Szerelem ajándékból

„1888. Mindenki megőrült. Hazám fővárosának egyik negyedében, ahol kurvák tanyáznak éjt nappallá téve, egy cilinderes, köpenyes úriember gyilkolászik. Egyszerű nemességgel pakolgatja jobbra, balra a szerveiket. Nem mondom, ügyes. Engem is megtalálhatna.

   A feleségem belehalt a szülésbe. A gyerek betegen jött a világra, és csak harminc órát élt összesen. Állítólag olyan betegséget kaptak, aminek én csak a hordozója lehetek. Az orvos javaslatára elhamvasztattuk őket. Még csak egy urnát sem kaptam.

   Most, itt a Temze partján egy üveg whisky a legjobb barátom. Csak iszom és iszom, hátha megtalál a halál.”

Ezek naplóm utolsó jegyzetei, amit emberként írtam. Most, vámpírként újraolvasva jövök rá, hogy a halál utáni élet nem is olyan jó. Pikánsan rossz. Vacsoráimban mindig egy kis fájdalom tűnik tova.

   Amikor első éjjel felkeltem, nem tudtam, mi történt. Csak feküdtem egy kripta jeges kövén. Bőrnadrágom, és fekete szatén ingem csutakos volt a nyirkos légkörtől. Fekete, hosszú hajam bársonyosabb volt, mint eddig.

   Nehezen, éhesen keltem fel a földről. A falon lógott egy tükör. Morbid dolog, mert egy hullának minek az. Erős késztetést éreztem mégis, hogy belenézzek. Semmit nem láttam benne magamon kívül. Sápatag lettem, hályogos szemeim szürkén világítottak. Tojásfejem csak úgy virított a hajam ölelésében.

   Amikor egy pillanatra lenéztem, láttam, hogy kezeimen a körmök megnőttek, és üvegesek lettek. Nem tudtam mire vélni, míg egy mély hang meg nem szólalt mögöttem.

-          Mielőtt bármi kérdésed lenne, vámpír vagyok, és már te is az vagy. – Hátranézve egy égi tüneménynek látszó férfi állt a hátam mögött. Fura alak volt.

   Nálam egy fejjel magasabb volt, sötétbarna hajjal és barna szemekkel. A bőre hasonlóan fakó volt. Jobban tükrözte természete a vámpírlétet, mint az enyém. Fekete bársonyzakót, és szatén nadrágot viselt. Bíbor ingéből kilátszott mellkasa, rajta egy ezüst kereszttel.

   Vörös, pici ajka, fitos orra volt. Hosszúkás, beesett arcát puhán ölelte körbe gombafrizurája.

   Nem is igen firtattam, hogy mik vagyunk mi, miért pont engem választott, mit fogunk kezdeni ezután. Inkább jobbnak láttam nem idegesíteni effajta kérdésekkel.

   Több évtized után rájöttem, hogy nem is kellett kérdeznem, mert mindent elmondott nekem, ha nem kérdeztem, akkor is. Belelátott a fejembe…

   Tegnap mesteremmel a szokásos esti portyára indultam.

-          Mondjuk, legyen ő az aperitif.

Mutatott egy lányra. Szőke volt, mint a feleségem annak idején. Asszonyosan telt volt, fehér ruhában, ami azt jelent, hogy hajadon. Magában sétált éjszaka, amikor kijárási tilalom van. Furcsa volt asszonyt látni.

   Mikor meg akartam kérdezni, hogy miért pont őt, aki oly ártatlan, mint amilyen az én Susanom volt, eltűnt. Nem akartam megölni a lányt, de az éhség erősebbnek bizonyult. Egy kitört ablakú ház előtt haladt el, amikor Victor kilépett az ajtón. A lány megtorpant, és hátrálni akart, de én elzártam a menekülési útját.

   Esendőn nézett mindkettőnkre, de mindhiába, mert nem indított meg bennünk semmit. Victor a lány bal, én a jobb csuklójára tapadtam rá, megízleltük édes vérét, és csak szívtuk és szívtuk. Nem tudtam belőle egy kortynál többet inni.

   Victor, mint egy halálosztó, tapadt a bőrére, szorította, míg a lány össze nem esett.

   - Elég volt, nem akarom megölni.

   - Te egy vinnyogó szar vagy. Enned meg kell, mert ki fogsz száradni, és akkor mit kezdek veled?

   - Adjuk neki is oda a sötét ajándékot!

   - Csak azért, mert Susanra emlékeztet, nem fogom megajándékozni. Amúgy meg egy nőnek nem illik a vámpírlét. Pláne neki, aki oly gyerekes még.

   - Na, gyere, menjünk. – Ezzel a mondattal Victor két érmét dobott a lány mellé. Megfordult, és elkezdtünk gyalogolni, újabb áldozatot keresve.

   Talán két sikátorral haladtunk el, amikor a bűntudat akkora erőt vett bennem, hogy nem bírtam szó nélkül maradni.

   - Visszamegyek, és adok neki én. Ha te nem, akkor majd az én gyermekem lesz. Nem is fogod észrevenni.

   - Értsd már meg, hogy nem kell nő a csapatunkba! Már te is bőven kimeríted a női lélek fogalmát.

   -Menjünk vissza, kérlek.

   - Vinnyogó szar. Miért választottalak téged? Látom már, hogy veled ismételten bakot lőttem. Menj innen. De ha visszahozod őt, akkor ne keress engem, mert nem érdekel, el akarlak felejteni.

   - Egyedül védtelenek vagyunk, még én sem tudok mindent.

   - Akkor felejtsd el, és gyere velem Franciaországba.

   - Nem lehet. – mondtam. – Ő kell.

Mérgesen megfordult, és lassú lépteket tett a sikátor vége felé. – Hagyj békén.

   Megfogtam a vállát, hogy marasztalni tudja, de emberfeletti gyorsasággal megfordult, és egy akkora pofont adott, hogy vámpír létemre, emberi súllyal zuhantam a földre.

   Ekkor szakadt el az a lánc, amit mester és gyermeke egymás iránt érez. Mindennél jobban kívántam Victor halálát szívtelensége miatt.

   Szemöldökömet összeráncolva néztem utána. Könnyes szemekkel bámultam, hogyan tűnik el a sarkon.

   Emlékszem, fél éjszakát futottam a semmibe. Ültem egy kicsit a folyóparton, majd visszasétáltam borzalmas tettünk színhelyére. Talán ez az egész arra volt jó, hogy átgondoljam, mit fogok tenni ez után.

   Kiléptem a sötétből a lámpafényre. A lábam előtt hevert a lány, csuklói vérbe fagyva. Leguggoltam hozzá, bicskámmal felvágtam az ereimet, és pár csepp vérrel hoztam vissza az „életbe”.

   Miután ettünk, és jobb színben is volt, társammá vált, de nem gyermekemként, hanem feleségemként. Olyan volt, mint Susan. Okos és szép volt. Mintha isten adta volna nekem őt vissza.

   Nem tudom, mivel érdemeltem őt ki. Azóta is együtt járjuk az utcákat, Victort keresve. De ha megtaláljuk, akkor nem fogjuk visszafogadni, inkább leszünk üldözöttek, mert célunk, hogy megsemmisítsük őt.

De ez már, egy másik történet…