Rémálmok 2.

Dagadt hópelyhek angyali tánca törte meg a sötét éjszakát. Mintha a csillagokból hulltak volna alá. – Vagy maguk a csillagok estek le az égről? Azon kívül, hogy minden fehér volt, semmi sem zavarta meg a téli táj látványát, s a meztelen nőket a réten.

Egyre hidegebb lett. Ilyenkor már senki sem szokott ébren lenni. Nem tudom, ők mit keresnek itt. A fák ágait megreccsenti a szél, zizeg az avar. Én az erdő szélén vacogok szintén meztelenül, de nem a hűvös idő miatt vagyok libabőrös. Mindig is utáltam, amikor nem tudom, hol vagyok és miért, félek a sötéttől, az erdőtől, és nem szeretem a telet. Anyámék mindig rémtörténetekkel traktáltak arról, hogy mindez rossz. Azt vallották, hogy furcsa események furcsa lények követik, akik megesznek minket. Kihunyt az utolsó szobának fénye is. A csillagokon kívül már semmi sem világítja be a teret.

Ráz a lelkem, nem tud nyugodni. Lassan erőltetek magamra csak nyugalmat.

Fagyott, nedves testemet csak csatakos hosszú hajam takarta. Próbáltam úgy helyezni tincseimet, hogy minél többet takarjanak. Védtelennek, árvának éreztem magam. Meleg nedvességet éreztem, és egy pillanat alatt szétáradt a testemben. A fejem a mellkasomra bukott, és belemerültem a hóba.

Reggelre mindenki eltűnt. A mezőn nem volt senki, hát elindultam úgy, ahogy voltam. Fordult a világ. Mindenki normális volt. Kabátban, sapkában, sálban mászkáltak az emberek, mind vacogott, én nem. Pedig, még mindig meztelen voltam. Nyugodtak voltak, csak a karácsonyi ajándékok miatt aggódtak néhányan.

Senki sem nézett rám. Átláttak rajtam, majd lelkemet tovafújta az északi szél, és felragyogott a Nap…