Szipirtyó

Élt egyszer egy testvérpár. Nekik kellett eltartani a családot. A fiú vadászott. Az erdőben mindig egy bokorban várta a vadakat, akikre a szívbajt hozva lesújtott. A lány gyűjtögetett. Ő volt az, aki minden nap az erdőben, mezőkön táncolt végig, a folyópartig, majd amit összeszedett hazavitte, és a bátyja segítségével felszolgálta a vad mellé.

Egy januári napon is kint voltak, kint a sötét éjszakában. Szinte semmit sem láttak a vaksötétben, de türelmesen vártak. El akartak ejteni egy szörnyet, amiről kiskoruk óta meséltek nekik a szüleik, hogy ne menjenek ki éjjel. Óra követett órát, ám semmi nem járt feléjük.

Csöndben voltak, és amikor a legjobban figyeltek, valami leereszkedett az ágakról, és belemart a fiú hátába, így emelve fel őt a magasba. Kétségbeesetten kapálózott, sikított, ordított a testvérének, hogy mentse meg, hogy segítsen. A feje felett egy összeaszott kezet érzett, aminek karmai a húsába vájtak. A szipirtyó vonszolta magával, hogy megegye!

- Sharona, kérlek! Segíts! – kiáltott a testvérének. – Csinálj már valamit!

- Várj!

- Mire várjak! Segíts már! Nagyon fáj! Ez…

- Jól van… - A sötétben a lány nem tudott mire célozni az íjával. Vett egy mély levegőt, és ráfogta az ellenségre, hang alapján. Megfeszítette a szerszámot, és kilőtte a nyilat.

Eltalálta.

A fiú lehuppant a földre. A marok még mindig szorította, viszont csuklótól felfelé már nem volt semmi. Ellőtték a démon karját.

- Köszönöm. – mondta a lánynak, mikor az odaért.

- Nem tesz semmit… - súgta a lány.

Sharona lefejtette a markot bátyja hátáról, és a bokorba dobta. Elindultak hazafelé. Nem sokkal a boszorkányéjfél után értek haza.

Amikor hazaértek, az anyjuk ott állt a kandallónál. Öreg volt, és reumás, állni alig tudott. Állandóan a nappaliban lakott, hiszen nem volt képes arra, hogy átsétáljon a hálószobájáig. Amikor a két gyerek becsukta maguk mögött az ajtót, észrevették a nőt, aki tökéletes tartással állt a szoba közepén.

- Anya? – kérdezte a fiú.

Semmi válasz. A nő lassan fordult meg. Bal keze a köntöse alá volt bedugva, viszont észrevehetetlenül tocsogott egy kis alaktalan formájú vértócsában.

- Elkéstetek. – Felemelte a fejét, ami a felismerhetetlenségig deformálódott.

Szaladni… mit szaladni, repülni kezdett feléjük olyan erővel, hogy felborította a testvéreket.

Az ajtó becsukódott, és hárman maradtak a szobában, amit azóta sem nyitottak ki.