TIZENHARMADIK RÉSZ - Még egy nap a paradicsomban

Amikor megláttam Mátét, nem tudtam, hogy megöljem (szeressem) vagy megöleljem (szexeljek vele)?!?!?! Végül megöleltem, és adtunk egymásnak két puszit. Szerintem, amit tenni készültem, mindenki által elfogadott és vágyott dolog volt.

- Szia! Jól vagy? Gyere, készítek egy kávét. – mondta, és egy pillanat alatt már benn ültem a konyhájában. Letisztult formák, kellemes légkör. Tökéletes.

Most készülök Isten lábát megfogni – futott át az agyamon.

Ittunk egy kávét, majd Máté elnézést kért, elment fürdeni. Én kint voltam a konyhában, és vártam. Csak azt nem tudom, mire. Szombat reggel volt már, haza kellene mennem a cuccaimért. Most nem tudnék Gyuriékkal egy légtérben létezni. Viszont, amikor Máté kijött a fürdőből egy törölközőbe csavarva, megállt az idő. Tényleg mindent lassítva láttam. Szépen kidolgozott formái voltak, a mosolya tökéletes volt, és mit nem adtam volna, ha az a fránya törölköző letekeredik a derekáról.

- Hozok neked valami játszóruhát. – mondta, és eltűnt a hálójában.

Mennyi minden lehetnék mellette. Nő, anya, barátnő, legjobb barát, lelki társ, minden, ami eddig nem voltam, és amiről nem tudom, tudnék-e lenni egyáltalán?! Nem is tudom, hogy úgy igazán tudom-e, hogyan kell nőnek lenni. Hogyan kell viselni magam, hogyan kell kezelni a testemet, és milyen nem kergetni, hanem megfogni a boldogságot. Mindenki lehülyézett, hogy az első látásra szerelmek működhetnek, és Gyurival példáloztam. Most már tudom, hogy ez hazugság. Valami éterinek kell összekötnie két embert, vagy kölcsönös megismerésnek. Az igazi ez. Amiben most vagyok. A Gyuri mellett elvesztegetett évek ráébresztettek arra, hogy eddig vegetáltam. Nagyon csúnyán, és az utóbbi időben a legdurvábban.

Azt hiszem, beléptem a tudatos, gondolatokon alapuló szerelem fejezetébe.

Azt hiszem.

- Tudom, ezek az én ruháim, de talán megteszik. – mondta Máté, és a kezembe adott egy sötét kék szabadidő ruhát. Felvettem. Az ő mérete volt, majd kimentem vissza a konyhába. Mosolygott. – Remekül áll, pedig a ruháim még rajtam is nevetségesek. Másfelől szeretném, ha tudnád, hogy örülök, hogy ide jöttél. – elém tett egy szendvicset.

Ahogy néztem az ételt, rájöttem, hogy eddig kínoztam magam. Olyan farkaséhség jött rám, hogy Máté még az ő adagját is nekem adta, valamint még csinált két szendvicset nekem.

- Aranyos, ahogy eszel.

Amikor befejeztük, kiültünk beszélgetni az erkélyre. A hatodik emelet ilyen magas? Tériszonyos vagyok, úgyhogy az ajtóhoz legközelebbi helyen foglaltam el székemet.

Este viszont egy ágyból néztük a tévét. Nem, még mindig nem történt semmi, csak bámultuk az olcsó műsorokat, és kifikáztunk mindent, amit lehet. Egy idő után beszélgetni kezdtünk. Átrágtuk magunkat a gyerekkoron, régi kapcsolatokon, családon, munkákon, iskolákon, utána már kimerültünk. De még hallgatni is jobb volt vele. Nyöszörögni kezdtem, mint egy macska.

- Ébren vagy? Azt hittem, alszol, nem mertem megszólalni. – mondta, és simogatta a hátamat. – Hogy érzed magad?

- Jobban, mint tegnap, vagy reggel. – feleltem.

- Megijedtem, amikor meghallottam a hangodat a telefonban.

Ijesztő lennék? Szép. Nem csak csúnya, értéktelen özvegy vagyok, hanem még ijesztő is????

- Megijedtél? Mitől? Nem tudtam hova menni, sajnálom, hogy rád testáltam mindent. Ha gondolod, akkor elmegyek.

Kész voltam teljesen. Egy betű rossz megjegyzésként is az életem végét jelentette volna.

A hajammal kezdett babrálni, majd az államat felfordította úgy, hogy nem volt menekvés. Szembe kellett néznem vele.

- Attól ijedtem meg, hogy nem leszek elég ahhoz, hogy a keresztedet cipeljem. Nem akartam csalódást okozni.

- Kedves vagy, de nem átvenned kell, csak segíteni. – szorítottam ki fogaim közül a szavakat.

- Akkor segítek.

Egymásra mosolyogtunk, és eltolt magától. Felállt, nyújtózott egyet. Engem betakart egy pléddel, és kiment a szobából. Nem tudtam mire vélni az egészet, sőt, még ahhoz is kevés volt a fejem, hogy azt felfogjam, ami eddig történt, nemhogy elbírjak egy ekkora érzelmi kitöréssel.

Arra keltem fel vasárnap reggel, hogy Máté áll előttem, kezében a telefonommal, ami őrült módon csörög. Ránéztem a kijelzőre. „Kicsim” Semmi kedvem nem volt felvenni.

- Ha gondolod, felveszem, és elküldöm a fenébe én. – mondta Máté, és olyan nagyfokú gyűlölet volt a tekintetében, hogy alapesetben megrettentem volna tőle.

- Ha most nem beszélek vele, akkor félek, sosem fogok rajta túllépni.

- Tessék. Maradjak? – vettem egy mély levegőt, és nemet intettem a fejemmel.

- Mondd…

- Nézd Drága, sajnálom, hogy így kellett szembesülnöd a tényekkel, nem ezt akartam. Csak megijedtem, hogy lekötöm magam, ennyi az egész. Semmi nem volt köztünk szexen kívül, Alexát nem szeretem. Te vagy nekem a minden. Ha kéred, megteszek bármit, csak gyere haza hozzám…

- Alexa hol van most?

- Rossz a vonal, nem értettem.

- Alexa hol van most? – ismételtem meg a kérdést.

- Tényleg olyan lényeges ez? Nem elég, hogy csak te kellesz senki más? – kérdezte, hátha ki tud térni a válaszadás alól. – Gyere haza, baby.

- Lényeges, igen. Szóval? – kérlelhetetlennek éreztem magam.

- Hm… - mély levegőt vett. Amikor valaki így kezdi, akkor ott már komoly baj van. – Itt fekszik mellettem, és horkol. Komolyan. Még ez sem tetszik benne, mert te olyan kis csendesen szuszogsz. Remélem, hogy ha csöngetni fognak, akkor az nem a postás lesz, hanem te hozod a megbocsátó levelet.

- Majd akkor megyek, ha kellenek a cuccaim, és nem leszel otthon.

- Ne csináld már! Egy esély mindenkinek jár!

- Már megvolt.

- Én tényleg sajn…

Kinyomtam a telefont. Ültem egyhelyben fél percig, majd kisétáltam a nappaliban. Máté egy igen vastag könyvet lapozgatott, majd levette a szemüvegét. Kérdőn nézett rám, én nem tudtam neki mit mondani. Legszívesebben egy nagyon távoli helyre utaztam volna, csakhogy ne kelljen elmennem a lakásomra, és találkozni Gyurival. Máté tetette a könyvet.

- Mit szólnál egy miniszabihoz? – kérdezte, és örömömben majdnem kiugrottam a bőrömből.