TIZENEGYEDIK RÉSZ - Képtelen képregény

Azt hiszem, vannak dolgok, amiket jó időben a jó embernek kell tálalni. Nem tudom, hogy nekem ez sikerült-e, vagy sem, csak azt tudom, hogy olyan kalamajkát hoztam a saját fejemre, amilyet sosem gondoltam volna.

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer hozzám is bekopogtat a szerencse. Világéletemben két lábbal a földön álltam, és nem hittem semmiben, hogy terelgetné az utamat. Azonban, most úgy vélem, hogy ez a világnézet elköszönt tőlem, és kaptam valami újat. Bizony.

Mátét, a kollégámat, akiről azóta fantáziálok, amióta megtanított, hogy kell egyes programokat használni. Nyugodt ember vagyok, de amikor meglátom ezt a nyolcvan-kilencven kilós férfit, összeugrik a gyomrom, és a világ túl szűknek tűnik. És most, hogy itt áll előttem a kávéautomata mellett, nem is érzékelem, hogy egyáltalán létezik még más rajtunk kívül. Olyan kecsesen fogja a poharát… Hiába szeretünk valakit, ha van egy rossz tapasztalatunk, és jön valaki, aki valami újjal kecsegtet, hajlamosak vagyunk annak a személynek élményére gondolni. Nem hallottam igazán, hogy mit mond, csak a hangja csengését figyeltem, úsztam az illatában, és az összes hormonom elkezdett sikítani utána. Aztán a hallásom kitisztult… mert megfogta a vállamat.

- Mit szólnál ahhoz, ha elmennénk vacsorázni, utána meg táncolni? – kérdezte, és olyan távolról hallottam a hangját, mintha Szent Péter mondta volna nekem, hogy bemehetek a kapunk. Remegni kezdett a kezem, és a lábam. Már épp válaszolni akartam, amikor még hozzátette.

- Mielőtt megkérdeznéd, igen, ez egy randi lenne.

Wow. Jó, most már biztos voltam abban, hogy álmodok. Megcsíptem magam. Fájt. Mégsem álom.

Életemben nem gondoltam igaznak azt, hogy vannak helyzetek, amikor az ember bőre egy másodperc alatt falfehérből vörössé változik, hogy a szívre zárt lakat kettéhasad, mert annyira szaporán ver, és hogy a hidegrázást milyen kellemes melegségérzet követi…. Nagyon jó érzés volt ez. Úgy szerettem volna mondani valamit, de csak zavartan mosolyogtam, és bólogattam. Ő kérdezgette, hogy igen, nem, igen, nem?! Aztán megállapodott a nemen, és nem kérdezett többet. Bájosan mosolygott, és kint hagyott a kihűlt kávémmal.

Visszacsúsztam a valóság gödrébe, és bevillant. Nemet mondtam! De ha igent mondok, akkor már megcsalom Gyurit? Igent kellett volna mondanom! Ezt már igencsak megérdemlem! Vagy mégsem? – Szeretem Gyurit, de ő engem már nem igazán. Máté kedves, és mi lenne, ha mégis megpróbálnám?

Úgy indultam Máté irodája felé, mint valami tank. Öles léptekkel, és egy tornádó erősségével. Ám, mielőtt határozottan benyitottam volna, megálltam, és úgy éreztem, hogy légszomj fojtogat. Vettem pár mély levegőt, és…

- Szia zavarhatlak? – álltam meg az asztalánál. Nem nézett fel egyből, valamin nagyon dolgozott.

- Persze. – amikor rám nézett, felragyogott a tekintete.

Körbenéztem, senki más nem volt bent nála. – Feltennéd még egyszer azt a kérdést?

- Melyiket? – megfojtom, húzza az agyam.

- Amit a kávégépnél mondtál. – feleltem, és rámtört a hányinger, mert úgy nézett ki, hogy tényleg azon gondolkodik, épelméjű vagyok-e?!

- Randiznál velem? De tényleg csak akkor, ha komolyan gondolod…

- Komolyan gondolkodom … - általában, tettem hozzá gondolatban.

- Akkor?

- Örülnék, ha értem jönnél nyolc körül. Ha ez neked jó, akkor a rendszerből ki tudod nézni a címem és a telefonszámom. Várni foglak. Most viszont, megyek vissza dolgozni.

Este teljes mértékben idióta voltam. Gyuri szólt, hogy későig dolgozik – naná, én is. Ahogy beestem az ajtón, lerúgtam magamról az összes ruhát, és őrült sebességgel igyekeztem nővé válni. Már a sárga koktélruhámban ücsörögtem, és negyed kilencre járt, amikor csörögni kezdett a telefonon.

- Szia!

- Jól vagy? Késel. Hol vagy?

- Semmi baj, csak bedugultam a Hungárián. Még fél óra. Sajnálom. Baleset volt, nem tudok úgy jönni, ahogy akarok.

- Jah, jó. Várlak.

- Tényleg sajnálom.

- Semmi baj. Vigyázz magadra, lent leszek a kapuban. – óriási csalódottságot éreztem. Megint becsapott egy pasi, vagy inkább címeres barmot kreált belőlem… vagy én magamból… Elment a kedvem attól, hogy elmenjek otthonról. Talán az lenne a legjobb,  hogy valami otthonról végezhető lelki segélyvonalat üzemeltetnék, és akkor nem lenne gondom arra, hogy az életem más terén is boldog legyek.

Hiszen, aki nem tapasztal, nem érez. Aki nem érez, nem él. Csendben eltűnnék.

A legnagyobb fancsalisággal másztam le a kapu elé; dolgozott bennem a gondolat, hogy talán nem is fog jönni…

Már majdnem elsírtam magam, amikor megláttam a fényszóróit. Kiszállt a kocsiból, és csokoládé és egy szál virág volt nála.

Hm. Ha nem is szőke herceg fehér lovon, de az én tökéletes hercegem fehér Opellal.

Egész végig mereven előre néztem. Gyuri miatt bűntudatom volt, de a női hiúságom nem hagyott nyugodni, ezért a szemem sarkából figyeltem Máté sziluettjét. Ő viszont percenként rám nézett. Próbált beszélgetni, de annyira izgatott voltam, hogy szinte teljességgel elfelejtettem a szavakat… még a betűket is.

Az étteremben viszont, elkövettem egy nagyon nagy hibát. Elejétől a végéig elmeséltem a Gyurival való kapcsolatomat. Nem szólt közben, de a reakcióiból is azt szűrtem le, hogy egyfelől nem érdekli a téma, untatja, másfelől, hogy ennek az estének rólunk kellene szólnia, nem rólam és az elcseszett dolgaimról. Mindig is ilyen voltam, ám amikor észbe kaptam, abbahagytam, és zavartan játszani kezdtem a desszert villával.

Végül nem mentünk el táncolni. Hazavitt, és a kapuban búcsúzkodtunk, mint két béna tizenhat éves.

- Nézd, Máté. Sajnálom azt, hogy így alakult az este. Nem jössz fel egy kávéra? – béna dolog, de igent mondott.

Hogy egészen őszinte legyek, elcsesztem már a kapcsolataimat sírással, rívással, rinyálással, nyálveréssel, és szöttyögéssel, s úgy éreztem, most ennek is lőttek, hiába vagyok kapcsolatban, és hiába készülök arra, hogy tévútra megyek. Főztem egy teát, és ostoroztam magam, hogy mekkora egy barom vagyok, amikor egyszer csak megszólalt.

- Én nem bánom ezt az estét. Megismertelek, hogy miért vagy olyan, amilyen. Jól éreztem magam. – mondta, és legszívesebben a nyakába omlottam volna.

- Nekem is volt egy rossz időszakom, ha belegondolok. – kérdőn néztem rá, gondolom, ezért folytatta. – szeretett egy lány. Én őt nem. Kínoztam, ahogy lehetett. Aztán kilépett az életemből. Azóta sem tudom, mi van vele. Aztán, amikor huszonkilenc lettem, egy szőke mellett ébredtem fel, aki mellett már majdnem öt éve keltem fel, és nem tudtam, ki az. Kerestem azt a barna lányt. Mindenkinek, még a randijaimnak is őt emlegettem. Szerinted, mennyi lány tűrte ezt el? Semennyi. Úgyhogy, tudom, mit érzel.

- De téged nem csal meg a párod egy riheronggyal! – szakadt ki belőlem a mondat… könnyekkel együtt.

Máté szinte átugrott a pulton, és magához ölelt. Rongyosra gyűrtem a zakóját, annyira szorítottam.

- Nem lesz semmi baj. Ma valahogy ez a két szó az, ami többször előkerül. De így gondolom. Tudod, minden okkal történik, ahogy én elvesztettem azt a lányt, ahogy téged megcsal a párod, hogy még így sem hagyod ott, hogy pont az én karjaimban sírsz. De majd rá fogsz jönni, hogy mi lett volna a helyes, és tudod mit? Akkor is ott lesz a zakóm a kezedben. – nah, erre még jobban zokogni kezdtem. A zakója maradni fog, de ő nem?!?!?!?

- Szívem szerint őt megverném, téged felpakolnálak és elvinnélek.

- Igen?

- Igen. Nem érdemel meg. Sokkal jobb ember vagy, mint gondolnád.

- Ne is folytasd. Ez ugyanolyan hülye szöveg, mint amilyennel ő szokott áltatni.

- Ez nem hazugság. Csodálatos lány vagy, sosem gondoltam, hogy találok hozzád hasonlót.

- Hazudsz… méghozzá rosszul. – mosolyodtam el.

Még jobban hozzábújtam, és végre azt éreztem, amit Gyuri karjaiban nem. Erőt. Biztonságot. Védelmet.

Azt hiszem, a szenvedésnek vége.

Erre akkor jöttem rá, amikor Máté egy kicsit eltolt magától, majd mélyen a szemembe nézett, és mellkasa elkezdett az enyém felé közeledni…