Rendelés

Gyűlölöm a pszichiátereket. Az enyémet is annak ellenére, hogy már tíz éve foglalkozik velem. Az ügyvédem kibulizta, hogy ne dugjanak fegyházba az életem végéig, inkább beutaltatott egy pszichiátriára. Egy éve gyilkosság-sorozattal gyanúsítottak meg, és elítéltek. Ez volt az egyetlen logikus lépés az ügyvédem szerint. Azóta itt vagyok, és hetente egyszer mosolygok a dokim szemébe. Szép szemek, de nem segítenek.

Aki ép elméjű, az egy idő után teljesen leamortizálja itt az eszét.

- Nem is egy éve kezdődött, igaz? – kérdezte. Csinos nő volt. Barna, vállig érő haj, melegbarna szemek. Csodás alak, amit egy hatalmas zsákszerű ruha torzított el.

- Rágyújthatok? – kérdeztem, és elővettem a legbűnbánóbb nézésemet. Ölni tudtam volna egy staubért. Őt a lelki állapotom érdekli, engem meg inkább az, hogy passzív dohányosként egy szál cigaretta mennyi rákos sejtet alakít ki nála.

- Nem kellene dohányoznia – mondja, akár egy reklám, vagy mint anyám tizenhárom évesen. Kutató szemei úgy bámulnak rám, mintha már a beleimet vizsgálná. Szemei előremerednek, egy percre sem tágítanak rólam.

- Sok mindent nem kellene csinálnom. – vetettem neki vissza a semmis választ. A nő csak néz. Elgondolkodtam, vajon mit gondol ilyenkor? Talán azon morfondírozik, mit ebédeljen, vagy mit nézzen meg a moziban. Esetleg, hogy milyen ruhát vegyen fel. Vagy előtte hevernek a tesztjeim, és próbálja kitalálni, hogyan kapcsolhatná össze őket velem, vagy az esettel.

Ne nézzél rám, hülye ribanc! Üzenem a tekintetemmel.

Oldalra hajol, és a táskájából kivesz egy szürke Bond márkájú dobozt. Hoppá! Mégis csak füstöl! Az ölembe dobja. A dobozt egy fehér alapon, zöld virágos öngyújtó követi. Mindenre gondol. Felnyúl az ablakhoz, és lazán, fél kézzel kinyitja. Szeme visszatér rám.

Kinyitom a dobozt. Három szál hiányzik, ami azt jelzi, hogy az övé. Vagy rajtam kívül más páciense is dohányzik.

De ha nem, akkor nekem miért ad? A terápiám alapja, hogy csak a kaja és az alvás szentsége legyen meg! Elmosolyodok. Bejössz neki, haver!

- Most miért mosolyog? Mit érez? – kérdezi, és kattint egyet a tollával.

Eltűnődöm, hogy milyen válaszra számít.

- Semmit sem. Csak úgy.

Kinyitottam a dobozt. Kihúztam egy szálat, és a számba tettem. Visszazártam a dobozt, majd meggyújtottam a számból lógó nikotincsomagot.

Aki függő, csak az értheti meg igazán, mit jelent, ha egy napig nem gyújthat rá. Rátelepszik a méla undor, érdektelenné válik, akár a szerelmünkkel a szex. De amikor újra kibéleli a füst a tüdőnket, új erőre kapunk. Hetente csak egyszer jutok ehhez az élvezeti cikkhez, és itt a pszichiátrián ez az egyetlen örömteli szórakozás.

Odakint sincs túl nagy értéke semminek sem. Ezért lehet az, hogy bár tömeggyilkos vagyok, mégis csak egy elmegyógyintézetbe zártak be, ahol van kapcsolatom a külvilággal, napi háromszori étkezés, valamint puha ágy. Luxust adnak jó pár emberi életért. A dokik azt hiszik, hogy megfejtenek, a zsaruk azt, hogy megfizetek. De egyik sem. Csupán a lelkem egyik darabja leválik az egésztől.

- Az ember már gyerekkorában megtanul gyűlölni. Ha hozzávesszük a körülményeit. – feszülten vártam, mi lesz ebből. – Aki negatív körülmények között él, az maga is negatívvá válik. – Mondja, majd várja a reakciómat. Egy izmom sem rándul meg. Szobornak képzelem magam. Sok filmet és könyvet végigolvastam ahhoz, hogy tudjam, hogy kell a doktorokat átverni. Oscart kaphatnék érte!!!

Ha felrobbanna valami, akkor sem moccannék meg. Egy esetben mutatnék életet. Ha a doki rám vetné magát.

Kinyitja a dossziémat, és egyes részeket felolvas:

- Lássuk. Hatvannégyes születésű. Az apja megölte a nővérét, és a pincében kínozta a húgát négy évig. Verte önt is, és az anyját is. A nő alkoholista lett, és prostituált. A kapcsolatai. A női visszautasították egymás után azzal a felkiáltással, hogy idézem: „szóba sem jöhetnél, ha férjet keresnék”.

Itt abbahagyta. Én elkezdtem magamban számolni: egy, kettő, három…

- Nem tudna papírt és tollat keríteni nekem valahonnan? Vagy egy kis füzetet. Csak írni tudjak.

Fölény csillant a szemeiben.

Ha valóban meg akarna gyógyulni, együtt működne. Ha ki akar kerülni innen, akkor is. Egyáltalán nincs magában semmilyen érzelem? Érdekli egyáltalán, hogy ide került?

- Nézzen rám. Ön szerint? – vonom meg a vállam.

- Szerintem maga tett mindent, és pontosan ért mindent. Semmi baja az elméjének. Hacsak, nem…

- Hacsak nem, a könyvemben írtam ki magamból mindent, az a vallomása annak,  hogy nem vagyok beszámítható.

- Mészárlás a szülinapodra. Ez a címe. Maga írta.

- El is felejtettem. Azt hittem, hogy a Maszkabálról beszél.

A Maszkabál egy elég erősen filozófiai mű a vallásról és a szektákról. Az első könyveim egyike, amit még gimnazistaként írtam. A miértekre ad választ. A Mészárlás a szülinapodra pedig az utolsó könyvem, amit írtam, és a hogyanokra felel. A halálnemekről írok. Mind a kettő megegyezik abban, hogy a történetek alapját az én életem szolgálta.

A végső lökést az adta, hogy a honlapomra írtam egy történetet, egy folytatásos sztorit egy elmebeteg feljegyzéseit. Ami mind igaz volt. A zsaruk szimatot fogtak, s míg minden bizonyítékot előástak, az elrejtett hulláimat pedig ki.

Az első csikket elnyomtam, de már vettem is a kezembe a következő szálat – elég anyag kell jövő hétig.

A dokinőm türelmesen ücsörög keresztbe vetett lábakkal.

A feléig szívom a cigarettát.

- Fogalmazzunk úgy, hogy a könyveim alapját adta az életem, de nem egyezik meg vele. – hittem ebben a kijelentésemben.

- Elmagyarázza? – kéri.

- Nincs mit magyarázni.

- Sosem felel egyenesen.

- Ha úgy tennék, magának nem lenne állása. A válaszok amúgy sem fontosak.

- Általában, vagy magának? – kérdezi. Rafkós nő. Mondjuk nem csodálom, hiszen a falon kint lóg az összes bizonyítványa, mint valami okoskodó tapéta. – Áruljon el nekem valamit. – direkt nem szólít a nevemen. Nehogy ő embernek nézzen. Nehogy én embernek érezzem magam. – Egy olyan sikeres, bestiálisan zseniális író, mint maga, hogy tehetett ilyet? Megír valamit, aztán eljátssza vagy fordítva? Mondja, hogy alszik? – a háta mögül előkerülnek a könyveim.

Színpadias előadást nyújtunk. Én emelem a film színét, ő gyengíti az én játékomat. Próbálkozni lehet. Az aktámba belekerül századszorra is, hogy nem vagyok együttműködő, sőt, hogy komplett őrült vagyok. Szociopata. Pszichopata.

Jó olvasmány lesz mindenkinek, ha egyszer kiszivárognak a feljegyzései egy-egy mocsok magazinhoz.

Bulvár sajtó.

Rosszabbak, mint a piócák.

Zseniális író. Bestiális. Méghogy én ilyen lennék? Sosem. Sok jelzővel lehet illetni szerintem, de egyik sem fedi hűen, hogy én mit gondolok magamról. Persze, az ember mindig kritikusabb magával szemben, és nehezebben ítél józanul. Kaptam díjakat, de inkább a rajongóimnak kellett volna odaítélni őket, hiszen ők voltak azok, akik pénzt hoztak a konyhára azzal, hogy átrágták magukat az oldalakon. Én csak egy túl sok filmet, és túl sok könyvet átnyálazó, minden jó ötletet összevegyítő író vagyok. Semmi több.

- Furcsa, hogy maga nem élvezi a kész mű látványát. – értetlenül meredek vissza rá. – Nem néz rá. Nem kap utána. Nem fogja meg.

Minek fognám, ha tudom, mi van bennük?

Az egyikben szépen elecsetelem, hogy fiktív szereplőim hogy csúsztak le az életük létráján, a másikban pedig, ugyancsak fiktív szereplőim gyilkolják körbe egymást.

- Ez az élete. Minden egyes szavában ott van maga. – mondjon valami újat. Gondolom magamban. – A gyűlölete, a félelmei, és a szerelmei. Mind itt vannak, és nem is érdekli.

- Persze. – mondom neki. – Miért is érdekelne? Megtörtént, elmúlt. Ezek már csak papír és tinta. – Magamban számolok, mert ahogy előre dől, és belátok a blúzába, éreztem, hogy egyetlen egy helyre összpontosul a vérem. Meg kell játszanom magam. Szörny vagyok, nem kielégítetlen puhapöcs.

- Minek írt mementót? – kérdezi. Az örökös minek és hogyan és miért kikészít. Már nagyon unom, hogy folyamatosan ugyanazokat teszi az asztalra.

- Egyetlen okom van minderre. Meg akartam őrizni, és úgy elmondani mindenkinek az életemet, hogy fogyasztható legyen, megértsék, és együtt érezzenek velem. Ha hányni akarok, másnak is kavarodjon fel a gyomra. Ha sírni, más is bújjon bele egy ölbe. – meggyújtok egy újabb cigarettát. – A tettlegességkor nem én voltam. Nem voltam önmagam. A kezem irányított, akárcsak akkor, amikor írtam. A test az enyém. A gondolat nem.

- Az embereknek együtt kell éreznie magával? Egyedül érzi magát, amikor önmaga? – bólogattam. Ő jegyzetelt. – Ha nem maga cselekszik, akkor ki? Ki az ön keze? – megvonom a vállam. – Tudja, a skizofrénia népbetegség mostanság, ahogy a bipoláris személyiségzavar. Az idegentestűség a kettő keveréke. A keze egy másik személy, egy idegen dolog, ami mégis a maga testének a része. Gyilkolhat. A gond csak az, hogy helyette, maga bűnhődik. Hát, ez klassz! Az ügyvédem nem mondta, hogy tényleg zavart leszek.

- Nézze. A lényeg az, hogy a kezem nem bűnhődik helyettem. Tiszta sor. Tudom, hogy ő cselekszik, engem csuknak le. Nem tudok vele mit tenni. Nyilván, ha amputálnám, akkor egy másik testrészem lépne így működésbe. S amikor már nem lenne kezem, megölném magam. – ajkait simogatva bólogatott. Látta, hogy tiszta vagyok. – Valamilyen szinten beteg vagyok, de nem vagyok elmebeteg. Csak cigarettára van szükségem.

- És megértésre. – mondja. – És szeretetre. Nem az írás számít magának, hanem, hogy amikor gyerek volt, egy álomvilágban élt. Még a valóságos szereplői is kitalált alakokká váltak az elméje által. Most pedig, teljesen kiégett, sótlan életet él, és már nem elégíti ki az, hogy a szereplői bőrébe bújik otthon, és beszélteti őket. Cselekednie kellett. A normakontroll viszont közbeszólt. Nem tehet semmit sem büntetlenül. A keze az elméje. Ami vágyik magán keresztül. Nemde?

- Valahogy így. – felelem, és hosszan fújom ki a füstöt.

- Szóval, azért teszi, hogy elkendőzzön valamit. – mondja.

- Talán igen, talán nem. Maga az agykurkász, az a dolga, hogy derítsen ki mindent. De akkor is kiállok amellett, hogy én nem vagyok bolond, csak valami eltört odabent. – mutattam a fejemre. – De sokan takargatnak valamit? Nem? Úgy értem, hogy a környezetünk olyanná tesz, mint amilyen az, ahogy maga is mondta. Másnak nincs elég mersze ahhoz, hogy váltson, és csak elnyomja azt, amit igazán akar. Kipróbálni, hogy a szomszéd kisfiú ujja tényleg visszanő-e, ha levágom?

Egy pillanatra meghökkent.

- Dolgoztam a könyveimen, mert maga azt mondta, hogy írjam ki magamból azt, ami bennem van. De egy idő után, hiába van meg mindene az embernek, mindig többet fog akarni egy kicsivel. Eltolódnak a határok, és arra csábítanak, hogy lépjük át őket.

- De ez még nem menti fel az alól, amit tett. – válaszolja.

- Más beszélt belőlem.

- De ez nem isten vagy bármelyik kitalált lény, alak szava volt, hanem maga.

- Valójában, hogyha tényleg hallani akarok, akkor ez volt hozzá az első lépés. Ha könyvet tudsz írni, és azzal nem börtönbe, hanem diliházba kerülni, akkor hatalmad van.

- Nem hatalma van, hanem beutalója hozzám. – imádom, amikor szarkasztikus. – Kiégett, és reményvesztett, mert nem kapta meg azt, amit akart.

Célra tart, lő és talál.

- Talán, igaza van. Éjszakánként a sikolyokra kelek. Álmomban újraélem az egészet úgy, hogy én vagyok az áldozat. Nyomaszt minden szempár. Minden mondat. A gondolataim. Az a baj, hogy a máz és a süti sütés közben teljesen összekeveredett és szarrá olvadt.

A nő mélyen a szemembe néz. Nem ír.

Elmosolyodik.

Viszonzom, mert tudom, hogy tudja. Leesett neki. Szívem szerint, kiabálnék örömömbe.

Elszívok még egy három szál cigarettát.

A nő végre feljegyez valamit. Alaposan megrágta, mit akar a külvilág felé közölni. Semmi sem kerül ki innen – mindenki tudja, hogy egy valamire való terapeuta, ha kifelé közöl valamit, akkor két dossziéja van. Egy, ami nyilvánosságra kerülhet, és egy, amit a széfjében őriz. Vajon, hol van a széf?

Nyílik az ajtó, és két ápoló lép be rajta egy kényszerzubbonnyal.

Elnézve őket… sosem értettem, miért hordanak magukkal gumibotot.

Valószínűleg lejárt az időnk, de nem hittem el, hogy már egy óra eltelt. Kevés volt a cigi.

Talán a nő nyomta meg a gombot, hogy visszavigyenek a szobámba.

A dokinő talán mégis keresztüllátott rajtam. Hiszen úgy néz, mint aki mindent tud. Sétáló hulla-zöldségként visznek majd vissza.

Itt nem én vagyok a bolond, ha megfejtettek.

Vajon hány ember életéről döntött ő eddig?

Én csak azokat öltem meg, akik ártottak nekem. Mint Isten Szava, lesújtottam rájuk párszor, elástam őket. Megírtam. Egyre csak szaporodtak az olvasók, és egyre kevesebb lett a témám. Így van ez minden íróval.

Nincs két egyforma életpálya persze, mindenkinek megvan a maga defektje, amitől pár ezren megkajálják a műveit. A végén pedig, a legtöbb rajongó nem lesz más, mint üres szemű zombi a könyvesboltok előtt. Hacsak nem, megadjuk nekik a vigaszt, és golyót nem repítünk a fejükbe.

Nem is gyilkosok az ilyen emberek, ahogy a rajongók sem lesznek halottak. Mi istenek leszünk, és ők pedig, a művekben élnek örökké. Örök életet adunk – mindenki erre vágyik, mindenki ezt kutatja. Pedig, milyen egyszerű.

Megadtam azt az embereknek, amire nagyon régóta vágytak: mindenki addig élt, ameddig akart. A karaktere úgy élt, ahogy ő. Annyi a különbség, hogy a megörökítettekre tovább fognak emlékezni. Amikor már mindenből csont, por és hasonló semmiségek maradnak, akkor is ott lesznek.

Lucifer, segíts!

A halál nem elég.

Nem tökéletes.

Sajnos, az emberi test sajnálatos mellékhatása, hogy képtelen újraéleszteni magát, és a benne lakozó szellemet börtönbe zárja.

Az ápolók becipelnek a szobámba. Rám zárják az ajtót. Én csak fekszem a padlón, és nézem a plafont.

Kép forrása: eletigenlok.hu