Rémálmok 3.
A
Nap első sugarai már kezdtek a felhők fölé emelkedni. A reggeli, ébresztő
csengő megrengette az iskola falait, és olyan hirtelennek tűnt, hogy szinte
felugrottam ülő helyzetbe az ágyamon. Üldögéltem egy darabig, majd felöltöztem,
és ittam egy kávét a tanári előtti kávéautómatából. A folyosón szokatlanul nagy
volt a csönd. Mit nem adtam volna, ha valami legalább eligazít abban, hogy
egyáltalán hol vagyok. Körbenéztem, de sehol egy ember, az ajtók zárva,
papírok, irányjelzők meg minek?! Ha jobban belegondolok, azt se tudtam, én ki
vagyok. Álmodtam már az iskoláimmal, de azokat mindig megismertem. Ezt viszont
nem. A falakon viszont mindenféle mozgó alakokkal telemázolt képek voltak, mint
egy rossz, roxforti folyosón. Mellettem kinyílt az ajtó, és egy bájos
tekintetű, elöl két hegyes foggal rendelkező, kopasz, fekete talárt viselő nő
lépett ki rajta. Először csak néztem, próbáltam legalább lényi fajra lebontani,
de nem ment. Rám meredt üveges szemeivel, és vaskos könyvét a melléhez
szorította. Ahogy a fény az arcára esett, szemeinek bogara eltűnt.
- Jobb lenne, hanem ilyen nyugodtan kávézgatna, hanem
húzná a valagát órára. – bökött egy boltíves rész felé csontos, hosszú,
karomban végződő ujjaival.
- Én itt tanulok? – kérdeztem vissza, mert hát, mi mást
kereshetnék egy valószínűleg iskolában? A nőnek fennakadtak a szemei, és jó,
hogy nem tudott velük villámokat szórni. Taníthatnék is, de az előadás
gondolatától is rohanok a klotyóra. Nem értettem semmit. Azt sem hiszem, hogy
szakképzős bizonyítvánnyal taníthatok… utoljára akkor éreztem hasonlót, hogy
összeugrik a gyomrom, és egész testemben reszketek, amikor állásinterjúra
mentem, és nem tudtam, hova kell menni, kit kell keresni. Ugyanakkor kellenek a
kalandok, hát felszívtam a tüdőmet, és kérdezni akartam, de a nő közbevágott.
- 212-es terem. Menjen, tartsa meg az előadását. –
rivallt rám.
- Előadásomat?
- Ne tegyen úgy, mintha azt sem tudná, hogy fiú-e vagy
lány.
- És mégis hol van a 212-es?
Mielőtt válaszolt volna hümmögött, megvonta a vállát,
majd csendben elsomfordált mellőlem. Mielőtt eltűnt volna, a sarkon megállt, és
visszanézett: - első emelet, balra, a negyedik lépcsőn lefelé, első ajtó. –
aztán eltűnt.
Én is nekiindultam arra, amerre mondta. Csak éppen
fogalmam sem volt arról, mit merre keressek. Francba! Morogtam, és morogtam.
Merre menjek egyáltalán a lépcsők felé?! Aztán kiértem egy aranyfényben úszó
terembe, ahol volt ugyan kilépő, de semmi sem volt közel s távol. Körbenéztem,
és mozgó lépcsőket láttam mindenfelé. Nyugtáztam, hogy hol van az első emelet,
de nem tudtam, hogy hívom magamhoz a lépcsőt. Varázsszó kell, vagy elég egy
gondolat. Aztán az egyik lépcsőn észrevettem egy osztályt, amelyik az első
emeletre tartott. Magától jött a lépcső, és lebotorkáltam rajta. Balra, első
ajtó. 212. Megvan. Amikor benyitottam, egy zöld talárba burkolózott, fehér hajú
férfi állt a megszeppent osztállyal szemben, és egy ismeretlen nyelven
magyarázott. Minden szempár rám szegeződött, meztelennek éreztem magam. Jaj, de
nagyon ismerős, szerintem már átéltem ezt, nem is egyszer. A gyomrom ugrott
egyet. Zavaromban elmosolyodtam. A férfi megveregette a vállamat, mondott
valamit azon a furcsa nyelven, majd becsukta maga mögött az ajtót. Egyedül
maradtam vagy negyven diákkal. Remek. Egy osztályterem, ehhez nem fér kétség.
Mindenfelé műszerek, fiolák, ampullák, kémcsövek, táblázatok, csontvázak,
testek felépítésének rajzai. A tanári asztalhoz léptem, és magam elé néztem: „Biokémia
tankönyv 1.” Még jobb. Életemben nem érdekelt, szerintem félreértettek valamit.
De az ember találékony. A jelzésnél kinyitottam a könyvet, ahol egy sötétbordó
folyadék összetétele volt, és az előállítása. Érdeklődve szemléltem körbe, majd
mondtam a diákoknak, hol nyissák ki a könyvet, és mit csináljanak. Ötössel
jutalmaztam, akinek elsőre sikerül megcsinálnia. Én is nekiláttam, s egy
ibolyaszínű folyadékot tartottam a kezemben. Nem olvastam el, hogy mi van
ráírva, a kezem magától nyitotta ki az üveget, és öntötte hozzá egy fátyolos
folyadékhoz. Egy szempillantás alatt a kémcső tartalma az arcomba robbant, és a
lötty, ami rám fröccsent, alig pár másodperc alatt gumiszerűvé száradt.
Nem volt semmi baj. A diákok közül senki sem sérült
meg, én sem, csak egy maszkkal az arcomon nehézkesen tudtam beszélni, és
lélegezni. Amíg dolgoztak, addig én lányos zavaromban összetakarítottam az
üvegszilánkokat. Felemeltem a jobb mutatóujjam, ráböktem a fejemre, és annyit
mondtam:
„Maszk le!”
És eltűnt.
A diákok kikerekedett szemekkel néztek rám, hogy mit
csinálok, majd a művelet végén megtapsoltak. Nem értettem, miért, de a
büszkeségem visszatért. Az egyik diák az orrom alá tolt egy mélybíbor, gőzölgő
folyadékot. Beleszagoltam, majd zuhanni kezdtem. Behunytam a szemem, és forgott
velem a világ.
Amikor összerezzentem, ismét reggel volt, emberi
életemben. Végigtapogattam magamon. Magam mellé néztem az ágyban: „Biokémia
tankönyv 1”. Már emlékszem. Harry Pottert néztem este, és tanultam kicsit.
Valószínűleg elalhattam. De tudtam, hogy este minimum a Fecsegő Tipegőkkel
szeretnék álomba merülni…
