Seraphis

Jó lenne, ha azt mondhatnám, hogy otthon, édes otthon. De nem. Ahogy végignézek családomon, csak a hányinger kerülget. Mindig is így volt ez, mióta csak angyal lettem. Elnézem a többi, fehércsuhás, fényben úszó alakot, és tudom, kit hogy hívnak, ki mikor, miért született. Nincsenek előttem titkaik. Ismerem az összes mocskot, és gaz tetteiket is. Ha tehetném, nem egyet szívesen szemközt köpnék. Pláne azokat, akik a maguk jólétére az Úr lába elé térdelnek, holott tudom, nem ismerik el Őt. Szinte nincs is olyan, aki hinne Benne. Nem ismerek olyat, aki tiszta szívvel bízik Benne, vagy vakon követné. Ez az Úr is tudja. Legalábbis, szeretné így tudni.

Az a baj Vele, hogy elvakítja az a sok önző tett, amit elkövetett, mióta megteremtette ezt a parányi bolygót. Amikor Ő tombol, tehát természeti csapással írtja a kedvenc játékszereit, amiket nevezzünk gyűjtő néven embernek, addig valaki elborzad, valaki cinkosan vigyorog, megint mások ferdén nézik minden mozdulatát. Hogy csodálják, vagy tanulni akarnak tőle, azt nem tudom. De egyik sem süti le a szemét, amikor mondjuk családokat nyel el egy óceán.

Mivel a legelső vagyok, nekem gondolnom sem szabadna erre. De velünk, első gyermekeivel nem bánik kegyetlenül. Ha jobban meggondolom, nekünk a halál áldás lenne, mert ha ellene csak egy gondolatfoszlányt is kiagyalunk, kínok kínját kell átélnünk. A halál a végére már megváltás lenne. Hiszen Ő feddhetetlen, akárcsak a tettei. Szerettem volna a helyében lenni, de csak, mint vezető. Az Ő személye undorító. Mára nem csak egy-egy ember vagy lény fordul el tőle, hanem milliók, és egyszerre. Benne mégsem vert gyökeret ez a tény, pedig már ott érezni lehetett, hogy baj lesz, amikor megszületett az az embergyerek. Az Ő gyereke. Mostanság inkább már csak azok hisznek benne, akiknek nincs más választásuk: akiket kényszerítenek, akik a halálukon vannak, akiknek szegényes a lelkiviláguk. Az égi fanatikusok közül is sokan féltik szárnyaikat. Például ott van, a folytonos erőszaktevő angyal, Tremmel. Hoppá. Most éppen rám néz ibolyaszínű szemeivel. Mennyi asszonyt csalt tévútra az a fekete hajú angyal, és mennyi férfit… a gyerekekről nem beszélve. Bennem, mint égiben nem kelt különösebb gerjedelmet, maximum csak azért dobog a szívem hevesebben, mert nem kaparhatom ki a szemeit. Amikor megkaptam a szárnyaimat, akkor láttam, és éreztem erejét először. Évmilliók óta nem kerültünk közelebbi kapcsolatba, de akkor az Úr úgy gondolta, jó helyem lesz mellette, tanulhatok tőle. Sosem értettem, hogy miért gondolta azt, hogy én egyszer átveszem a helyét, esetleg két angyala lesz ilyen borzalmas tettekre. Vagy csak eleve egy ajándék voltam. Szerintem ez a valószínűbb. Miután két pusztító angyallal kiirtották a családomat, az Úr leszállt, és kéjesen nézte a tüzet. Én sírtam, és fel sem fogtam, mi történik. Csak azt láttam, hogy Ő int Tremmelnek, és én már a tarkómnál fogva lógok a levegőben. A falubeliek sikítottak utánam, de mind hiába. Ő az Erraukot, Siratókat, és Dögevőket küldött rájuk. Senki sem maradt…

Amikor beértünk egy kör alakú, ablaktalan, kőből készült szobába, vagy inkább tömlöcbe, Tremmel nem lacafacázott. Olyan durván rontott rám, ahogy gyerekkoromban a bátyámra a farkasok. Eltört bennem valami, amikor a csúszós kőre estem. Rám vetette magát, menekülni, szabadulni próbáltam, de az én emberi erőm kevés volt hozzá mérve. Szemei vadul villogtak, és egy olyan pofont adott, hogy szikrákat hányt a szemem. Elbódultam, könnyen szabadított meg a rongyaimtól. Többször is megkarmolt, megütött, vagy belém rúgott. Épp annyi időt hagyott egy-egy ütés-rúgás között, hogy érezzem a fájdalmat. Ezt élvezte. Próbáltam védekezni, de értelmetlen volt. Könnyedén leszorított. Szárnyaival csapkodott, és tollai meg-megvágták az arcomat, testemet. Amikor érezte, hogy teljesen kifulladtam, olyan erővel vágott a falhoz, hogy bevertem a fejem. Forogni kezdett az egész szoba.

- Semmi esélyed nincs ellenem, ribanc! Tanítok neked valamit. Mondjuk jó modort. – Szinte felszegezett a falra a gondolataival. Nem mondott semmit, de fájdalom nyilallt az agyamba, és onnan kígyózott mindenfelé. Ott volt mindenütt. A bőrömben, a csontjaimban, az izmaimban. Az ereimben. A véremben. Mozdulatlan voltam, mégis remegtem, mint a nyárfalevél. Képtelen voltam bármit is tenni, mondani vagy gondolni. Aztán jött a mindent elsöprő vég. Azt hittem, ennél nem lehet rosszabb. Bénultan vágytam a halál után. Elsétált a szoba ellenpontjába, és kinyújtotta bal kezét felém. Tenyerében egy tűzgömb jelent meg. – Agyő! – mondta, és már jött is felém a láng. Nem volt erőm felemelni a kezemet, nem tudtam védekezni. Izzott a levegő, lassan a testem is átforrósodott, míg végül egy csípő érzést nem tapasztaltam. Egyre jobban, a bőröm felszakadt, hólyagos lett, és égett a húsom. Sikítani akartam, de képtelen voltam rá. Sokkos állapotban voltam, és nyöszörögtem. Alig volt hangom, de hullámokban küldte rám a lángokat, és mindig csak aprókat perzselt a gyötrött testemen.

 Mára már nincsenek meg ennek a kínnak a nyomai, de ha rám esik az eső, akkor még most is érzem a lángnyelveket. Ez mindig emlékeztet arra, hogy egyszer még besétál Tremmel az én utcámba.

Az eset után megváltoztak a dolgok… Fiatalnak számítottam az égiek között. Amikor először sétáltam közöttük, akkor értettem meg, hogy Tremmel adott nekem egyelőre csak szimbolikus szárnyakat. Az emberek ezt neveznék halálnak. Onnantól kezdve mindenki arra nevelt, hogy legyek az Ő szolgálatára. A tanítóim büszkén néztek utánam, amikor megkaptam a végleges szárnyaimat. Elé kellett járulnom, és Ő csak mosolygott, és összetette a hátam fölött két tenyerét, és minden fájdalom nélkül nőttek ki szárnyaim. Innentől kezdve a nevem Seraphine lett. Kis idő elteltével bekerültem az Úr első angyalai sorába. Mi mindig ott voltunk körülötte, ezért hívtak minket elsőknek. Nem értettem, hogy az Úr miért velem beszél mindig. Tanácsot kért, megkérdezte a véleményemet, vagy csak úgy nekiállt, és beszélt hozzám. Kedvenc lettem, ezzel némelyek ellenszenvét kiváltottam. A testem elenyészett sőt, átlagon alulinak volt mondható a sok szép alak között: magas, vékony termet, kis mellek, fehér bőr, megőszült haj. Akik ellenem áskálódtak, hamar az emberek, vagy a démonok soraiban találták magukat. Az Úr nem kegyelmezett nekik. Nem volt okom panaszra. Az Úr olyan volt nekem, mint valami vár, ami biztonságot nyújt nekem. Ezt nem nevezhetjük szerelemnek, bizalomnak, vagy bármilyen kapcsolatnak, inkább csak a Tremmeltől való félelmem hajtott; az megszűnt, amíg a Trón közelében tartózkodtam. Már évmilliók óta voltam körülötte, amikor az első embereket elpusztította, és beköszöntött a szép, új világ. Szintén emberekkel, majd jött egy fiúgyermek, aki elveszett, s vele együtt mi is halványulni kezdtünk. Főleg Ő.

Ő lényegében megszűnt létezni. Mindenki kutatott utána, kereste a módot arra, hogy új testet adjon neki. Az angyalok csoportokra osztották magukat aszerint, hogy ki mihez ért, mert bár csak érezni lehetett Őt, tudtuk nagyon jól, hogy mit kíván. Sok angyal megvált szárnyaitól a sorozatos kudarcok miatt. Sokat démonná lettek önszántukból, esetleg más lényekkel szövetkeztek. Akik pedig, soha nem adták fel, mindig ott maradtak az égben. Lassan telnek azóta is a napok. Szinte nem is telnek, csak azt vesszük észre, hogy napra éj jött, majd ismét felkelt az a fényes korong. Gyakran beszéltem hozzá, de válasz híján az én hitem is kezdett megrendülni benne.

Tremmel folyamatosan körözött körülöttem, mint valami hiéna a dögre várva. Eddig volt, aki megvédett tőle, most már csak magamra számíthattam. Nem kellett sokat várnia arra, hogy megkaparintson. Mivel sok idő telt el, s még a Könyv hatására sem kapott Ő erőre, egyedül maradtunk. Miután Methatron megbolondult – állította, hogy Ő hozzá beszél, és így ő lett az Úr hangja -, végleg felfordult minden. Tremmel ekkor támadott…

Elájultam, nem emlékszem semmire. Arra keltem fel, hogy tompa fájdalom van a karjaimban, a ruhám hanyagul van rám dobálva. Amikor felültem, úgy éreztem, hogy a gerincemet ki akarja tépni valami a helyéről. Sírtam, és könnyeim égették az arcomat. Nyílt sebeim voltak. Próbáltam gyógyítani magam, de nem tudtam, mintha megfosztottak volna attól az erőmtől, amivel gyakoroltam az öngyógyítást. Ha tehettem volna, akkor másnapra csak lila foltjaim lennének, vagy még az sem. Valaki azonban nem akarja, hogy a repülésen kívül bármi másra is jó legyek. Egyhelyben ültem, és próbáltam tudatosítani magamban, hogy nincs fájdalom. Egy hét telt el egyhelyben, mire volt erőm ahhoz, hogy egyáltalán felálljak. Egy hely volt, ahol megnyugodhattam. A Trón mellett. Felrepültem a szigetről, és egyenes tartással mentem a Trónhoz. Nem mutattam fájdalmat, de lehetett rajtam látni és érezni színeimben, hogy nem vagyok jól. Mindenki kérdezgetett, hogy mi történt, meg hogy Tremmel eltűnt, és azóta Őt sem érzik sehol. Szomorú szemekkel álltam a széllel szemben, és nem szóltam senkihez. Hallgattam őket, figyeltem, de semmit nem éreztem.

Mi történt veled, Seraphine? Tremmel tette ezt?

A hang ismerős volt, sőt, az Ő hangja volt. Beszélt hozzám!

Felpillantottam, és ereimben rögtön dolgozni kezdett valami. Éreztem, hogy a ruha alatt összeforrnak a sebeim, és minden a helyére kerül. Aztán valami rosszat éreztem.

Tremmel az én parancsomra cselekedett. Nem hittem a fülemnek. Tanulnod kellett, és nekem is tudom kellett, hogy mire vagy képes. Hogy mit bírsz ki. De azt nem gondoltam volna, hogy ekkora megaláztatás után is lesz merszed visszajönni ide…

Hirtelen úgy éreztem, hogy bűnös vagyok. Megbuktam. Azt gondoltam, hogy mindenki tud mindent, és mindenki baleknak tart, akin jót mosolyognak. Csalódtam. De ez több erőt adott, mint az a sok belém nevelt tudás, amivel feltöltöttek az elmúlt időszak alatt.

Felálltam, és előre tartott ujjal kezdtem el kiabálni.

- Szívből kívánom, hogy éljétek át annak százszorosát, amit nekem kellett elszenvednem.

- Ezt nem kellett volna, Seraphine. – szólt a hátam mögül az egyetlen barátom, Viva. Hirtelen nagy szél támadt, mindenfelé villámok cikáztak, és megdörrent az ég. Abban a percben a szívem robbanni kívánt, és összerogytam.

Tekert, facsart, amerre csak tudott. Sikítottam, elvörösödtem, és ide-oda vonaglottam. Minden perc egy évnek tűnt, és minden dörrenéssel egy nagy darab szakadt ki a szívemből. – Az egész alig tartott pár percig.

- Jobb, ha meghajolsz előtte, Seraphine. – mondta Ars. – Vagy te is démonként végzel. Tudod, hogy mi történik a szívtelen angyalokkal.

- Igen! Jól van! Sajnálom! Meg-érdemeltem! (levegővétel) Megtanultam a leckét! – A vihar ahogy jött, úgy el is ment. Tudtam, hogy mit akarnak hallani, hát megadtam nekik ezt az ajándékot. Életemben először sikerrel vertem át őket.

Azóta pedig, megfejtettem, hogy kerekedhetek föléjük – de erről máskor.

Az Úr mindig a mosolygós felét mutatja. De van sötét oldala is. A kutyák pedig, mindig az áldozatok bokájánál szaglásznak. Nem akartam felállni. Nem tudtam. Képtelen voltam rá. Láttam a többiek elszörnyedt, szánakozó tekintetét. Segítsetek. Gondoltam.

Ars és Viva a hónom alatt fogtak meg, és felemelkedtek velem, majd lefelé zuhantunk.

Forgott a világ.

Mint később megtudtam, Ars és Viva Nuntis szigetén tett le. Előzőleg Tremmel is itt hagyott. Hamar magamra hagytak egy függőágyban. Becsuktam a szemem, és mindenfelől társaim szemei figyeltek engem. Aztán szép lassan álomba merültem.

Arra ébredtem, hogy valaki végigsimít az arcomon. Nagy erő árán nyitottam ki a szemem, de csak egy sötétbe burkolózott alakot láttam. Feltűnően fehér keze volt, és nyugalmat éreztem mellette. Amúgy se tudtam volna nagyon mozdulni, vagy védekezni.

- Nyugalom. Nem lesz semmi baj. Nem foglak bántani. Gyógyítani jöttem. – dongta az erőteljes mély férfihang.

A szívem öblöset dobbant, de leesett egy nagy kő róla.

- Ki vagy te? – kérdeztem remegő hanggal.

- Sajnálom, még nem volt időm bemutatkozni. – Mondta, és tenyeréből aranyszínű fény áramlott fájó lábamra. – A nevem Guéri. Viszont én tudom, ki vagy, Seraphine.

Bólintottam, és kutattam az agyamban a neve után, de nem rémlett, hogy ismertem volna. A Hold előbukkant az égen, és megvilágította az alakot. Vékony alkat, barna hosszú haj, zöld szemek. Fehér bőr, és vékony, mégis éles vonások. Így sem volt ismerős, de valamiért úgy éreztem, hogy egyszer már találkoztunk valahol. Bár az angyalok érzik egymást, úgyhogy ez sem volt kizárva. Fiús külsejére nem tudtam volna azt mondani, hogy férfi, és valami bujkált bennem, egy hang, hogy ő rossz. Igyekeztem arra gondolni, hogy ő tényleg nem akar nekem ártani.

- Segíteni szeretnék rajtad. – mondta, és kisimított egy tincset az arcomból.

- Miért küldött? – kérdeztem. Sejteni véltem, hogy Ő küldte rám, egy tehetetlen angyalra.

- Mármint Ő? – ismét bólintottam. – Nem Ő küldött, hanem Ars és Viva.

Ez a kijelentés megdöbbentett. Lázadó angyalok. Ki fogják őket űzni az égiek. Az élet azonban változik. De ilyen gyorsan?! Guéri megérezhette a bennem kavargó gondolatokat, mégsem felelt, hanem megnyugodtam. Energiahullámokat bocsátott rám, és teljesen megszállt az éteri nyugodtság. Amikor úgy érezte, hogy rendben vagyok, akkor folytatta.

- Nem állok senki oldalán, és nem félünk attól, hogy hontalanok leszünk.

- De miért? Mármint, hogy miért álltatok mellém? – visszahanyatlottam a függőágyba.

- Egy. Az imént említettem, hogy nem állunk senki mellett. A magunk pártját fogjuk. Kettő. Ami veled történik, az nem méltó egy angyalhoz. Nem szeretjük, ha egy közénk valót, egy elsőt bántanak.

Hangja színtelenné vált, és úgy mondott ki minden szót, mintha teljesen magától értetődő volna.

- Lázadó elsők. – töprengtem el. – Ilyen sem volt még. Önző elsők, akik szót emelnek egymásért. Nem visszás ez egy kicsit?

A kérdés valójában magamnak szólt, nem neki. De kibukott a számon magától, nem volt mit tenni.

Guéri nem válaszolt, csak gyógyított szüntelenül. Itt-ott húzódott a bőr, amúgy csak kellemes meleget éreztem minden tagomban. Egészen furcsa érzés volt, de jó. Ilyen volt az, amikor megkaptam a szárnyakat.

- Azt ne! – takartam le az ölemet az egyik rongydarabommal.

Amikor széthajtotta újra az anyagot, egy pillanatra jeges rémület futott át zöld szemein, majd ismét jött a sárgás ragyogás, és úgy éreztem, nem vagyok rossz többé. Végig a szemembe nézett – sok idő óta az első, aki nem akar megalázni.

- Láttam már egy-két rosszabb dolgot ennél.

Amikor végzett, betakart. Összerándultam a kezei nyomán. Lehajolt, és rejtett zsebéből egy üvegcsét nyújtott oda nekem. – Hajtsd ezt fel. A szívedet gyógyítja, és az erődet is visszakaphatod tőle, ha nem vették el véglegesen. Ügyes angyal… - mondta, amikor visszaadtam neki az üres üveget. – most pedig, fordulj meg.

- Miért? És mi volt az a rossz dolog?

- Látni szeretném a szárnyaidat. Amúgy, ha ennél van rosszabb dolog, akkor az az, amikor egy angyalnak szárnyát veszik. Annál nincs szörnyűbb büntetés.

Kicsit távolabb lépett, én pedig, némi vonakodás után engedelmeskedtem neki. Felálltam, zsibbadtak a lábaim. Megfordultam. A szárnyaim súrolták a földet. Éreztem, hogy szívében megrendül. Aztán éreztem, hogy valami meleg van a hátamon. Körülöttem minden sárgás fényben úszott. A tollaknál újabb réteg nőtt ki, nagyobbak, fehérebbek, mint voltak. Gyors volt ez a művelet.

- Készen vagyunk. A többi rajtad múlik. Ügyes legyél. – hogy ezeket mire értette, nem tudom. Amikor megfordultam, már nem volt ott.

Később Ars, Viva és Guéri többször lejöttek hozzám. Rájöttem, hogy okultak az utóbbi lázadásból, és találtak egy kiskaput. Megszerettük egymást, terveket szőttünk, nem ismertünk lehetetlent.

Megfogalmazódott bennem, hogy nem jó, ha egy olyan lényben hiszünk, mely bár megteremtett minket, mégis magunkra hagyott, amikor nagy baj kerekedett.

Valahol érzem, hogy most elértem célomat. Jó helyen vagyok. Előtte térdelek, s bár nem öltem meg Őt, megsebezni meg tudtam annyira, hogy végérvényesen meggyengüljön. Nem kötöztek meg, én sem akartam menekülni. Csak egy szó, és legyen vége. Halálbüntetés, ez az én sorsom. Guéri, Ars, Viva és a többiek felszívódtak, én tartom értük a hátamat, és azt csinálom, amit senki sem mert még eddig. Egyenesen azokba a fekete szemekbe bámulok bele, amelyektől anno az életemet kaptam. Ő is engem bámul, kutat a fejemben a lázadók felé. Sikertelenül.

- Seraphine. Legkedvesebb gyermekem. Hogy tehetted ezt velem? – mondta kedvesen, de tudtam, hogy az álarc mögött valójában egy ördög lakozik. Amikor nem feleltem, dörrent az ég, a szívem roppant egy nagyot.

- Tremmel, a kardot! Ti ott, fogjátok le! – üvöltött torka szakadtából. – Ezennel megfosztalak szárnyaidtól!

Tremmel egy hatalmas kardot hozott. – Hm, most kiélvezem az utolsó percig, csillagom!

Amikor anno Guéri azt mondta, hogy nincs nagyobb kín és büntetés egy angyalnak, minthogy megfosztják a szárnyaitól, akkor nem hittem el. Pedig elhihettem volna. A tollaimat szálanként tépték ki. Olyan lassan, hogy minden tüsző után folyt a vérem. Egyre gyengültem. Az égi erőm, ami megmaradt, elszállni látszott belőlem. Ha egy angyalt megfosztasz a szárnyától, akkor ember lesz. Megfeszült a gerincem, de nem ordítottam. A kard két csapással elintézte a szárnyalásomat. Elengedtek, hasra zuhantam. Elszürkült szemekkel néztem előre, és sírtam. Vége volt. Senki sem mozdult, csak álltak. Fordulj! Hangzott valahonnan a fejem fölül. Nagy nehezen fordultam meg, bele a saját tollas vérembe. Azt hittem, a mellembe vágja a kardot. De nem tette. A felhők három arcot rajzoltak ki. A barátaim voltak azok. Hát jól vannak. Ez megnyugtatott…

Elájultam.

Éreztem, hogy két erős kéz megragad, és felemel. Repül velem valaki. Amikor kókadtan bár, de magamhoz tértem, a lapockám iszonyatosan fájt. Nem voltak sebeim, de fájt a hátam pokolian. Hűvös volt az éjszaka, nedves volt alattam a fű. Hallottam az állatokat körülöttem, és a vizet alig pár méterre tőlem. Nuntis szigetén voltam. Néztem a csillagos eget, már nem üzentek semmit a csillagképeken kívül. Amikor megpróbáltam felülni, éles fájdalom hasított a hátamba. Vállaimat ólomsúlynak éreztem, a végtagjaimat meg, mintha lekötözték volna a földre. Hanyatt fekve körbenéztem, és láttam az erdőt. Tudtam, hogy hol vagyok. Biztos helyen, emberként.

Erőtlen emberként. Megpróbáltam oldalra fordulni. Nehezen ment, minden mozdulat megkínzott, de végül jobb oldalra gördültem. Aztán feltoltam magam, és megtámaszkodtam a karomon. Megizzadtam rendesen. Akkor még nem tudtam, hogy ez a hely a bölcsőm, vagy a sírom. Szerettem ezt a helyet, csak azt nem tudtam, hol van. De nem volt erőm foglalkozni vele. Elvonszoltam magam a függőágyig, belemásztam az erős indákon felhúztam magam.

Amikkor már helyben voltam, nagy levegőt vettem. Jöhet a következő lépés. Minimum Guérit megkeresni.

Ha kiabálom a nevét? Vagy elég, ha csak rá gondolok? Nem tudom. Nem tudok én semmit sem. Elaludtam.

Arra ébredtem, hogy meg akartam fordulni, de fájt minden csontom. Éhes voltam, és szomjas. Erőtlen. És nem elhanyagolható tény: ember. A csillagoktól valahogy nem láttam, hogy Guéri mikor jött meg. Karjaiba fogott, és repültünk. Valamerre repültünk, de biztosan repültünk. A szíve beszélt hozzám, hallottam. Azt üzente: „Nyugodj meg, nem lesz semmi baj. Kiválasztott vagy!” Innentől csak a szelet hallottam, ahogy a fülem mellett süvít.

Aztán már azt sem.

Amikor magamhoz tértem, egy fényes helyen voltam, és három ismerős arc állt az ágyam mellett. Mi történt?

- Elvették a szárnyaidat, de az erőd megmaradt. Ezért kerültél Nuntis szigetére megint. Oda is kell visszatérned. Már nem vagy angyal, de ember sem vagy. A Boszorkányúr úgy gondolta, hogy Runior leszel.

Nem tudtam elsőre felfogni, miről beszél. Elmondták, hogy kik a Runiorok azok a boszorkányok, akik egykor égiek voltak, de hiába fosztották meg őket szárnyaiktól, erejük megmaradt. Az istenek lehetővé tették, hogy hatalmas erejű, rúnákkal varázsló boszorkány legyek. Elmondták, hogy Nuntis egy kapu Beriandba. Azt kell őriznem, méghozzá Délen.

Szóval, egy szárnyaitól megfosztott angyal-boszorkány vagyok, aki Beriand déli kapuját fogja őrizni. Az idők végezetéig. Valahol megnyugodtam, valahol nagyon ideges lettem.

Szóval, Beriand. Nincs egy nagy Úr, hanem sok kicsi, egyenlő. És ami még fontosabb, élek, és szabad vagyok!

Ars, Guéri és Viva viszont angyalok maradtak, de Beriand fellegeiben.

Ez már ezer éve történt, s most itt állok. Beteljesítettem a végzetem, új életet adtam egy világnak, ami lassan belesüpped a saját mocskába. Már csak idő kérdése, ahogy az is, hogy mikor jönnek rá, hogy tudnak ide átjönni.

Rab voltam emberként. Rab voltam az égben is. Rab vagyok most is, de van hatalmam.

Hatalmam, amellyel együtt születtem.

Megjegyzések:

Sirató

Kizárólag a pozitív érzelmeket eszi meg. A szomorú emberek könnyei vonzzák, de megérzi a némákat is, akik rossz lelkiállapotban vannak. Addig szipolyozza az embereket, ameddig csak a legrosszabb élményeik maradnak meg bennük.

Ők adják a Siratók Csókját a bűnözőknek, amivel elválasztották a testet és a lelket egymástól.

Csak sötétben járnak.

Emberi formájuk van, viszont egyetlen nagy tüdő a testük felső része, kiálló bordákkal. Szürke palástot hordanak, és hófehér hajuk van.

Dögevők

Kizárólag lelketlen testekkel táplálkoznak, s mindig a Siratók nyomában járnak. Nagyon nagy, gyíkszerű lények, általában bőrük sima, és fekete. Szárnyaik hatalmas csontokból épülnek fel. Lassúak, kiváló úszók, terepen nem bevethetők, maximum rövid távon. Testük szinte egyetlen nagy gyomor. Ribrost kőszikláin élnek az Északi Világban.

Errauko

Magányosan járó démon. Alakja egészen emberi, kezei és lábai karmokban végződnek. Teste inas, izmos. Hatalmas szárnyai vannak, és keselyű feje. 3-4 méter magasra nő meg.

Mérföldekről megérzi az áldozatát, Démonláp legerősebb lénye. Miután kitépte áldozatának szívét, elsikoltja magát, ami szinte egész Beriandban hallható. Aki közelről hallja hangját, az megbénul egy időre.

Áldozata olyan lény, aki magányosnak, elhagyatottnak, árvának érzi magát.