Shelley

Nagyon szeretem a Hollót, és ez még egy nagyon, de tényleg nagyon korai művem.

Eric másodszorra sétált végig a Duna partján. Nem is part, ha úgy vesszük, csak egy út, mely hűen követi a folyó vonalát. Ez a természettől ellopott sétány egy másik világba vezet. Ez egy álom, ami véget nem érően tart a halál fele. Hogy hova vezet? Senki nem tudja, senki nem találta meg a végét. Csak Eric és Shelley. De a nagy felfedezés óta Eric is csak bolyong elveszetten, körbe-körbe jár, és nem unja. Elsétált már Marika ivója előtt, attól a szigethalmi háztól kezdett, ahol ők laktak, majd tovább a kiserdőn keresztül le, egészen az üdülőövezetig, ahol kastélyok váltják egymást, mindegyik kicsit a másik fölé magasodik. A Duna a fűzfák búsuló zuhataga alatt pihen. A promenádon nincs pad, nincs megállás, nincs pihenő. A szerelmesek a folyóba vezető kis lépcsőkön ülve szeretik egymást. Eric rótta a köröket, minden lépést egy kicsit nehezebben, mert a tudat, hogy Shelley nélkül sétál, elviselhetetlennek tűnt. Felemésztette. Szerette volna, ha az út egy idővonallá változik, és visszamehet mindaddig, ameddig Shelley-t meg nem gyilkolták. Hogy a szerelem – élet - halál hármast lehetne másképp is mímelni, illetve az oda vezető utat meg nem történtté tenni.

Másképp, Shelley miatt.

Még csak tizenkét órája, de ez is végeláthatatlannak tűnt. Tizenkét óra Nélküle. Borzalmas lett a szerelem vége, bántotta őt. És még most is belesajdult a szíve, ha visszagondolt arra a titkos kis viszonyra, amely után – most már biztosan – csak két egymás mellett nyugvó sírkő maradt. Eric végigjárt mindent – üres, felparcellázott telkeket, félig kész házakat, romokat, félig kiirtott erdőkben megmaradt csontokat talált, ez maradt csupán. Az ő lelke épp ilyen üres és bosszúval teli volt, mint ez a hely, ami sírt utánuk. Fájt, hogy kedves, gömbölyödő menyasszonya nem lehet vele.

Shelley nem csak egyszerűen szerette Ericet, hanem egyszerre voltak apa és lánya, férj és feleség, anya és fia, testvérek, és barátok. Minden héten többször imádták egymást bele az éjszakába, egészen hajnalig. Aztán valami változott. Jött egy gyűrű, és készülődés a másra. Shelley ifjú volt, üde, akár a tavasz, míg Eric tépelődött, egyre-másra csak az járt a fejébe, változtatni kell. Tudta, hogy ki kell törnie a hétköznapok szorításából, csak úgy lehet boldog, ha eddigi életét maga mögött hagyja. Már a gondolat is felüdülést hozott számára. Hazudik magának az, aki szerelemből épít várat, mert alapjai ingatag lábakon állnak. A szerelem egy olyan virág, amely akkor marad tartós és értékes, ha még bimbózás előtt leszakítjuk.

Eric megállt az Új Temető előtt. A kapuja mindig nyitva volt. A polgármester nem záratta be, bízott a polgárőrökben, akik rend híján a zavarra vigyáztak, és okozták is azt. Eric lába a legszebb és leghosszabb utat érte. Meglepődött, sosem látta ennyire szépnek. Látta, ahogy megkerüli a városházát, majd elfogy a római katolikus templom bejárata előtt. Nézte a rombusz alakú facsonkokat, a közelben legelésző lovat. Nem tudta megmondani kié, mert gyerekkora óta ott legelt a patás, és sosem jöttek érte. Úgy tűnik, csak ő eleven, nyugodt és állandó ebben a világban. Irányjelző az eltévedtek számára, mint egy öreg forgalomirányító, hiszen felteszed a kérdést: merre menjek, és ő arra fordul, amerre az utad vezet.

Eric, a kisváros kiemelkedő tehetségű rockzenésze szomorúan sóhajtott, a fejét nem emelte fel, csak nézett maga elé, és akkor észrevette, hogy lába önkéntelenül is Shelley sírjához vezette. Mindenfelé virágok és fejfák pihentek, minden olyan nyugodtnak tűnt. Kiegyensúlyozottnak, mint egykor ők ketten. Egy marék virágot vett észre, ami furcsa volt ilyenkor ősszel. A virágbontásnak még nincs itt az ideje. Kurtán kunkorodtak jobbra is, balra is. Hóvirágok voltak azok. Kicsi, fehér fejű angyalok, akik a fiú tudtára adták, itt az idő. A langy’ szélbe lengedeztek, és mintha táncoltak volna, hangjuk életre kelt.

A virágok Shelley nevét rajzolták ki a kopár homokban, egy holló alakot rajzolva köré. A név szíven ütötte Ericet. Melegség öntötte el. Nem lett volna kisebb meglepetés, ha a maga nevét látja ugyanígy, de ebből megértette, hogy dolga végeztével vissza kell térnie. Tiszta volt Shelley, ártatlan, aki úgy ismerte a fiút, mint senki más, a végéig megőrizte méltóságát, minden ölelésben benne volt az összes gondolata. Tudta, hogy mikor mit kell mondani, hogy melyik a jó pillanat arra, hogy adjon egy puszit, ismerte Eric minden mozdulatát, gondolatát. Mindenre rálátott, hideg maradt rázós helyzetekben, kívülről mérlegelt. Kiegészítette a fiút, aki naiv tisztelettel adózott szerelmének, ennek bizonyítéka pedig, egy aranygyűrű lett. A fiút csak a lány hozta lázba, bárhol és bármikor. Persze ez működött fordítva is. Eric csak nézte a sír előtt burjánzó, játékos szimbólumot. Az járt a fejében, nem mondta elégszer a bűvös szót, és már abban is kételkedett, hogy tetteiben is kevésszer jelent meg a szeretet.

Eric lassan rájött, milyen feladata maradt még.

Bármilyen gyönyörű is volt a kirajzolt szerelmes neve, s bármennyire emésztette minden gondolat, a levegő elfogyott szája elől, és ereiből kiszökkent a vér. Elmulasztotta a lehetőséget, hogy minden rendbe jöjjön, és ennek maga a jelképe. A szenvedés. A bosszú. Eric összecsuklott, mint egy beteg, és betakarta a virágokat a testével. Magába zárta a boldogságot. És csak feküdt a múlton holtan, mintha a jelen lenne…

…és akkor megjelent Shelley…