SS I DD

Kanálon lévő barnás, büdös, kellemetlen ízű gyógyszerrel töm, tablettákat tuszkol le a torkomon, betakargat, amikor úgy gondolja, arra van szükségem, és egyre másra hozza a gőzölgő bögréket. Hol teát, hol levest. A cédéket váltogatja a lejátszóban, néha az interneten keres számokat. Könyveket halmoz fel mellém, fűzőbe rendezi a kész képeket. Reggel virágot szedett a kertben, ami most a konyhaasztalon illatozik. Reggelente elhúzza a függönyt, este megágyaz.

Szellemként mászkál a lakásban, néha rám pillant, de csak lopva, hogy ne lássam, csak érezzem, hogy leskelődik utánam. Fél szemmel mindig figyel rám, mert aggódik értem.

Takarít. Mosogat, felseper naponta többször is. Porszívózik, port töröl. Kimossa a koszos ruhát. Alig alszik, ha alszik is, nem ágyaz meg magának, a földre fekszik a radiátor mellé. Kényes mindenre, ami a szobában van, főleg a melegre. Nem szól senkihez. Még hozzám sem. Sosem beszélt igazán. A hallgatása most az egyszer idegesített. Bekapcsolja a tévét, sorozatokat néz, amikben felfedezi saját magát. Ilyenkor mondja a magáét. Ez megy már három éve.

Bizonytalanság fog el, pedig minden rendben ment. Elnézem egy forró tea felett, hogy mit csinál. Az imént még a kertben munkálkodtunk. Nézem őt a napfényben, és teljesen más, mint árnyékban. Szép, amikor rásüt a fény, és mosolyog. Megvilágítja igazi valóját. Volt már, hogy mást sem csináltam, csak azt néztem az óra számlapján tükröződve, hogy mit csinál. Olykor hozzászóltam, és megérintettem a vállát, vagy a melleit, és éreztem, ahogy összerezzen a tenyerem alatt. Hidegebb napokon bebújtunk a dunyha alá, és megváltottuk a világot úgy, ahogy nekünk tetszett. Nem érdekelt semmi, mert ilyenkor nem volt külvilág. A körülöttünk élők sokszor furán néztek ránk, mert nem értették, miért van rossz kedvünk, amikor mindenki más pörög, és azt kérdezték „he?”, amikor mi nevettünk egymásra. Nem akartam őt elveszteni, egyszerűen csak meg akarom tartani magamnak. Magamba fogadni, eggyé válni vele. Ezért vagyok bizalmatlan. Mi van, ha kitörlöm magamból, mert összeveszünk egyszer egy hülyeség miatt, és soha többé nem jön vissza?

Biztonságban vagyok, mégsem tudom, merre lépjek, hol nem fog inogni a talaj. Csak nézem, hogy éli az én mértani pontossággal kiszámított életemet úgy, hogy nem állít fel magának korlátokat. A nagynak hangzó problémáimon nevet, én az ő csip-csup ügyeit tartom butaságnak. Megoldás helyett a magunk igazát szajkózzuk, és egyszeriben már ellenségekké válunk. Ellök magától. Mindent egymás fejéhez vágunk, mert ilyenkor minden gondolat a helyére kerül, minden lyukat eltömítünk, régi sebeket felszakítunk, minden vágyunkat megosztjuk a másikkal, és mindezt félve, mert nem tudjuk, hogy a másik megérti-e vagy sem?! Ha nem is érti, talán érzi ugyanazt, mint én. Az érzés általános, bár tárgytól függő. Eddig úgy gondoltam, ha baj van, rá mindig számíthatok, mert tudtam, hogy megért, és mond valami okosságot, hogy lámpát gyújtsak a fejemben. Tulajdonképpen kezet csókolok neki két köszönöm közben.

Tényleg két pólus voltunk, két ellentétes sarok, melyek tökéletesen kiegészítik egymást. Nem tudott egyikünk sem létezni a másik nélkül. Úgy gondoltam, hogy ez egy felsőbbrendű kapcsolat, ami túlmutat azokon a jeleken, érzéseken, amit akár a barátok, akár a család, akár a szerelmek felé lehet mutatni. Amikor vele voltam, nem voltak gondjaim, hiszen a külvilágból érkezet minden rossz, minden rajtam kívül állt. Engem csak sanyargatott minden és mindenki. Ő ott volt, ölelt, szorított, sosem akart elengedni. Nem szólt egy szót sem, csak éreztem, hogy hozzá tartozom, és több nem kellett nekem. Élveztem ezt az egészet.

A környezetem két részre szakadt, mégis olyan volt, mintha mind egyszemélyes csoportot alkotott volna, akik felálltak vagy mellettem, vagy ellenem. Pletykák keltek szárnyra, és senki sem törődött azzal, hogy a dolgok mögé lássanak. Senki nem vette a fáradtságot a megismerésre, elég volt a mások által kitalált dolgokat meghallgatni, elolvasni. Lapozgatták az írásaimat is. Ítéltek. Megaláztak és röhögtek rajtam. Addig viszont senki sem jutott el, hogy talán ennek oka van. – Ha más csinálta ezt, az természetes volt, vagy aranyos, bájos, én nem tehettem, mert az nem én voltam; 22-es csapdája. Meghalt bennem egy darab, míg egy másik újjászületett. Eddig azt hittem, nem tudok kiszabadulni a ketrecből; görcsölök, egyéb testi tüneteket produkálok, emésztem magam, és segítségért kiáltok. Aztán mindenki azon kapja magát, hogy amikor újra kinyílik az ajtó, már nem dobog a szív, csak egy holttest van a szoba közepén.

De az nem test.

Csak a lelkem egyik fele.

Mély lelkiismeret-furdalást érzek. Nem élhetek így tovább, tudom. Választanom kell. De mi lenne a megoldás, a helyes út, arról nem szólnak a hírek. Persze olyanok is csendben maradtak, akik korábban nem, vagy akikről tudtam, hogy a tudás birtokában vannak, azokon megrökönyödtem, hogy okoskodnak a semmire. Nem tehettem meg, hogy benyúlok a fejükbe, és megoldom minden problémámat.

Mindenki a saját eszközeivel küzd.

Mindenkiben rejlik egy hős és egy antihős. Csatáznak, és tulajdonképpen rajtunk múlik, hogy melyik fog győzni. De mi van abban a pillanatban, amikor egymással szemben állnak? És amikor a hős erőtlenné válik, és a gonosz kerekedik felül? Amikor a többiek szemében elveszünk embernek lenni?

A gonosz egy alattomos betegség, ami érzelmileg kötötté teszi, s még én, mint narrátor is csak reménykedem benne, hogy a hősömben van akarás. A reménykedés akarás? A hősöm is én vagyok, ezért ő annyira akarja, amennyire én akarom. Tőlem függ, mennyi erőt adok a kezébe, és mennyit vonok el az antihőstől. Ez annak az esete, amikor vagyok én, vagyok én, és van a világ (én). Három én. Más én. Más úton járó én. Mégis mind én vagyok. Az agyam ilyenkor kezd el szétszakadni, riadót fújni, hogy valami nem jó. Így telnek el órák, hetek, hónapok, évek, és elfelejtek szimplán ember lenni. Megszűnnek az érzések, a gondolatok semmissé válnak, szó szerint visszafejlődöm. Elkövetem azt a láthatatlan hibát, hogy egyszerre csak egy vagyok, nem az összes. Az élet gátjait nem ugrom át, nem kerülöm meg. Csapdából csapdába esek, és nincs visszaút, az aknamezőn át kell menni. Aztán kapsz egy nagyon nagy pofont, talán többet is, ami kijózanít elég hamar. Rájössz, hogy a boldogságot, elejtetted, és úgy elsétáltál mellette, hogy észre sem vetted. Ő sem vett észre téged. Határvonalhoz értél ismét. A felismeréshez, hogy lépni kell, vagy maradni.

Betakargat, amikor úgy gondolja, arra van szükségem, és egyre másra hozza a gőzölgő bögréket. Hol teát, hol levest. A cédéket váltogatja a lejátszóban, néha az interneten keres számokat. Könyveket halmoz fel mellém, fűzőbe teszi a képeket. Reggel virágot szedett a kertbe, ami most a könyhaasztalon illatozik.

A magáénak érzi a sorsomat, én pedig boldog vagyok, hogy vele lehetek.

Megérkeztem.

Eddig is itt voltam, el sem kellett volna mennem.