Szerencsétlenek

1

Száz meg száz patkány piszmogott mindenfelé a sikátor keskeny járdáján. Csak akkor szaladtak szét, amikor két árnyalak tűnt fel az utca végén.

   - Mi az? – szólt magának a fekete csuklyás férfi.

   Az alakok egyre csak közeledtek, de egyelőre még kivehetetlenek voltak.

   - Úgy látom, szegény cigányok. – szólalt meg ismét, amikor már jobban látta őket.

   Ahogy jöttek, úgy sorra rebbentek szét a patkányok, majd záródtak össze mögöttük.

   - Mi a bajotok? – nézett a patkányokra.

   A férfi egy nagy halom szemét mellé telepedett, hátát a falnak vetette, és engedte, hogy rámásszanak az állatok; mintha nem érdekelte volna semmi.

   Kis idő múlva a férfit teljesen elözönlötték az ijedt patkányok. Egyre többen jöttek az utca vége felől is, s keresték a védelmet nyújtó helyeket. Némelyek úgy acsarkodtak egy-egy dobozon, mint az emberek „világvége-hangulatban”. Féltek.

   De a csuklyás férfi nagyon is jól tudta, kik közelednek, de pontosan tudta annak a napját is, amikor nem volt ennyire biztos a dolgában:

   Évekkel ezelőtt is épp itt portyázott, hátha a patkányok valamiféle tetemet rágnak, s annál a szerencsétlen megboldogultnál hátha akad pár forint. De semmi. Látott valakit az utca végében közeledni, és elhatározta, hogy majd azt fogja kifosztani.

   Hatalmas csapást mért az idegen tarkójára egy vasrúddal, mire az szörnyethalt. Amikor megfordította, csak akkor vette észre, hogy a tulajdon öccsét gyilkolta meg…

   Méla merengését az szakította félbe, hogy a patkányok őrült visításba kezdtek.

   - Jó estét.

   - Viszont.

   A férfi felállt, nehogy modortalannak nézze a nő és a gyerek. Ahogy elnézte őket rájött, hogy nem is annyira szegények, mint gondolta, sőt, egészen jómódúak. Tiszta ruha, bársonyos bőr, egy madárkalitka és egy nagy koffer.

   De nem mutatta ki, hogy rájött, hogy nem csavargók. Kezet csókolt nekik és beszédbe elegyedtek.

   Elmondta a nevét, és hogy honnan jött, majd a nőket is erről kezdte faggatni. Bevezette a sikátorból nyíló szállására őket. A nő és a gyerek, mint egy szoborcsoport, csak állt a szoba közepén és nem moccantak. Csak a szemüket mozgatták, próbálták kitalálni, hol is vannak.

   A férfi beljebb tessékelte őket, és leültette egyiket egy fotelba, a másikat az ágy szélére, mert a kanapé az csak az övé volt. Töltött teát, hozott süteményeket. Így ültek csendben, nem szóltak, csak néztek maguk elé.

   Mind a hárman olyan emberek voltak, akik érzéseiket, de legfőképpen kétségeiket nem kötik más ember orrára. A férfi nem mondhatta el, hogy valójában a rosszakarójuk, pláne, mióta kifürkészte, hogy feltehetőleg vagyonos emberek. De így megy ez szerény világukban, hogy akinek pénze van, és ráadásul még nő is, az ne kóboroljon egyedül vagy gyerekkel az oldalán.

   A szobából csak azt lehetett látni, amit a gyertya halovány fénye látni engedett. Azokat a helyeket, ahol ők ültek, a festményt a falon, a koponyát a gyertyacsonk mellett, és egy feldőlt tintásüveget.

   Feltehetően író, gondolhatta a nő. A kis fattyú még nemigen gondolkozott ilyeneken. Olyasforma korban volt, amikor mindez nem elgondolkoztatja, hanem ámulatba ejti. Néha-néha nekiindult, hogy felfedezze a szoba rejtve maradt sarkait, végül el is tűnt valahol a konyhában.

   Jó ideig nem jött vissza. Amikor kiment, a férfi szót kért:

   - Hát az ura?

   Ahogy előrébb hajolt, arcába lógott fekete, állig érő haja. Meglett férfi vonásait az arca is jól tükrözte. Hetyke bajusza és szakálla volt. Selyemöltözetét még mindig a fekete köpeny és a csuklya takarta.

   A nő megmozdult, mikor válaszolni szeretett volna. Vékony, beteges szőke természete volt, de hát a nők sajátja a szép kinézet.

   - Elment.

   - Mikor?

   - Két hete.

   - Visszajön?

   - Gondolom.

   - Miért rója az utcákat a gyerekkel?

   - Nincs pénzünk, csak ágybérletre.

   - És van mit ennie?

   - Van pénzem elég arra.

   - Meddig elég?

   - Nem sokáig, talán egy hónapig.

   Most ismét elhallgattak, mert visszatért körükbe a kislány, aki olyan volt, mint egy jól megtermett törpe. Látszott rajta, hogy a nő őt tömi inkább. Csak állt ott a szék karfájába támaszkodva, és csendesen mosolygott. Egy fél cipót tartott a kezében. Szerette volna megkérdezni, meg szabad-e enni, de csak nézte az anyját. Majd, mintha nem látná senki, belecsippentett, és pufira tömte húsos arcát.

   A nap felkelni igyekezett. A férfi tudta, ha cselekedni akar, akkor minél előbb el kell kezdenie a műveletet, mert nappal nehéz lenne. Így megint megszólította a nőt.

   - Öhöm…

   - Tessék?

   Most a gyermekre nézett. – Menj, találsz még egy kis vajat és lekvárt a konyhában, nehogy szárazon egyed meg a kenyeremet.

   A gyerek kisomfordált a szobából.

   - Milyen szép deréköv.

   - Igen. Köszönöm.

   - Ilyet itthon nem is lehet venni. Honnan van?

   - Kínai selyem.

   - El kellene adnia. Lenne pénze legalább.

   - Nem lehet.

   - Miért?

   - A férjemtől kaptam.

   - Oh, de ha ő nincs itt és nem segít magának…

   - Nekem?

   - Igen, meg a gyereknek.

   - Azért ment el, hogy nekünk majd jobb legyen.

   A nő sértődötten ült tovább, és nem mondott egy szót sem. A férfi próbálkozott, de mind hiába, mert a nő konokságát nem tudta megtörni.

   - Megvenném, ha esetleg…

   A nő elkezdte rázni a fejét, de nem nézett a férfi szemébe. A feketébe burkolózott ember felállt, s megfogta az esernyőjét, ami elég csapzott volt ahhoz képest, hogy újnak látszott.

   - Ez az utolsó szava?

   A nő riadtan nyitotta a szemét, s mire megszólalhatott volna, a férfi lesújtott rá az esernyővel. Legalább harminchatszor vert rá a szerencsétlenre. Ütötte, ahol csak érte; a fején, a mellkasán, a gerincén. Mikor már nem mozdult, s nem jajgatott, kegyeletből egy hatalmasat mért még a tarkójára.

   A férfi fujtatott, és két sziszegés közben vette észre, hogy a leányka ott áll az ajtóba. Kiejtette kezéből a megkent kenyerét, és csak állt tátott szájjal, kimerevedett pupillákkal.

   - Add ide minden értéketeket!- mordult fel a pasas.

   A lányka csak állt, mint egy kőszobor.

   - Azt mondtam, add ide mindeneteket!

   Könnybe lábadt szemmel összeszedte minden értéküket, majd azon tanakodott, hogy hova tegye le a szobában. A férfi mosolygott, és helyeslőn megpacskolta a kerek pofiját. A következő pillanatban pedig, a magasba emelte az esernyőt, és döfni kezdte a lányt. Hatszor mellkason vágta őt.

   Amikor kitisztult a szeme előtt a kép, akkor megigazította magát, lemosta az esernyőjét. Félretolta az ágyat, ami alatt egy hatalmas gödröt ásott napokkal ezelőtt. Beledobta a két tetemet, és visszatemette azt.

   Gondosan visszarendezett mindent mire felkelt a nap. Mint minden ember, levetkőzött, megfürdött, majd álomba merült.

2

Egy hónappal később egy előkelő úriember rótta az utcákat kíséretével és rendőrök büszke hadával.

   Magas, szikár alak volt, teljesen feketében, s bár még nem volt oka rá, de gyászt viselt. Fiatal arcára kiült a gondoktól való öregség.

   Minden nap egy fotográfiával menetelt az utcákon, kérdezősködött, hogy nem látták-e a képen lévő nőt és a gyereket.

   Minden asszonynak megörült, mikor csak messziről látta őket, mert mindegyikben a kedvesét vélte felfedezni. De sehol sem találta őket.

   Néha kezdte azt érezni, hogy a világ hosszú utcákból áll, ami egy betondzsungelben leledzik. Ember sehol, csak a kietlenség szedi áldozatait patkányok személyében. Hiába talált embert, aki válaszolt neki, a válasz miatt úgy érezte, hogy egyedül van tengernyi fájdalmával.

   Minden nap kiment ahhoz a sikátorhoz, ahol utoljára látták őket, de ott nyomát sem találta háznak, vagy lakásnak, amiben felfedezte volna az élet valamekkora csíráját is. Nyomokat éppen talált, de nem volt biztos abban, hogy a felesége és a lánya nyomai azok.

   De egy nap a sikátor piszkos üvegén át fényt látott, ami vélhetően egy kandallóból áramlott kifelé. Viszont az is az eszébe ötlött, hogy aki ilyen helyen él, az bizonyosan remete, vagy csak éjjel jön elő, amikor sötét van, és senkit sem látott. Bár ha annyira szegény, akkor miért tüzel? Hogyan szerez rávalót? Így elhatározta, hogy valahogyan bejut a szállásra.

   Talált egy ajtónak látszó vasdarabot, s mikor azt megmozdította, patkányok hada támadta meg. Lerázta magáról őket, sőt, némelyiket el is taposta. Végül nagy ívben kikerülték.

   - Jó napot, uram! – állt meg a tűz mellett.

   A fekete alak nem felelt.

   - Nem látta errefelé ezt a nőt és ezt a gyereket? – tolta elibé a képet.

   - De láttam, igen.

   - Kérem, ha tud róluk valamit, akkor mondja el. Napok óta ön az egyetlen, aki tud valamit a hollétükről.

   - Foglaljon helyet. Tessék, tea és sütemény.

   A férfi leült, bár kényelmetlennek találta a fotelt. Elnézte a férfit, s gondolta, aki ilyen körülmények közt lakik, annak hogy telhet ilyen pazar teára és süteményre, s pláne csipkéből készült asztalterítőre.

   - Itt voltak nálam egy éjszakát. Szállást adtam nekik, és egy kis eleséget, mert hideg volt odakint. De reggelre elmentek.

   - Ugyan hová mentek volna?

   - Azt nem mondta nekem, csak annyit, hogy valamiért el kell menniük otthonról, meg hogy nincs pénzük, csak ágybérletre.

   - Nekik?

   - Igen. Hogy nem hagyott elég pénzt nekik.

   - Képtelenség. Arcátlanság. Mielőtt elmentem, pontosan meghagytam neki mindent.

   - Igen.

   A férfi átnyújtott a másiknak egy kiskanalat, amivel megkeverheti a teáját.

   - Süteményt?

   - Már ettem otthon, köszönöm.

   - Ugyan már. Tessék, egyék.

   A vendég csak ingatta a fejét, és elnézte a szobát. Több fény világította be. Igen drága holmik hevertek szerte szét, mint egy antik esernyő, ami igen elnyűtt volt. Gyertyatartók és egy selyemöv. Olyan, mint a feleségének ajándékozott volt.

   - Emlékszik a ruhájára?

   - Emlékszem, igen – válaszolt a csuklyás.- Tojássárga ruha, kék selyemöv. Olyan, mint ez itt. – mutatott egy kampón függő övre, amit az imént is nézegetett.

   - Igen. Én adtam neki még, a múltkori utamról hoztam.

   - Meg akartam venni tőle, mert nem volt mit ennie, de nem adta semmi pénzért.

   - A tárgyai sokkal többet érnek neki, még az életénél is többet.

   - Igen, én is úgy láttam.

   - Istenem.

   - Aztán lefeküdtek, és mire felkeltem, már nem voltak sehol.

   - Mesélt rólam?

   - Nem sokat. Csak annyit, amennyit illik tudnom, hogy ön nem volt itthon.

   A vendég fürkészte a férfit, aki olyan volt, mintha mondókáját csak kitalálná.

   - S ön pontosan miért lakik egy kietlen sikátorban?

   - Ezért, meg azért.

   - Miért?

   - Újgazdagból nincstelen lettem egy éjszaka alatt.

   - Mégis szép a lakása.

   - Köszönöm, igyekszem berendezni.

   - Honnan a pénz?

   - Innen is, onnan is.

   - A feleségemnek miért segített, s ha nincs pénze, miből akarta megvenni az övét?

   - Élelemért cserébe.

   A vendég felállt, körbenézett, nyújtózkodott.

   - Szóval semmire nem emlékszik, aminek az útján elindulhatnék?

   - Semmit.

   - Vagy úgy.

   - A lány is vele volt?

   - Volt vele egy testes kislány, igen. Rózsaszín ruhában.

   - Oh, utánuk kell mennem.

   - Szerintem, oda menjen, ahonnan a feleségét kapta. Talán hazament. Tudja, a szülői házba.

   - A szüleihez?

   - Igen.

   - Hát akkor megyek.

   A férfi megköszönte a vendéglátást, felvette kabátját, kalapját, és indult kifelé.

   A csuklyás ember egy ideig nézett utána, megvárta, míg eltűnik a férj az utca sarkán. Visszaballagott a tűz mellé. Letelepedett a fotelba, majd evett és ivott, amíg el nem nyomta az álom.

   A férfi pedig, csak lovagolt, lovagolt, de még maga sem tudta, hova. Amikor a megye határához ért, csak akkor döbbent rá, hogy a feleségének nem volt senkije, hisz árvaházban nevelkedett. Végül hazabaktatott a lóval.

   Az emberek rebesgették, hogy megtébolyodott, mert napról-napra csak azon volt, hogy megtalálja elveszett szerelmét. Nap-nap után mutogatta a képet, megyéről megyére járt, de semmit nem talált, ami a nyomukra vezethette volna őt.

   Így ment ez hónapokig. Majdnem egy éve volt már, amikor ismét útjába akadt a sikátor. Nem hagyta nyugodni, hogy a sikátor után minden nyom felszívódott. Mindennap több órát ácsorgott a vasajtó előtt, bízva abban, hogy a tulajdonosa hazajön, de napokig nem történt semmi.

   Egyszer csak gondolt egyet, benyitott. Nehéz nyikorgással is, de bejutott. A kandalló üres és száraz volt, lelakott szoba volt. Nem lakta már jó ideje senki. A kandalló fölött porosodott az öv, amiről szó esett rég. Odament, leszedte. Forgatta, nézegette.

   Bele volt írva egy monogram: „A. J.” – De hisz ez az ő monogramja. Emlékezett, hogy a felesége a saját ruháiba is az ő monogramját varratta, mert akkor biztos, hogy visszakapja őket.

   - A bitang! – Horkant fel mérgesen, mert akkor már tudta, hogy a felesége és a lánya sosem hagyták el ezt a szobát, és akivel beszélgetett, a tulajdon gyilkosuk volt.

   Zsebre vágta az övet, majd a rendőrségre sietett.

   Pár óra múlva meg is lett az eredmény. Megtalálták a holttesteket, de a tulajdonos nem jött haza.

   Napokig figyelték a házat, de semmi mozgást nem fedeztek fel. Lezárni készültek az ügyet, amikor a csuklyás férfi megjelent.

   Rávetették magukat, és vallatóra vitték.

3

   A vád vallatott.

   Sorra derültek ki a férfiról olyan gyilkosságok, amikről mindenki úgy tudta, hogy hűtlenségből elmenekült asszonyok, gyerekek, férjek, szülők.

   - És mi történt legutóbb?

   A csuklyás a szokásos ruhájában ült a vádlottak padján, rezzenéstelen arccal.

   - Utóbb?

   - Igen, amikor Mrs. Alexander Johnston meghalt.

   - Meghalt?

   - Meg.

   - No igen. Sok az ilyen szép virágszál, mint ő. Szerelemre vágyik, aztán csak úgy meggyilkolják.

   - Mit csinált aznap éjjel?

   - Lézengtem az utcán. Csak sétáltam. Több tanúm is van.

   - Igen ám, viszont senki sem arra az időpontra emlékszik, amire maga. S ezért okkal feltételezem, hogy otthon volt a patkányaival, és ennek a két szerencsétlen nőnek ezért kellett meghalnia. Igaz?

   - Nem öltem meg őket.

   - Ez igaz. Mégis tudta, hogy őket meggyilkolták, holott én csak azt mondtam, hogy meghaltak.

   A férfi bűnbánóan, és reményt vesztetten ült a vádlottak padján. Ingatta a fejét.

   - Ha egyszer maga is megtapasztalná, milyen jómódból lesüllyedni a nincstelenségbe azért, mert a gyereke és a felesége hasonlóképpen tűnt el… Mindegyik hangoztatja, hogy így segít meg úgy segít, de amikor valaki venni akar tőle, egyből elfordítja a fejét. S ezért meglakoltak.

   Mindenki elhűlve ült a tárgyalóteremben. 

   - Nincs több kérdésem.

   - Vezessék el a tanút. – szólt a bíró morcosan.

   A biztonsági őrök kivezették a csuklyást. Egy, a tárgyalóterem melletti kis szobába kisérték át. Azonban, amikor az ajtót kinyitották, a csuklyás megtorpant, mintha kísértetet látna. S valóban. A szoba sarkában állt egy próbababa, amelyik az áldozat ruhájába volt felöltöztetve.

   A csuklyás ember sírva fakadt, térdre borult, és kiabálni, esengeni kezdett. Esküdözött, hogy nem azért ölte meg, a nőt és a gyereket, mert kellett neki a pénz, és minden, ami náluk volt, hanem a hangok parancsolták meg neki. A baba aljához kúszott, és átölelte. Kérte a bocsánatukat.

   Az őrök felszedték a férfit a padlóról, vasba verték, és elvezették.

   Az ügyész csak nézett utána.

   - Szerencsétlenek…