Ribrosti élőhalott - III.

Amikor utoljára látták, akkor bátyjának integetett az erdő felé menvén. Barna haját ezerfelé fújta a szél. Ambalar kardját felé tartva búcsúzott tőle. Most a hideg erdő avarjában pihen ugyanaz a penge. Ambalar mellette térdel, és két hatalmas tenyerében tartja húgának élettelen arcát. Egy magas fa ágain lógott, amikor megtalálták.

Az erdőlakók köréjük gyűltek. Hazahozták halottaikat, már, akit megtaláltak.

-A Rengeteg több száz veszélyt rejt magában. A Seidalok kegyetlenek. De egyedül a lány teste az, ami nem egy vámpírfán lógott.

Valaki a hátuk mögött hozzátette: - Nem adta egykönnyen magát. Nem hiába akarták elvinni az amazonok.

A lány teste az erdő szélén volt, távol a Seidaloktól, és a fán lógott. Valami felkapta, felvonszolta, megölte és otthagyta. Szemei csukva voltak. A holtak általában résnyire nyitották pilláikat. Az alvó ember, vagy, aki az Árnyvilágban jár, annak van teljesen csukva a szeme.

A ruhája, amit viselt, véres volt.

-Érdekes. – mondta a gyógyító, Enwina. A legöregebb tiszta vérű elf volt, akit Ambalar ismert. – A ruhája csurom vér, a bőrén viszont, egy csepp sincs.

Ambalar hallgatott. Combjaira igazította húgának fejét, és csak fogta. Amikor a gyógyító megvizsgálta, akkor is. Nem mozdult. A harcos úgy térdepelt ott, mint egy szobor.

Amikor Enwina összefogta a lány kezeit a mellei alatt, Ambalar akkor hajolt először közel Yuale arcához. Meg sem érintette, de érezte, hogy hideg. Megcsókolta a homlokát, s mintha áramütés érte volna, talpra ugrott.

Két ujját a halottra szegezte.

-Ez nem a húgom. – jelentette ki dühtől fortyogó hangon.

A körülöttük állók értetlenül néztek rá.

Ambalar elsietett. Enwina intett pár embernek, akik óvatosan emelték fel a testet, és elvitték a család háza felé, egészen a szobájáig, ahol letették az ágyra.

Szülei és testvérei kisírt szemekkel álltak az ajtaja előtt. A szolgálók úgy mászkáltak körülöttük, mint a zombik. Nem tudták, mit mondjanak, vagy hogyan illik. Ambalar fel és alá lépdelt pár méteren. Szemöldökét összehúzta, homlokát ráncolta. Néha vicsorgott egyet, majd megállt, és újra járkálni kezdett.

Yuale szobájába hat nő ment be. Lemeztelenítették. Bebalzsamozták. Bepólyálták a testét. Minden balzsam, minden illat mást jelentett. Minden lapnál egy imát mondtak el, hogy mire való, és addig tekerték, míg tudták. Amikor elfogyott, jött a következő.

Ambalar a szertartás alatt is fortyogott. Nem szólt semmit, nehogy megszentségtelenítse a halottat. Nem is nézett rá a holttestre, csak kifelé bámult a sötétségbe. Enwina pontosan Ambalarra nézett:

-Seidal végzett vele, hacsak nincsenek vámpírok a környéken. A testében egy csepp vér sem maradt.

A lány családja rémülten néztek vissza a gyógyítóra. A hat nő elhagyta a szobát, miután minden gyertyát meggyújtottak. Az volt a szokás, hogy amikor az utolsó is kialszik, a halottat átadják a fénynek.

-Lehet, hogy igazad lesz, Enwina. – szólt halkan Dae. – És igaza lesz Ambalarnak is, mert múltkor látott egy férfit, két pici sebbel a nyakán. Ne intsetek nekem csöndet. Tudniuk kell nekik is. Joguk van hozzá. Hátha hozzásegít ez minket húgunk halálának okához.

Ambalar dacosan félrenézett, Dae viszont továbbra is őt bámulta. A szüleik egyikükről a másikukra néztek. Végül Enwina törte meg a csendet. Elmondta, hogy miként akadtak az ismeretlen, sérült férfira. A gyógyító nem várta meg a válaszukat, egyszerűen összeszedte a cókmókjait, és lehajtott fejjel kisietett a szobából.

Ambalar pedig halkan azt mormogta: „…akit megcsókolnak, az visszatér. Lassan. Nagyon lassan. De nem ő tér vissza…”

Az éjjel elérte a felét. A házak többségében már csend és sötétség honolt. Csak Ambalar volt ébren a gyertyák rengetegében. Úgy gondolta, hogy virrasztania kell, ameddig el nem halványul a gyertyák fénye. Kiment az erkélyre, és a korlátra támaszkodva bámult a semmibe. Hallotta, ahogy a Rengeteg prédára les, mint egy hatalmas, zord krokodil, ami felemészt minden arrafelé tévedőt.

A Rengeteg közepén vámpírfák vannak. Észlelik a közeledők szívdobogását, és a leveleiket rájuk hullatják. Amikor csak ilyenek tövében tud valaki megpihenni, akkor nincs menekvés. Az erdő pedig mindig sustorog, mintha az ott meghaltak szellemei pusmognának az élőknek. Ám a Seidalokat is túléli egy-két lény, akik a fák között barangolnak. Egy embert nem láttak onnan kijönni. Amikor Yuale útra kelt, nem volt más választás. Nyakig beöltözve, fegyverekkel, nem pihenve. Két napi járóföld, és a tengerpartra értek volna.

Ambalar észrevette az öreg gyógyítót, aki addig pakolt, ameddig az erkély felől meg nem hallotta egy férfi segélykiáltását. Felnézett, majd amikor észlelte a hang forrását, futásnak eredt. Teljes erejéből, botját eldobva lihegett Yuale szobája felé. Mire felért a szobához, már mindenki az ajtónál tolongott.

Átfurakodott a tömegen, majd az ajtófélfának dőlt az ámulattól. Ambalar a padlón feküdt a saját vérében. Addigi rózsaszín bőre hamuszürkévé vált, és nyakánál két pici sebből csordogált a vére. Aki elbánt vele, nem végzett jó munkát.

A táncoló gyertyafényben még élőnek tűnt, de amikor Enwina megvizsgálta, érezte a halál szagát rajta. Felnézett az ágyra, ami üres volt. Sehol a bepólyált holttest. Yuale anyja az apjának vállán sírt.

-Uramisten! – kiáltott fel Dae, amikor beért a szobába. – Mi történt?! Ambalar! Yuale?

Enwina felnézett a lányra.

-Amikor elment, én mondtam, hogy ne arra menjenek. – mondta. – A vámpírok sosem jöttek ilyen közel hozzánk. De várható volt a megjelenésük. Vámpírfák között csak vámpírok maradhatnak életben. Egy Seidal nem tud átváltoztatni senkit sem. Tudom. Elfet még nem is próbáltak, de minden jel arra utal, hogy sikerrel jártak. Vércsere nem történhetett, Ambalar szájában nincs vér. Tehát, Yuale csak táplálkozott. Viszont, mivel nem tudja, hogy használja az új… képességeit. Megölte a bátyját. Még én is hallottam a sikolyát. Akkor éreztem meg a jelenlétét, amikor már késő volt. Futottam, ahogy tudtam, de már nem lehet segíteni egyik gyermeketeken sem.

Enwina beleborzongott saját mondandójába.

-Amikor láttam, nem mertem volna megesküdni vén szememre, hogy nem csaltak meg. Láttam, ahogy az ér lüktet a lány nyakán. De nem mertem mondani, mert mi van, ha bolondnak hisztek? Nem akartam, hogy hajóra tegyetek és elküldjetek Nuntis-ra. Valószínűleg, az éjszaka hívta Yuale vámpír énjét életre. S amikor Ambalar nem figyelt, hanem kint állt az erkélyen… amikor háttal állt neki, akkor támadott. Ösztönből, az életéért. Ambalar pedig, egy pár pillanat alatt kiürült.

Enwina hangja elcsuklott. Magát hibáztatta az egész megtörténtéért. Még mindig ott térdelt a hatalmas harcos mellett, és a barna haját simogatta, ami szétterült a padlón.

Dae leguggolt mellé. – Hova mehetett bepólyálva?

-Valahol kint lehet. Bárhol. Az erdőben. A közelünkben. Bárhol. – mondta Enwina, szemeiben könny csillogott.

Yuale családja értetlenül nézett egymásra.

Hallották a házszolgák mormogását. A társaság egyik fele bizton állította, hogy látta a vámpírt. A másik fele, hogy Ambalar szíve megszakadt, miután eltüntette a húga testét. A harmadik csoport pedig bizonygatta, hogy a gyógyító tehet mindenről.

Aelina, Ambalar anyja, és Kheled, az apja kimentek. Dühösek és szomorúak voltak egyszerre. Az ajtóból elzavartak mindenkit, és saját testükkel tartották őket távol. Néha rá-ránéztek fiuk holttestére, amin még mindig táncolt a gyertyafény.

Nagy sokára érkezett meg két házszolga, akik felpakolták Ambalar testét a húga ágyára. Körülállták, és nézték, ahogy égővörös vére a párna fehérjét megszínezi. A testében alig volt már vér.

Enwina álló éjszakán keresztül csak járkált, mind egy kísértet, magában motyogott. Egészen addig csinálta ezt, ameddig Dae meg nem állította.

-Hagyd őt, gyermekem. Sokkos állapotban van. – mondta Aelina, miközben arcát törölgette. – Majd megnyugszik. Addig talán, meg is találjuk a nővéredet. Vagy a testét. Vagy csak a nyomait. Bármit. Majd utána foglalkozunk a gyógyítóval is.

Dae bólintott. Enwina ült, és nem mozdult, csak motyogott, és a földet nézte. Előre-hátra billegett, karjait szorosan magához húzta, és csak billegett.

Az éjszaka további részére a nők és gyermekek bezárkóztak. A férfiak fáklyákkal és olajlámpásokkal az erdő felé indultak. Minden apró követ felforgattak azért, hátha a bestia beásta magát valahova. Az egész környék sárgás fényben úszott.

A pontok mutatták, merre vannak az emberek.

Az izgatott kutatást egy nő vérfagyasztó sikolya törte meg. Mire Dae és a többiek odaértek, a nő a padlón hevert. Bőre elszürkült, szeme rémülten a plafonra bámult… de már élettelen volt. Nyakán két szúrásnyom volt, és pár csepp vér.

Dae testén végigfutott a hideg.

-Hogy tudott észrevétlenül mozogni köztünk? – aztán persze, rájött. Éjjel az elfek csuklyában mentek ki. Bárki figyelmét elkerüli egy hozzá hasonló alak.

Amikor visszatértek a házba, Dae a gyógyítóhoz lépett. Ült, de nem mozgott. Nem is motyogott, csendben volt.

Amikor fejét felemelte, az erőtlen test összecsuklott és a padlóra hanyatlott. A szájához kapta a kezét, és egy lépést tett hátrafelé.

Ezek után napokig nem történt semmi azon kívül, hogy az elfek nem jöttek ki a házaikból. Ablakaikat bezárták, ajtajaik életükben először voltak kulcsra zárva, és valaki mindig ébren volt, hogy vigyázza az alvókat.

Rózsafa karókat tartottak maguknál, ám valójában senki sem tudta, hogy mi a legmegfelelőbb fegyver egy félig elf, félig vámpír lény ellen.

Az elfek féltek. S akárhányszor leszállt az este, annyiszor hallották a bestiát, ahogy hörög, és sziszeg, és eszi az állatokat körülöttük.

Csupán egyetlen elf volt, aki még ilyenkor is az utcákat rótta. Senki sem tudott róla semmit sem. Csuklyáját mindig a fejébe húzta. Azt beszélték, hogy vándor, akinek nincs otthona, és élelemért bármit megtesz bárkinek. Mások azt suttogták, hogy ugyanolyan, mint a féllény, aki fenyegette őket, s ezért nem félt tőle.

A kósza tudta, hogy valahol ott van, és figyeli a rettenet. De csak ment előre, kezét kardjának markolatán tartva.

Fejében ezer és egy momentumot lejátszott, hogy milyen lesz, amikor szembekerül a bestiával. Mindig, amikor megállt egy kereszteződésben, mormogott valamit a szellőbe, majd tovább ment lehajtott fejjel. Valószínűleg, hegyezte a füleit.

Az idegen a Rengeteg mellett állt meg. Ott járkált fel s alá. S amikor hátat fordított az erdőnek, meglátta a Nap felkelő sugarait. Egy árnyék közeledett felé a fényben.

Amikor közel ért hozzá, akkor felismerte Yuale-t. Szeme üveges volt, bőre fakó, körmei üvegszerűek, és minden ér kirajzolódott a bőrén. A kósza feljebb emelte a fejét, és engedte, hogy a lény is szemügyre vegye őt.

-Yuale. – mondta határozottan. – Tudom, hogy valahol még ott vagy belül. Harcolj ellene, és segítek megszabadulni ettől az ördögi átoktól téged! Tudom, hogy ez csak egy káprázat!

A félvámpír állt, és egyre jobban meggörnyedt a háta, ahogy a Nap magasabbra kúszott az égen.

Féllény létére nem bírta a fényt.

A kósza levette magáról a köpenyét. Egész alakját látni lehetett. Kardjára tette a kezét, és felkészült a harcra.

-Yuale! – kezdte. – Téged nem akarlak bántani. Remélem, hogy megbocsátasz nekem!

Az idegen kirántotta a kardját, megfordult a saját tengelye körül. Magasra emelte a pengét, majd lesújtott.

A féllény felé mozdult, karmait felé tartva, sziszegve, hörögve. Látni engedte hosszú szemfogait. Szeme rubintvörössé változott, és tartott az idegen felé.

A kósza Yuale szemébe nézett, és meglátta benne az elfet.

A kard félkörívben érte el a bestiát. Megállapodott egy pillanatra a nyakán, mély sebet ejtve ezzel annak a vállán is. A feje hátranyaklott, és hallani lehetett a csigolyák roppanását, amikor a penge teljesen átvágta a nyakát.

A bestia előbb térdre rogyott, majd oldalra dőlt. Nem szenvedett sokat. A fej pontosan a test mellé esett a homokos avarba. A vámpír elég a napon. Amikor a Nap megnyalintotta a testet, az egy pillanat alatt lángra kapott, és semmivé foszlott.

A kósza letörölte a vért a kardról, és hüvelyébe csúsztatta. A földről felvette a köpenyét, és magára kötötte. A csuklyát mélyen lehúzta, hogy senki se lássa, az arcát.

Elindult a Rengeteg felé.