Mindig úgy gondoltam, hogy akció közben esik el valamelyikünk, esetleg ő jön az én búvóhelyemre, vagy én utazom az övére. A nappali ismerős volt, és átlagos, amúgy most jártam itt először. A belsőépítész, vagy lakberendező úgy hányta össze a formákat, stílusokat és színeket, mintha exhibicionista, meg nem értett stylist lenne, aki bevette a majd-én-megmutatom tablettát. Részleteiben jól nézett ki, de pár négyzetméterre így összeokádni egy ilyen kavart, dühítő és gyomorforgató. Az ablaknál álló, nehéz faasztalt választottam fegyverül. Kevésbé sajgó lábammal a közepére rúgtam, mire az ripityára tört. Feltéptem az egyik lábat, ami elvékonyodva szakadt el az asztallaptól. Karónak ez is megteszi.

Darky ekkor felnyögött, és hulla kezeivel próbált lassan kapálózni a levegőben. A kopott szőnyegbe szinte beleolvadt. Hideg vérrel emelkedtem fölé, mire leengedte karjait maga mellé. Az oldalához térdeltem, és a medencecsontjára ereszkedtem. Kisimítottam arcomból a hajamat, majd egy pillanatra eltöprengtem. Nem tudtam megölni, barátnők voltunk. Aztán nekiduráltam magam, s próbáltam elhitetni magammal, hogy ezzel fogom megszabadítani. Magasba emeltem a karót, és lesújtottam. Könnyen ment. Puha szakadást éreztem, egy elhaló, repedő hangot, majd ugyancsak éreztem azt a súrlódó közeget, mely elvezetett a szívéig. Darky kilélegzett egyet, és bőre emberivé alakult vissza.

Nem néztem, hogy él-e még, tudtam, hogy végleg kihűlt. Részvétlen, az igaz, de mi, féllének, ilyenek vagyunk.

Felálltam, átmentem a télikerten. Kinyitottam az ajtót, kiléptem a csípős éjszakába, és fülelni kezdtem. Közel s távol sem hallottam semmit; bogarak, állatok neszeltek, az igaz. De más élő vagy holt nem motozott. Elment egy-egy autó, de a házak csendesek voltak. Túl csendesek. No persze, olyan régen élveztem már az emberek éjjelét, hogy elszoktam tőle. Próbáltam élvezni a szagokat, de még az sem volt az ázott füvön és földön kívül semmi más.

Öt perce kéjelegtem már a szakadó esőt: hideg volt, nagy cseppekben esett, és ezüstösen csillogott. Észre sem vettem, hogy a vérfoltokat beszívta a bőröm, hogy a sebeim behegedtek, hogy a sajgó fájdalmat elvitte az eső. A fizikait persze, mert Darky emberi énjének kivégzése nehéz bilincset vert szívemre. Nyitott szemmel bámultam felfelé, nem zavart különösebben, hogy a szemembe vernek a cseppek. Hagytam, hogy lehűtsenek. Ez volt az egyetlen vezeklésféle számomra. Nem vagyok vallásos, és magányos farkas volnék – mindenkit eltemettem, akit valaha szerettem. Ha ezt Isten megengedte, úgy rám nézve süket és vak. Hiába minden ima. Marad az eső.

Nyitva hagytam magam mögött az ajtót; valami azt súgta, hogy még dolgom lesz bent. Lépésről lépésre nyugodtam meg és fogadtam el, hogy Darky vére az enyémmel egy mostantól. Eddig még sosem haraptam meg vámpírt. Valahol belül tudtam, hogy még jó sok ideig emlékezni fogok rá, és már most vártam / vágytam a percet, amikor az élmény már kopottnak minősíthető.

Kis idő elteltével belülről csuktam láncra az ajtót, bár üvegből volt, így egy esetleges támadás esetén nem védene sokat. Darky még mindig ugyanott feküdt, és olyan volt, mintha aludna. Vámpírt öltem. A tanult szabályok alapján üldözött gyilkos lennék, de az Öregek váltig állították, hogy védelmet kapok. De már ebben sem voltam annyira biztos. Mindegy melyik szabályt szegem meg, halál a jussom érte. Ha egyszerre többet is áthágok, szerintem duplán ölnek meg, hogy biztos legyen. Az öregek pedig, nem szeghetik meg esküjüket. Ördögi kor. Fasza.

Ez pedig, rám nézve nem lesz kellemes menet.

AZ a helyzet, hogy kellett már bujkálnom hetekig; egy koporsóban, a Farkasréti temető egyik csinos, bűzös kriptájában. Csak hat hónap volt, és csak „normális” közegemben voltam, de amikor rezdületlennek kell maradnod – még a szemed sem rebbenhet meg, szinte hibernálódsz -, nem tudsz kihez szólni a sötétben, a bűzben, az egyik oldalon bogarakkal és pókokkal, a másikon férgekkel – s mindezt úgy, hogy még gondolnod vagy álmodnod sem szabad, hiszen azt is bárki megérezheti és beköphet -, akkor hirtelen vágyódsz arra, hogy teljes emberi életet élj. Hatszáz év alatt sokszor gondoltam erre – de csak most először igazán.

Ilyen, és ehhez hasonló dolgokon járattam az agyam, terveket szőttem, menedéket kutattam, szövetségeseket kerestem, amikor valami megütötte a fülem. A pince felől léptek nehezedtek a lépcsőfokokra, melyek nyikorogtak, recsegtek a talpak alatt. Majd csoszogás. Felért a pincéből. Egy másik halott. Megérzem, mert másképp dobban ott belül minden – ritmus alapján a másik barátnőmre ismertem, Evelynre.

Ugyanolyanok voltunk, mint én meg Darky. Ellentétesen lakott, még messzebb. A hegedűjátékát imádtam. Sovány volt, magas, búzaszőke. Szerettem volna azt remélni, hogy nem ő jön be a szobába; hogy nem leszek duplán gyilkos. Ráadásul alig harminc perc alatt két barátnő.

Sajnos a megbízás, megbízás.

Szinte imádkoztam, hogy csak hasonmása legyen a lény Evelynnek, vagy egy olyan alakváltó, aki az ő bőrébe bújt.

A falhoz lapultam, Darky testéből kitéptem az asztallábat. A villany leoltásához, vagy a hulla odébb cipelésére már nem volt időm. A gyomrom remegett, a szívem tiltakozott, az agyam kötelességtudóan gyilkolni akart. Jogos a kérdés, hogy akit eleve gyilkosnak szánnak, abban lehet-e kétség? Én visszadobnám a kérdés ellenét. Aki jó volt életében, lélektelen lehet-e a halálban? Nah, erre varrjatok gombot.

Attól függ, honnan nézed a dolgokat.

Éreztem, hogy Evelyn próbál nyugalmat erőltetni magára, de nem ment neki még a gondolat elrejtése sem. Az előszobában felkapcsolódott a villany, majd az ebédlőben is. Benézett a konyhába. Sötét, senki. Nem érdemes tovább foglalkoznia vele. Tudja, hogy itt vagyok. Pont most érzett meg. Megállt. Figyel. Gondolkodik. Arra jut, hogy bejön a nappaliba, le a három lépcsőfokon, egészen a kanapékig.

Selymet visel, hallom, ahogy susog az anyag. Annyira szorítottam a véres asztallábat, hogy a kezem már sárgás-fehér színben játszott. Tapadtam a falra, mint valami matrica. Most örültem igazán annak, hogy a vámpíroknak nincs tükörképük; mertem remélni, hogy ébredés után Evelyn hasonlóan kótyagos, mint én, mert akkor nem veszi észre, hogy szinte beleépültem a falba, s lesből támadhatok.

Lelki megnyugvásnak hittem, hogyha gyorsan végzek vele, akkor könnyebb lesz.

Evelyn megállt a lépcső alján, és körbenézett. Még mindig gyönyörű nő volt. Ő is. A villany aranyosan világította be a szobát; cérnaszerű árnyalakot rajzolt Evelyn háta mögé.

Megvártam, amíg nekem háttal ér, és észreveszi a kifektetett Darinkát, s ekkor ugrottam rá.

Végigjártunk minden szabályt, ami egy orvtámadásra vonatkozik. Próbált kiabálni, mire én eldobtam a karót. Szétfeszítettem a vállát és a fejét. Utóbbinak olyan ívet adtam, hogy képtelen volt hangot kiadni, szinte megdermedt. Megkértem, hogy ne nehezítse meg a helyzetemet, s hogy ne ellenkezzen, mert csak neki lesz rosszabb. Ellenkezett, én pedig megmartam. Csak a szokásos: száj eltát, fog mélyeszt, szív, nyel.

Alig észrevehetően elkezdett remegni. A lábai rendültek meg elsőnek, majd a karjai zsibbadtak el, a vállai, a csípője, az egész teste. A szíve egyre ritkásabban vert, és minden alkalommal, amikor kortyoltam, megremegett. Nem szokatlan reakció. Egy olyan vámpír, aki régen evett már, így reagál.

Amikor elértem az utolsó cseppig, elengedtem, lefektettem Darky mellé, és szintén a szívébe mártottam az asztallábat. Elnéztem őket, majd olajat locsoltam szét, és meggyújtottam őket.

Szépen égtek, semmi sallang.