Titkok éskeresztutak

„Mióta átváltoztam, folyton az motoszkál a fejemben, hogy rossz helyre, rossz korba születtem. Nem tartozom senkihez, sehova. Szinte nyomtalanul élek. A klán, amelybe beleszülettem, már nem létezik; szétszéledtek. Ha találok is valakit közülünk, nem merek odamenni hozzá, a gondolataimat pedig, elrejtem.”

Satain itt megállt, kezét levette a billentyűzetről, és kibámult a hóesésbe. A nyakában lógó gyöngysort morzsolgatta, s közben tekintete a sikátor túloldalán álló ház ablakai között ugrált. Hát igen. Ez a világ Budapestje. A „szép” magyar főváros. Micsoda poén! Satain testét kirázta a hideg, úgy érezte, hogy valaki figyeli. A Beriand klán híres megérző képességéről ennyit. Behunyta a szemét, de nem érzékelt senkit, aki akár puszta emberi szemekkel bűvölné őt. Szóval a hír igaz. Csak a négy fal társasága hamar őrületbe tud kergetni. A sötét szoba felé fordult, és az órát vizslatta. Hiába a vaksötét, megérezte hány órára jár. – 01:42. Még öt óra van napfelkeltéig. Mocorgást hallott az ágya felől. Csak egy halk nyögést hallott. Édes. Nyújtózik. Még nem tudja…

Satain egy pillanat alatt a konyhában volt. Vámpírléte elején csak gyorsan tudott mozogni; gyorsabban, mint hogy az emberi szem be tudja fogadni. Ahogy öregedett, csak pislogott egyet, láthatatlanná vált, majd egy másik helyen bukkant fel. A konyha közepén állva megérezte egy férfi vámpír szagát. Mielőtt megfordulhatott volna, a férfi nehéz tenyerét érezte a vállán.

- Kár volt idejönnöd. – mondta. Próbálta palástolni félelmét. – De ha megölni jöttél, ne habozz!

Megfordult. Szeme nem tudta befogadni a bőrruhás férfi alakját elsőre. Ismerős volt az illata és az alakja is. Csak nem? Nem lehet. Ő már régen az Árnyékban van. Satain belenézett a kemény vonalú arcba. Könnyedén megigézhetné és elpusztíthatná. Nem tudta, hogy a férfi mit keres ott, és ki lehet, de ha bárki is felnyomja, akkor csak ő lehetne az. Ha még most kinyírná, ismét levegővé válhatna. Satain mély levegőt vett, és levette a férfi kezét a válláról. Elhessegette a gondolatait – ha megtalálta őt egy férfi, nyilván más is tud a látogatásról. Ha eltűnik, valaki biztos keresni fogja, akkor pedig fuccs az anonimitásnak.

Üzenj neki szavak nélkül. Magadról. Kérleld, ha kell. Satain taszított egyet a férfin, aki még csak meg sem ingott. A lány hátratántorodott, és beletenyerelt a pulton lévő, félig megrágott pizzába: ragacsos, nyúlós, szószos tészta volt az egyetlen, ami visszaadta egyensúlyát. Kés kell. Vagy valami, amivel meg tudom sebezni. Bármi, ami mély sebet ejt. Amikor a férfi megsejtette a lány gondolatait, szája sarka gúnyos mosolyra húzódott, megragadta a csuklóját. A következő pillanatban már a sikátorban mentek. Satain meztelen talpát égette a hó és a latyak. Felnézett az égre. Selyem hálóingbe bújtatott vékony teste hamar lila lett a ráeső hópelyhektől. Elég felhős volt az ég ahhoz, hogyha fel is kel a Nap, egy sugár se érintse meg.

Hamarosan megérkezünk. Üzente a férfi gondolatban.

A férfi felgyorsította lépteit. Satain csak úgy repült utána.

Felsiettek egy tűzlétrán a második emeletre, bemásztak egy dohos szobába. A férfi a lába elé dobott pár dolgot: melegítőnadrágot, egy pulcsit, zoknit. Satain felvette, de lógott rajta minden, mint tehénen a gatya. Biztos a férfi ruhái voltak.

A férfi fel s alá járkált a szobában. Papírokat, mappákat pakolt szét az ebédlő asztalán. Satain felöltözve lépett ki a belső szobából.

- Kész vagy? – kérdezte a férfi. Satain megdöbbenve állt az ajtóban. Az Ő hangján szólt az idegen. Bólintott. – Jó. Akkor ülj le ide.

A férfi egy székre mutatott. Satain remegő gyomorral foglalt helyet.

- Az én nevem, Satain. A tiéd?

- Nasir. – felelt a sötét alak.

Satain körbenézett a sötétben, mire csak úgy a semmiből felgyulladt hat gyertya. A lánynak volt lehetősége jobban szemügyre venni a férfit.

Magas volt, izmos. Testén nyöszörögve feszült minden anyag. Pisztolyok keresztezték mellkasát, derekán több volt a tőr, mint egy késtartóban. Fenékig érő hófehér haját copfban fogta össze. Fekete szemében visszatükröződött az egész szoba. Nagyon hasonlít rá, de mégsem ő az.

Nasir legyintett egyet, mire minden ajtó bezárult. Kattantak a zárak.

- Nos? Miért kerestél meg? – Satain inkább azt kérdezte volna, hogy egyáltalán hogy találta meg?! Ez azonban most részletkérdés volt.

- A segítségedre van szükségem. Ha segítesz nekem, én is segítek neked. – Nasir kinyitotta a mappákat. Gyilkosságok képei, jelentések voltak bennük. Fényképek vámpírokról rövid feljegyzésekkel. Minél többet látott és olvasott, annál jobban körvonalazódott előtte, mit is akar tőle az idegen. Bérgyilkos vagyok. Próbálta összerendezni a gondolatait, és igyekezett magában felébreszteni a régi korok vadászösztöneit. Hamar előcsalta magából jó pár évtized tapasztalatait. Füle alig bírt különbséget tenni neuronjai üzenetei és Nasir szavai között. Egy hanyag mozdulattal hátradőlt, és felnézett a férfira.

Kicsit szédült. Alig volt levegő. Sőt. Egyáltalán nem volt.

Nasir befejezte az előadást. Egy legyintéssel kinyitotta az ablakot. Egész testével az asztalra nehezedett, úgy várta a lány válaszát. Ragacsos csend telepedett rájuk, csupán az utca patkányait lehetett hallani.

- Rendben. Vállalom. – Satain keresztbe fonta karjait.

- Ha nincs kérdés, akkor felkeresem a Herceget, hogy előremozdítsa a te ügyedet.

Satainban több kérdés merült fel, de nem tudta, hogy melyikkel kezdje. Igaz, nincs rá okom, de valamiért rosszat sejtek. Én fogom húzni a rövidebbet, tudom. Ahogy a férfi a telefonért nyúlt, Satain az útját állta.

- Csak még egyet. – Nasir ismét elmosolyodott. – A húgomat mentsed.

- Miért? A mai világban már nem sikk mártírnak lenni.

- Én tudok vigyázni magamra. Ő még tanulatlan a vámpírléthez.

- Úgy. – vonta meg a vállát Nasir. – Mi a gyengéje?

Satain az ablakhoz állt, hogy levegőt vegyen. – Fiatal még, és eddig többet menekültünk, mint amennyit tudtam tanítani neki. Ártatlan, ha úgy vesszük. Az egyetlen bűne, hogy a vérem. Jobbat érdemel ennél. Jobb életet. – Satain sírni szeretett volna, de nem ment neki. – Ha nekem ennyi volt megírva, akkor elfogadom. De abban a tudatban szeretnék meghalni, hogy ő biztonságban van.

Nasir felé biccentett, a férfi viszonozta. A pillanat tört része alatt a lány eltűnt. Budapest egyik külső kerületében került elő ismét.

Öreg vámpír. Hatodik generációs. Több gyereke van, mint egy királynak. Nem lesz egyszerű menet. Tördelte a kezét. Első lépés: fegyvert kell szereznem.

Egy családi ház pincéjében találta meg azt, amit akart. Miközben feltárta a tervét Zefra előtt felöltözött. Copfba közötte a haját, topot, nadrágot húzott, majd felfegyverezte magát. A félmeztelen férfi csorgó nyállal figyelte a folyamatot. Satain tudta, hogy Zefra nagy szexgép, de ez a csöppnyi megaláztatás belefért a fegyverarzenálért.

Amikor úgy érezte, hogy kész van, elsétált a férfi mellett. Megpaskolta a fekete csonkban végződő vállát, majd eltűnt az utcán.

Zefra megérezte Satain utolsó gondolatát:

Ne lesz egyszerű menet. Nem jövök vissza.

Budapest. Péntek. Éjjel. A főváros ilyenkor tele van zsibongó bárokkal, a szórakozóhelyek pedig, őrült fiatalokkal. És a rájuk leselkedő veszéllyel. A legtöbb helyen akciókkal csalogatják be az embereket, majd ügyes árukapcsolásokkal húzzák le őket minél több pénzre. Akik meg csak feltűnnek az éjszakában, valójában a részegekre leselkedő halál megtestesülései. Évszázadok alatt ez semmit sem változott.

Az utóbbi időben viszont egyre több „rejtett” klub jelent meg. Olyan helyek, melyek mezei bároknak, diszkóknak néztek ki, valójában azonban lények törzshelyei voltak. Emberekkel táplálkozó lényeké. Nem válogattak külföldi, vagy helyi emberek között. A Vörös Toll volt az első és áraiban vendégcsalogató hely, ahol főleg vámpírok gyülekeztek. Innen tűnt el a legkevesebb ártatlan. Aztán azzal átellenben volt egy sztriptízbár, a DecaDance. Sokszor razziáztak ott a rendőrök. Ez mintául szolgált a szórakozóhelyek tömkelegének: a vérfarkasok által preferált Coyote Clubnak, vagy a boszorkányokra specializálódott Witch Gardennek.

A legnagyobb olvasztótégely azonban a JoyRide volt. Ez egy külső szemlélőnek egy romos gyárépületnek hatott; három emeletnyi betört ablak utalt erre. Hétfőtől péntekig diszkós-ivós-evős hely volt, hétvégenként viszont egy-egy téma köré fonódó műsor várta a tébolyultakat. Nem válogattak emberek és lények között.

Voltak a vérvágy és harapásfüggők igényeit kielégítő vérrabszolgák és vérbábuk. Kitárt testrészekkel várták a kéjenceket.

A lényeken kívül olyan emberek jártak ide, akik vakon hittek a mágiában és a természetfelettiben, akik világvégét látó gótok voltak.

Szóval olyanok, akik könnyű áldozatok voltak.

- Nem is tudom, Razael. – Mondta Satain egy vizes kukának dőlve. Túl mély volt a seb ahhoz, hogy csak úgy meg tudja magát gyógyítani. Razael lemondóan csóválta a fejét. – Mire észreveszik, hogy megöltem, el kell tűnnöm a valóságból, különben engem nyírnak ki.

Razael rávigyorgott.

- És mi a terved, öreglány?

- Nincs tervem.

- Öngyilkos akarsz lenni?

- Hm… - Satain felvonta egyik szemöldökét.

Razael egy percre megborzongott. – Tudják, hogy van húgod. Tudják, kivel léptél kapcsolatba. Azzal, hogy eltűnsz, még nem oldasz meg semmit.

Satain a napszemüveges, kopasz férfira nézett. – Tény. De könnyebb lesz így.

Csuklott egyet, mire az oldalán bugyborékolva tört fel a vér. Razael ránehezedett a sebre, mire Satain felnyögött. Akik elmentek mellettük, rájuk sem néztek. Mindennapi látványnak számított egy ilyen jelenet. – Utánad az Őrzőn múlik minden. – mondta. – Vagy a király kegyén. Nincs más választásunk. Ahogy neked sincs.

A lányt nem nyugtatták a kimondott szavak. Lemondott a saját megmentéséről a húga javára. – Nincs holnapom, Razael. Nemhogy választásom. – Satain egyre nagyobb hűvöset érzett.

- Feláldoztad magad. Ez csak jelent valamit. Razael könnyen olvasott a lány fejében. – élő vizsgálógép volt. Hüvelykujjával a lány csuklóját kezdte simogatni, mire az majdnem elaludt.

- Hé. – mordult fel Satain; egy vércsík csillant meg az ajkán. – Ne vedd el tőlem. Az Árnyéknak elővásárlási joga van rám.

- Hihetetlen, hogy még most is viccelődsz. – Razael egyik tenyerébe fogta a lány arcát. – Sajnálom, hogy így alakult. Biztosan nincs mit tenni?

Satain lehúzta magáról Razael kezeit. – Nézd, nagyfiú. Ennyi volt, és kész. – Satain legyintett. Razael olyat húzott rá a ház falára, hogy a vakolat lepergett róla.

Satain hallotta, hogy a férfi csontjai kiugranak a helyükről, majd visszarendeződnek. Grimaszolt egyet a hangokra. Razael ereje és öngyógyító képessége legendás volt – volt, hogy úgy képzelte, hogy a férfi még több tonnányi acélon is képes lenne puszta erőből átmenni. Ha most Razael nem áll mellé, akkor az első ajtónállónál elvérzik, és nem sikerül kinyírni a célszemélyt.

Razael térdére támaszkodva felállt – Gyerünk, Satain! – hördült fel – Ne hagyd el magad!

Satain megdöbbent. – Hogy kelteném a saját halálhírem, ha nem hagyok magam után hamut? – legyintett. – Hogy segíthetnél nekem?

- A véred elég hamut hagy napfelkelte után. Az olvadó hóval keveredve nem mondanák meg, hogy túlélted-e vagy sem. – Razael egy pillanatra széttárta a karját. – Nálam a pinceszobában tudsz regenerálódni. – a férfi a gondolataival is próbált a lányra hatni, de csak annyit ért el, hogy a fájdalom enyhült. Érezte, hogy a lány vívódik, és gondolatban azt mondta neki, hogy ez az egyetlen helyes megoldás.

- Jól van. De nem tudok a saját lábamra állni.

A férfi felemelte a földről. – Tudtam, hogy ráveszlek erre.

Satain akármennyire is gyenge volt, büszkeségéből nem engedett. – Ha ezt túlélem, ne mondd senkinek, hogy segítettél. Ha meg nem, akkor meg pláne.

Razael nem szólt egy szót sem. Satain akármennyire is igyekezett olvasni a gondolataiban, falakba ütközött. – Hogy… titkoljuk el ez… az Őrző elől?

Razael felsóhajtott. – Bízd csak rám.

Satain addig nézelődött, míg teljesen vak nem lett.

Valamivel később puhaságot érzett maga alatt. Szólni akart, de egy ismeretlen hang csendre intette: - Most inkább pihenjen.

Két férfi mormogását hallotta maga körül. Az egyik Razael volt, az biztos. A mások orvos lehetett, mert fejében orvosi szakszavak és gyógyszernevek ficánkoltak. Még sosem találkozott vele. Razael bosszúsan fújta ki a levegőt. – Mennyi esélye van a túlélésre? – A doki nem válaszolt egyből. Kutatott a táskájában. Kínzó volt ez a nagy hallgatás; az embereknek ilyen nehézséggel vallják be a halálhírt.

- Menjünk ki inkább. – javasolta az orvos. Az egyik pillanatban még benn voltak, a másikban már nem. Satain minden erejét összeszedve arra koncentrált, hogy valamicskét megsejtsen a beszélgetésből. Az ajtón keresztül morgás és pár hangfoszlány átsejlett, de semmi több.

- Mi a helyzet, doki? – Kérdezte Razael, de már tudta a választ. Az orvos szemében őszinte sajnálat vert tábort.

- Nem sok jót mondhatok. – kezdte. – Régen evett már ahhoz, hogy meg tudja magát gyógyítani, ugyanakkor a sérülése elég komoly. Mély a seb, és sok vért vesztett. – feljebb tolta a szemüvegét. – Ami viszont még furcsább, hogy nincs szemfoga. Vámpír, de mintha ember lenne. Így nem maradt sok hátra neki. Sőt.

- Ezt meg kell értened. – Nasir az ablak felé fordult. Egyenesen, mozdulatlanul állt, mint egy kőszobor. – Egyelőre ez minden, amit tehetek érted.

- Szóval halott? – Aghony feltápászkodott az ágyról. – Láthatom a testét?

Nasir megrázta a fejét. – Nem. A napfény teljesen elégette. – még egyszer megrázta a fejét. – Hihetetlen.

Aghony támadóan lépett fel. – Az a hihetetlen, hogy az átkával együtt is őt kértétek. – Nasir kérdőn nézet rá. – Nem is tudtátok?

- Mit kellett volna tudnunk?

- Évekkel ezelőtt történt. Felbérelték arra, hogy ölje meg az Őrzőt. De amikor rátámadt, az Őrző ajánlatot tett neki. Hajlandó szemet hunyni a történtek felett, - Aghony tartott egy kis szünetet. – ha lemond a halhatatlanságról. Megmaradt ugyan a vámpírjellege, de nem tudott vért szívni soha többé, és már nem sérthetetlen.

Nasir szeme elkerekedett. – Akkor ezért tűnt el húsz évvel ezelőtt?!

Aghony bólintott.

Hangtalanul lépett Nasir háta mögé. – Nem a ti hibátok.

Nasir nem mozdult. – De igen. Mi küldtük a halálba, mert egykor ő volt a legjobb. – megfordult, és az előtte álló meztelen test bűvöletébe esett. – Éreznem kellett volna, és most felelősséggel tartozom érted. – Ujjai a pajkos mellek csúcsát keresték. Aghony halkan szűrte fogai között a levegőt. – Már értem…

Aghony összevonta szemöldökét. – Mit értesz most már?

Nasir hatalmasat nyelt. – Satain azt mondta, téged kell megvédenem, mert ő tud magára vigyázni. – visszahúzta és zsebre tette kezeit. – Meg akart halni. Ezért vállalta. Tanulatlan nőstény vagy, akire vigyázni kell. Egy a véretek.

- Bárcsak ne lenne az. – mondta a lány.

A férfi csillogó szemmel nézte, ahogy magára húzza a fehérneműt, és egy kék, egyszerű ruhát. Csodálatos. Élettel teli. Kívánatos.

Nasir szigorú arca nem enyhült. Vágyom őt. Hiába fókuszált más tárgyra, mindig Aghonyt látta maga előtt. Mit művelsz? Most halt meg a nővére, te pedig, megdugnád. Nem jó ez így. Főleg, hogy a bátyád duplán küldte Sataint a halálba. A következő perben Aghony már útra készen állt mellette. Te barom!

Aghony felnevetett – tudta magáról, hogy szép nő, és ezt hogy tudja felhasználni. Nasir belemart a saját karjába. Egy hímet őrületbe tud kergetni egy nőstény – főleg, ha a termékeny időszak első, gyenge szele meglegyinti. Nasir nem nézett Aghonyra, csak egyenesen előre. Ne nézz oldalra. Csak ne nézz rá.