TIZENHETEDIK RÉSZ - Telefon

Immár Gyuri nélkül az élet.

Semmit nem érzek. Mindenki azt mondja, hogy a szakításhoz nagy erő kell. Szerintem, nem. Szeretni valakit, és megbízni bennem, nagyobb energiát emészt fel, mint bármilyen más érzelem.

Mátét már napok óta hívogatom. Nem veszi fel, folyton csak az üzenetrögzítő válaszol, vagy még az sem. A melóhelyen sem láttam, sőt, az asztala is tök üres. Nem értem, mi lelte.

Lehet, hogy Alexával kibékültek? – Egy világ omlana össze bennem.

Minden telefonhívásra úgy vetettem rá magam, mint cica a tejszínre, de mindannyiszor nem Máté volt a vonal végén. Emésztettem magam éjjel-nappal.

Otthon kipakoltam, segítettem anyunak rendezni a házat, a kertet, mindent, csak ne kelljen gondolkodnom. A munkahelyen továbbképzésre küldtek, és beiratkoztam egy tanfolyamra is. Kínaiul tanulok. Igazából nem tudom, mire lesz jó, majd kiderül.

Egy csütörtöki napon hazaestem. Úgy megbotlottam a küszöbben, hogy négykézlábra kellett ereszkednem ahhoz, hogy megtartsam az egyensúlyom. Az előszobai tükörbe belenézve egy teljesen lepukkant, kifestett, szépen felöltözött hústömeget láttam. Magamat. Ijesztő volt így tükörbe nézni.

Elkezdtem sajnálni magam két szipogás közben.

Szembenézni magammal elméleti síkon is nehéz, nemhogy úgy, hogy a képmásomban nem találok magamra.

Bemásztam a szobámba, lepakoltam a cuccomat, és letusoltam. A fürdőből kijőve láttam, hogy villog az üzenetrögzítő.

A fehér készüléken csak úgy sikított a piros, digitális felirat: „1”.

Egy üzenet.

Megnyomtam, mire a gép visszatekerte a kazettát, és elmondta az kimenő üzenetemet, ami nem sikerült eléggé kimenőre és személytelenre.

Aztán meghallottam a világ legszebb hangját:

„Szia! Máté vagyok! Láttam, hogy kerestél, de külföldön voltam előadást tartani. Szeretném, ha szánnál rám pár percet, mert beszélnünk kell. Hívj vissza, kérlek!”

A szívem összeugrott, kiszáradt a torkom.

Ami így kezdődik, az rosszul szokott általában végződni.

Nem tehettem mást, felemeltem a kagylót, és tárcsázni kezdtem.

Amikor kicsöngött, boldog voltam. Amikor beleszólt egy ismerős hang a telefonba, már nem.

„Igen, tessék! Alexa vagyok”

Anyád!

Nem szóltam bele, csak letettem a telefont.

Nincs Isten.