TIZENHATODIK RÉSZ - Szakíts, ha bírsz

Borzalmas napra ébredtem. No, nem az elhatározásom miatt, hanem mert zúgott az eső egy kis széllel körítve. Mire bementem a lakáshoz, már csavarhattam magamból a vizet. Álltam az ajtónk előtt a lépcsőházban zsebre tett kézzel.

Egyre csak Máté szavai jártak a fejemben: aki menni akar, nem tarthatod vissza.

Benyitottam. Az állott szag nem lepett meg különösebben. Sehol egy nyitott ablak. Mindent por lep, és gyanítom, hogy semmiféle házimunka nem végezte el saját magát, Gyuriék meg pláne nem. A redőnyök félig leeresztve. A fogason alig lógott kabát, Gyuri cipői is szerte szét hevertek az előszobában. Bementem. A nappaliban sörös dobozok, boros üvegek, poharak, dobozok és tányérok voltak.

- Hazajöttél? – hangzott egy félénk férfi hang a hátam mögül. Megfordultam.

Gyuri melegítőben, borostásan állt a nappali ajtajában. Furcsa mód, azt hittem, hogy fájni fog. De nem éreztem semmit sem. Egy picit sem mozdult meg bennem semmi sem. Lehet, hogy eddig annyit sírtam már, és annyira fájt, hogy kiölt belőlem minden emberi érzést? Fél év kínlódás után a hóhért újra látni már nem kavar fel? – Eddig tényleg azt hittem, hogy meglátom Gyurit, és végem lesz. Vagy neki esek, vagy megölelem, miközben ő bocsánatért esedezik… ez elmaradt.

- Szia! – megerőltető volt kituszkolni a számon ezt az egy szót.

Gyuri nem mondott semmi mást. Néztük egymást, de sokáig nem történt semmi sem.

- Reméltem, hogy hazajössz. – mondta. – Hiányoztál. Tudtam én, hogy okos vagy.

- Okos vagyok? – kérdeztem vissza.

- Hazajöttél. Hozzám. Ez volt a helyes döntés.

- Te csak azt hiszed. Nem minden az, aminek látszik. – feleltem; több volt ebben az egy mondatomban az indulat, a támadás, mint eddig bármikor. Képtelen voltam úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. Nem esett nehezemre, hogy rideg legyek és távolságtartó.

- Hogy vagy? – kérdezte.

- Hogy lennék? Még van képed ezt vigyorogva megkérdezni?

- Csak kíváncsi vagyok arra, hogy van a barátnőm lelke. – bazd meg! Már nem vagyok a barátnőd! Eddig bántottál, most miért ilyen fontos, hogy vagyok? Semmi közöd hozzá! Te szardarab… vagy inkább véres rongy! Te… nincs is rá szavam!

- Jaj, hagyjuk már! – pöffent ki belőlem. – Nem vagyok a barátnőd!

- Ne haragudj rám! Meginogtam. Elgyengültem. Féltettem a szabadságomat. Nem várhatod el, hogy életem hátralévő részében ne vadásszak, ne legyen egy hódításom sem rajtad kívül. Igazán megértheted, és most, hogy te meg együtt voltál Mátéval…

- Nem vagyunk kvittek. Nem történt semmi közöttünk. – Gyuri szeme elkerekedett.

- De egy botlás miatt még nem lehet vége!

- Arra gondoltál, hogy szemet hunyok felette? Hát, nem. Csak visszajöttem még egy-két dologért, megmondani neked, hogy pápá, aztán elmenni, és élni világomat. Csak nem gondoltad, hogy visszajöhetsz hozzám?!

- Te mentél el… és én visszafogadlak. – mondta. Életemben nem volt még embertől ekkora hányingerem. Nem szóltam rá semmit. Elvégre nő vagyok, nekem moderálnom kell magam. Bukott nő, az igaz, mert nem tudtam megtartani a férfit, akit szerettem. De azért mindennek van határa. Még én vagyok a szemét, mert nem töltöttem hármasban vele és Alexával a fölösleges időmet? Mert merészeltem lépni? Elmenni? Még én könyörögjem vissza magam?

Lehet, hogy tényleg én vagyok a rossz azért, ami eddig történt? Nekem kellene bocsánatot kérni, mert rossz barátnő voltam? Egy nagy ló**szt!

Nem tudom, hogy őt gyűlöltem meg jobban, vagy magamat az ő szemében. Hihetetlen még számomra is, meddig fajultam mellette. Elfelejtettem egyáltalán embernek lenni, és még most is azt akarja, hogy én érezzem rosszul magam. Elnéztem Gyurit, és annyira nem volt igazi a bocsánatkérés-féle, hogy szeretné velem leélni az életét, az meg pláne, hogy csak egyszeri megingása lett volna Alexa. Nem tudtam ránézni sem, nemhogy folytatni vele a kapcsolatot. Remélem, hallani fogom, ahogy megreped a szíve…

Ordítottunk vagy két órán keresztül. Sorozatban vágtuk egymás fejéhez, hogy ki miben hibázott, és ki mekkorát, kinek a sara nagyobb. Hogy ki sérült jobban az elmúlt időszakban. A konyhában a tányérok és poharak szép egymásutánban törtek össze. Az ajtók csapódtak. Hol én zárkóztam be a fürdőszobába Gyuri ölelése elől menekülve, hol ő csapta rám a háló ajtaját, nehogy utolérje a párna, amit teljes erőmből hozzávágtam.

Berekedtem a végére, és összegörnyedve ültem le a nappali egyik sarkába. Néztem ki az ablakon, mikor meghallottam, hogy Gyuri ismét bejött a nappaliba.

Amikor meggyőződött róla, hogy nincs semmi a kezemben, megállt, és megköszörülte a torkát.

- Szóval, akkor vége van? – kérdezte.

- Szóval, akkor igen. – feleltem. – Meg kellett volna beszélnünk már az elején. Akkor nem történt volna meg egy halom minden. Meg kellett volna adnunk az esélyt egymásnak, hogy kibeszéljünk mindent. A te életedet, az enyémet, Alexát, a fizikai állapotot, a lelkit, az egészséget, a sérelmeket. Mindent.

Gyuri leült mellém a földre, de nem ért hozzám. Csak nézett maga elé, míg én továbbra is az ablakot bámultam.

- Esély sincs arra, hogy rendbe hozzuk a dolgokat? Ha nem is most, de a későbbiekben…?

- Nem. Nincs rá mód. Túl sok volt. Nem bírnám elviselni, még az emlékét sem melletted. Örökké félelmek között, kétségekben… nekem nem menne. Ahogy neked sem.

- Úgy érzem, szeretlek. Csak tudod, a magam módján.

- Mégis, milyen lenne az a „mód”? Persze, azon kívül, hogy rettenetesen fájdalmas?

- Nem tudok nélküled létezni, de a kötelesség tudata fojtogatni kezdett. Sajnálom.

- Elfogadva.

- De nem megbocsátva. Miért?

- Elfáradtam. Elég volt. Túl sok volt ez nekem. Tudod, én veled akartam lenni, leélni az életemet, és eszembe sem jutott más. Amikor Máté megjelent vívódtam saját magammal. Miattad. De elég volt. Kivételesen előrébb helyezem magam másnál. Az én boldogságom fontosabb, minthogy te az legyél.

- Nekem fontos, hogy te jól legyél. – mondta, és megrázta a fejét.

- Nézz magadba. Sosem volt az.

- Most miért mondod ezt?

- Ha egy kicsit is számított volna, hogy én hogy vagyok, akkor nem csalsz meg, és nem hazudsz nekem folyamatosan, hanem ha már minden kötél szakad, akkor elhagysz, mielőtt lépsz. De biztosítéknak itt és így tartani engem, csúnya kínzás volt. Belül belehaltam, fizikailag belerokkantam. Nem vetted észre, mert nem számított.

- Csak nem tudtam kezelni ezt a helyzetet.

- És szerinted az jó megoldás, hogy akárhányszor akadály elé érkezünk, odadobsz a farkasok elé? Nem tudok benned megbízni, nem tudlak már szeretni…

- Szerintem még menthető a helyzet. Idővel menne.

- Nem, Gyuri, nem menne. Nem ismerjük egymást, folyamatosan elbeszélünk egymás mellett. Csak rámennénk erre az egészre. Ezt te is tudod jól.

- Költözzek, vagy költözöl?

- Én anyámnál lakom egy ideig. Mivel közös a lakás, gondolom el kell adjuk, majd felezni. De ha akarsz maradni, tedd. Engem nem érdekel már ez az egész. Új életet szeretnék kezdeni, minden fájó emléket a háttérbe szorítva. Sok minden van, amit a helyére kell még raknom, és a tőled kapott mementókkal nem lenne esélyem az újjászületésre.

Gyuri természetesen maradt. Takarítani kezdett, míg én összeszedtem pár szatyorba a még ott maradt holmijaimat. Nem beszéltünk közben semmiről. Az jutott eszembe, hogy jó, hogy nem vagyunk házasok, nincsenek gyerekeink vagy állataink. Akkor nem lenne ennyire nyugodt a légkör.

Gyurival ellentétben én nem tudtam mosolyogni. Ember vagyok, s mint ilyen, fájt. Igen, ki merem mondani, hogy fáj, hiszen a kellemesen eltöltött napok hiánya mindig él az emberben. De a fájdalom, amit az átverés jelent, sokkalta nagyobb.

Boldognak kellene lennem, mégsem tudtam megveregetni a hátamat, hogy „jól van kislány, jól döntöttél!”.

Már indultam volna kifelé, amikor Gyuri utánam szólt.

- Amúgy szakítottam Alexával. Tegnap este hazament. – felállt, és zsebre tette a kezét. – Mátéhoz.