Rémálmok 1.
Stokley
vagyok. 1487. január 27-én születtem Budapesten. Most Szigethalmon lakom egy
szinte egyszintes családi házban, egyedül. Volt családom, férjem, gyerekeim,
anyám, apám, barátaim, rokonaim. Többüket már eltemettem. Az utolsót alig három
hónapja. Öngyilkos lett. Gábor felakasztotta magát a pincéjükben. Azt mondta,
hogy hangokat hallott már nagyon rég óta. Egy suttogó, női hangot. A szülei azt
hitték, hogy meghalt.
Valójában
azonban, a kórházban halt meg. Feladta.
Azóta
nem találom a helyem, és érdekes dolgokkal találkozom. Sőt. Minden nap
ugyanazzal, mert minden nap ugyanaz! Este a saját ágyamban magamra húzom a
dunyhámat, reggel viszont, a pincében ébredek. Szűrt fény. Nehéz, szúrós szag.
Egy bakancs hintázik felettem. Nyál és húgy csöpög a homlokomra. Nem értem, mi
történik velem.
Egy
csepp felkúszik az agyamba, és már nem vagyok a pincében. Egy fürdőszobában
vagyok, egy szál fehér, szatén hálóingben. Meleg vizet eresztek a kádba, a gőz
belepte már az egész teret. Fullasztó. Felállok a kád széléről, és a tükörhöz
megyek. Kinyitom a szekrényt, kiveszek egy borotvát. Szétszerelem, és kiveszem
belőle a pengét. Elvágja az ujjamat, de a vérem egy pudingszerű, narancssárgás
cseppként belezuhan a mosdókagylóba, és semmi több. Nem fáj.
Mi
történik velem? – kérdezem magamtól.
Ahogy
megkérdezem, és belenézek a tükörbe, már tudom, hogy rab vagyok saját magamban.
Egy fából készült szobából figyelek kifelé, melyeknek szemszerű ablakai vannak.
Dörömbölök, sírok, kiabálok, de a testem nem engedelmeskedik. A test kimegy a
fürdőszobából, ki a házból. Kint havazik.
Áll
egy sort a kapuban. Érzem, hogy égeti a fagyos talaj a talpam. Figyel. Aztán
lép egyet előre és megint. Elindultunk. Macskás ügyességgel lépdel előre;
halkan és sunyin. Sehol egy autó, sehol egy ember.
Egy
ismerős ember jön velem szemben. Fényben áll, de nem látom az arcát. Csupán azt
érzem, ismerem. Megáll az alak előttem, valamit kérdez, de idebenn nem hallok
semmit. Megfogja a vállam, valamit mond, de nem értem.
Ekkor
turkálni kezd a zsebében.
Érzem
az illatát. Ez is ismerős.
-
Hagyd csak, nem lesz rá szükség. – esik ki a test száján, de olyan hangosan
hallom, hogy a fejem szét szeretne robbanni.
Kalapál
a szívem.
A
fiú lassan felnéz, és valamiért tudom, hogy mit gondol… vagy érez.
-
Stokley… - mondja.
A
test közelebb lép hozzá, s mielőtt a fiú befejezhetné a mondatot, végignyesi
torkát a pengével. Annyitól nem lehet meghalni, és megölni sem szeretném, ő
pedig, nem ellenkezik. A vére beterít mindent. A testre, az arcra, az
„ablakaimra”.
A
kezét a nyakához szorítja. A bort elejti. Összezuhan. Hörög, csapkolódik, aztán
semmi. Csak fekszik, és néz rám. Vádlón, mire a test ráfekszik.
Egyik
ismerősöm albérletében ébredek fel. Fáj minden tagom, a talpam el van fagyva.
Most már önmagam vagyok, mégis érzek mindent, ami történt. Végignézek magamon.
Minden vörös foltos. Körbenézek, és mellettem egy test hever. Vértől mocskos.
Megöltem őt! Szokatlan nyugodtsággal iszok egy kávét, reggelizek, lefürdök, és
behúzom magam mögött az ajtót.
Odakint
viszont nem az utca várt. Lépcsőn lépkedek lefelé. Hallom, amint odakint
játszanak a gyerekek, egy anya kiabál utánuk. Gábor anyja! – hasít belém a
gondolat. Egy pillanatra megdermedek, majd folytatom az utamat lefelé.
Leérek
a pincébe, és feltekintek a felakasztott holttestre. Megbökdösöm párszor, hátha
felébred, majd kinyitja elszürkült szemeit, és rám mutat!
-
Te tetted ezt velem! – hörgi. – Te következel!
Bólintok,
hanyatt dőlök, és a gereblye fokai néznek vissza rám.
