Sápadt Lepra

„Lidérc ez a nő, csak éjszaka jár,

Sápadt Lepra, Eleven halál,

S dermed tőle a vér.”

A lepra gyógyíthatatlan volt. Bár abban az időben volt egy ága, amit fura módszerekkel ugyan, de meg lehetett előzni. „Sápadt Leprának” hívták, egy vámpírbetegségnek. Aki megkapta a kórt, az olyan jegyeket öltött magára, mint egy vérszopó. A bőr megfakult, majdnem átlátszó lett. A körmök üvegessé váltak. A szájuk bűzös volt, mintha állandóan fokhagymát öklendeztek volna. Szemfoguk megnyúlt. Szemük annyira bevérzett, hogy rubintvörösen világítottak. A város polgármestere úgy igyekezett megfékezni a betegséget, hogy naplemente után nem mehetett az utcára senki, aki ötven évnél fiatalabb. Sőt, ha leszáll az éj, be kell deszkázni az ablakokat, és fokhagymafüzérrel kell azt keretezni. Feszület és tükör minden mennyiségben szükséges. Aki pedig már a földelés kapujában van, annak ki kell vágni a szívét. Ha netán valaki élőholt formájában korzózik az utcán, annak menten cöveket kell döfni a szívébe.

Nicolaos herceg is így akart tenni. Asszonyának, Viktóriának két apró lyukon keresztül tovaszivárgott a vére. Mikor egy reggel a férfi mély álmából ébredt, kedvese mellette fuldoklott. Szemei felakadtak, izmai görcsbe rándultak, szájában felszáradt a nyál. Göndör, barna fürtjei csapzottak voltak az izzadtságtól. Nicolaos először nem tudta mire vélni. Csak ordított, ahogy a torkán kifért, hol segítségért, hol Viktóriához. Meleg kezeivel tartotta a hideg, küzdő testet, míg végül az teljesen elcsendesedett. Viktória szemei a feszületen akadtak meg. Nem mozdult többé.

A herceg elrendelte, hogy a családi kriptában helyezzék örök nyugalomra. A testhez ne nyúljanak, csupán egy átlátszó lepellel takarják le a nőt.

Egy évre erre a napra, Nicolaos herceg nősülni kívánt. Fittyet hányt arra, hogy városának lakóit erősen megtizedelte a sápadt lepra, nem törődve azzal, hogy csecsemőt, fiatalt vagy aggkorút visz el. A pap óvva intette, hogy pont az évfordulón nősüljön, és éppen a fehér szobában, ahol Viktória meghalt. Rebesgették, hogy nem is szerette, mert az új frigy még túl korai.

Nicolaost ez mind nem érdekelte. Berendeztette a szobákat, kifestette a falakat, új bútorokat és kárpitokat vett. Meghívta a város apraját és nagyját.

Október 31-én mindenki ott állt. A megmaradt nép, bár csekély volt a régi időkhöz képest, megtöltötték a két szobát. A templomi szertartás után a naphoz méltó bált rendezett, egy igazi masquerade-t, ahol mindenki a saját szuperhőse lehetett, bármit megtehetett, mert a maszk rejtette az igazi énjüket. Nicolaos millió barátját mulattatta. Volt bor, pezsgő és a gyerekeknek gyümölcslé. Svédasztal húzódott végig a fal mentén mind a hét teremben.

S ha már a termeknél tartunk, akkor engedjék meg, hogy végigmenjünk rajtuk.

A herceg és a friss kedvese a fekete teremben ült az asztalnál. Egy négyszöges terem volt, afféle fogadó. Az asztal hozzá igazodott. Gótikus székek vették körül, csipkeabrosz pihent rajta porcelán étkészlettel. A festmények szürrealisták voltak, a szobrok végletekig feszítették a torzók voltak. Az ablakon beszűrődött némi fény, de a fekete csipkefüggöny a maradékot is elvette az élőktől. Gyertyák garmada szolgáltatta a fényt.

A következő szoba lila volt, vagy ha úgy tetszik, mélybíbor. Csúcsíves ablakai voltak, a három ablak között gótikus bútorok foglaltak helyet, rajtuk könyvek. A díszítés angyalkás volt, és aranyszínű. A képek keretei hasonlóak voltak, a képek az impresszionizmust láttatták. Mindenfelé lila csemege volt leterítve. Úgy  tartották, az a bosszú, a harag szobája.

A második szoba rózsaszín volt. Tapétázott falán mindenütt ott virított a magenta rózsa. Az ablakok kifli formájúak voltak. Díszítése nem volt más, mint egy pótasztal, ami tele volt finomságokkal. Itt volt a legtöbb asztal és szék. Itt foglaltak helyet a nincstelenek és a kórságban szenvedők. Nicolaos herceg túlságosan is vigyázott arra, hogy távol, a falánkság termében tartsa a „férgeket”.

A harmadik terem a hiúságé volt. Ablaktalan, hullámmintás, kék terem. Mindenhol kisebb-nagyobb tükrök voltak, amik nem torzítottak, sőt, az ember legapróbb hibáit is megmutatták. A sarokban pipereasztal hevert, divatlapok és egy hatalmas ruhásszekrény a legpompásabb darabokkal. A padló is üveglap volt, amit csak akkor vett észre az ember, ha nagyon odafigyelt.

A következő teremben futottak össze az emeletről leágazó lépcsők. Maga a szoba barokk stílusú volt, mélyzöld árnyalattal, aranyozott díszítéssel. Csak a jóisten volt a tudója annak, hogy mennyi arany volt ott. Az ablakok kerete robosztus volt. Gondosan bezárt szekrényeket és egy sarokszéket talált az ide bekóborolt vendég. A terembe nyolc őr vigyázott a javakra. A kapzsiság összes eszmei értéke ott volt.

Az ötödik terem sárga volt, mint az irigység. Az ablakok hétköznapiak voltak, viszont az üvegeik színesek, formákat öltöttek. Az ablakok mellett, két oldalon, sárga vázákban sárga tollak voltak. Okker toll-szőnyegen táncoltak a népek.

A hatodik, no mi lehetett? Persze, hogy a lustaság! Mindenfelé heverők és párnák. Nyugtató mélynarancs színben játszott minden. A falon bárányfelhők voltak. Itt megpihenhetett az, aki elfáradt. Többnyire gyerekek és öregek szundikáltak.

A hetedik terem piros volt; izzott, mint a szenvedélyes szerelem. A falon plasztik szívek voltak. Illatgyertyák keltették fel az emberekben az erotikus, rejtett vágyakat. Az, aki párra talált a bálon, itt közszemlére téve közösült a választottjával.

Zárt ajtó volt a sor vége. Az ajtó mögött a fehér szoba volt, a háló, ahol Viktória egy éve meghalt. Most a nászéjszakára bérelte ki Nicolaos és új felesége, Betthany. A tömeg megtöltötte a szobákat, ahol lehetett. A zenekar jóféle cigányzenét húzott. A násznép ünnepelt és dalolt és táncolt. Senki sem vette észre, hogy árny suhan át a termeken. Csupán akkor figyeltek fel rá, amikor bár gyengéden lökte meg az ajtót, az mégis nagy hanggal csikordult, majd csattant, mikor falat ért. A zene leállt, az emberek szeme mind a nőre szegeződött.

A szoba fehérségében elveszett. Állt a baldachinos, kovácsoltvas ágy előtt, s nem mozdult. Nicolaos felállt, a fekete terem ajtajáig lépdelt. A terem ketté vált, mint a vörös tenger. Nicolaos és a nő egyvonalban voltak egymással.

A nő megfordult, s a tiszta tömegből rémületet és undort váltott ki. Ez a fajta groteszk tünemény loknis, barna hajjal rendelkezett, ami dúsabb volt a fák lombkoronájánál. Bőre sápadt volt, meg lehetett számolni az ereit. Szeme rubint volt, s temetők bűzét árasztotta magából. Szája sarkában vércsík folyt az álláig. Onnan csöpögött tojásszínű, csipke-selyem  gyászruhájára. Bal karjában egy csecsemőt tartott. Annak melle fel volt harapva, vére csurgott a mennyei abroszra. Igen, ő volt az. Nicolaos régi hitvesén nem fogott a halál. Visszajött a kriptából. De a lepra megtámadta a testét. Csakugyan, mindenki a díszes társaságból tudta, hogy a nő maszkja nem mű, hanem igazi. Borzalom futott végig mindenkinek a gerincén.

Amikor Nicolaosban tudatosult, hogy Viktória a lepra nyomait viseli, lépteivel elakadt a lila és a fekete szoba kapujában. Az arca a haragtól és a meglepődöttségtől vált sápadttá. – Viktória – szólt ámulkozva. – miért most jössz ide tönkretenni ünnepünk? Élve temettünk el talán? Vagy csak testi káprázat lennél? Holnap reggel a főtéren tűzünk keresztre, hogy a nap sugarai elpusztítsanak, Te, Te, átkozott!

Nicolaos biztos lábakon állt az ajtóban. Hangja nem remegett, de harsány volt.

A herceg hát a fekete szobában állt, kettejük között a rémült és egyben kíváncsi násznép. Viktória megcsalta az emberi szemeket. Gyorsabban tette meg azt a mozdulatsort, amit mi, halandók nap, mint nap megteszünk. A nő elindult Nicolaos irányába. Mindenkit annyira undorított vagy megrémisztett, hogy senki sem tette ki a kezét, hogy megállítsa, így akadálytalanul jutott el a hercegig. Teljes tudatossággal cselekedett. Elhagyta a piros termet, mert elmúlt a szerelme a herceg iránt. Áthaladt a lustaságon, mert érzékei fáradhatatlanná tették, egy nosferatuvá, aki nem pihen. Átlépett az irigységen, mert tiszta szívéből kívánta, hogy tudja meg Betthany, milyen a férje valójában. A zöldellő kapzsiság sem érdekelte, mert már nem volt szüksége a földi vagyonra. A kék hiúság nem volt említésre méltó, hiszen nem látszott a tükörben. Az üde tálakat is figyelmen kívül hagyta, mert csak egy dolgot kívánt jobban az ételnél: Nicolaos vérét. Legutolsó szobában állt meg középen, mert most következik a bosszú. De ebben a pillanatban Nicolaos összeszedte minden bátorságát, és közvetlenül Viktória előtt állt meg. Farkasszemet néztek egymással. Átölelték egymást. A hosszú fürtöktől nem látszott semmi. Táncolni kezdtek a semmire. A fekete szoba közepén, az asztal keretei között, elengedték egymást. Egy perc sem telt el, amikor Nicolaos herceg szeméből könny csordult ki, majd holtan esett össze. A nép bambán állt, Betthany hisztérikus rohamot kapott. Hirtelen berobbant a főkapu, mely a zöld szobából nyílt, és milliónyi, elfeledett leprás ember jött be rajta. Vámpírok egész tömege nyomult be az amúgy is népes palotába, mindegyik megragadott egy-egy ismeretlent vagy ismerőst. Az élők nyakába hajtották fejüket. A nép minden tagjának megfeszült a teste. Alaktalan rongybabaként hullottak a padlóra, amikor az óra elütötte az egy órát.

A nyomait hátrahagyta a sápadt lepra. Sosem tudták megmondani, hogy a kisváros temetőiből hova tűntek a halotta, s hogy hogyan hall meg majd félszáz ember ugyanakkor, ugyanúgy. A környező falvak lakosai a halottaknak kivágták a szívét, és levágták a fejét. A tetemeket elégették, a hamvakat kereszttel és fokhagymával falba temették. A házban azóta sem lakik senki, bár többen állítják, hogy minden évben, október 31-én éjjel zenét és halálsikolyokat hallanak odabentről.