TIZENNEGYEDIK RÉSZ - Eredendő bűn

Máté hétfőn délelőtt kivette a szabiját, én beteget jelentettem. Hogy honnan kerítek egy igazolást, még nem tudom. Csak azt, hogy még dél sem volt, amikor segített bedobozolni és áthurcolni magához a dolgaimat. Este már úton is voltunk a Balaton felé. Nagyon furcsán éreztem magam, ugyanis megkönnyebbültem. Csodás érzés volt. Mint mikor évekig nyomja valaki a mellkasomat, és most hirtelen elengedi.

Szabadság… milyen régóta is vágytam erre… vagy a gondtalanságra?

Amikor elértünk a nyaralóig, először csak ültem az autóban. Amikor bementünk, az jutott eszembe, hogy ilyen lenne egy igazi otthon. Nagyon tetszettek a színek, a hangok, a szagok. Ott akartam maradni. A telefonomat kikapcsoltam, s bár vittünk műszereket, a laptopot mégsem kapcsoltam be, nem írtam naplót. Azt szerettem volna, hogy a friss emlék csak az enyém legyen. Egészen eddig ez így is volt.

Másnap Máté elment futni. Már arra készültem, hogy reggel nyújtani fogok, amikor kivágódott az ajtó, és megláttam őt. Olyan tökéletes volt, még a guruló cseppek is a nyakán. – Szia. – mondta lihegve. – Azt hittem, még alszol. Korán kelő típus vagyok, szeretek hajtani egy kört reggelente. Aztán csak nézett.

- Nem történt semmi. Épp kávét készültem főzni. Kérsz?

- Sok tej és két kanál cukor. – mondta, majd eltűnt a fürdőszobában. Csak a gondolat, hogy kávét főzök neki, megdobogtatott valamit odabenn.

- Enyém a tehenes bögre! – kiabálta a zuhany alól.

Megvártam a kávéval. Tökéletes testén csak egy melegítőnadrág volt. Nem értettem, hogy nem fázik, mert én még a bundámat is magamra vettem volna legszívesebben. Nem tudom, de nagyon hűvös napra ébredtünk.

- Ha így nézel rám, kiráz a libabőr. – mondta, és szinte egyszerre felhajtotta a kávét. Egy órával később már a parton sétálgattunk.

Még mindig mérlegállásban tengetem mindennapjaimat Gyuri és Máté között. Míg utóbbival a lényeges kérdésekben egyet értünk, amúgy tűz és víz kettőnk között a különbség, addig Gyurival az évek és a megszokás és a ragaszkodás köt össze. Igaz, hogy nyomaszt az, hogy nem tudok lépni, de félek is tőle. Benne van a pakliban, hogy ez az álom csak ideig-óráig működik. Mi lenne utána velem? Dolgozzak vele egy helyen, miközben tudom, hogy más öleli? Vagy váltsak munkahelyet? És ha nem találok? A másik oldalon viszont: Megint megtörténne? Szeret annyira, hogy ne tegye meg ismét? Az én érzéseim elég erősek a továbbiakhoz?

A harmadik nap már olyan volt, mint az eddigiek. Ő korán kelt, elment futni. Én nyújtottam, majd közös kávézás, egészséges reggeli, majd beszélgetés, és a szabadidőben mind a ketten mást akartunk csinálni. Tulajdonképpen csak akkor volt igazán jó vele, amikor beszélgettünk. Olyankor maga volt a tökély. De ez annyira szép, hogy egy kapcsolatban jut is, marad is.

Ám ebben a filozófiában mi jut, és mi marad?

Jókor jött Máté az életembe, az igaz. De hogy lesz idővel? Csak dobogó, vagy maga a szőnyeg? Hihetetlen, de már a közös jövőnket tervezem. Félek, hogy koppanni fogok. Mégpedig, nagyot. Erről majd később. Most arra koncentrálok, hogy salátát majszolunk egy étteremben.

- Tulajdonképpen, miért hoztál magaddal? – kérdeztem, amikor már az esti borunkat szopogattuk egy közeli étteremben.

- Szerintem nem a hely a lényeg, hanem ahogy érzed magad. – felelte. Hú, de bíztam abban, hogy valami értelmes válasz fog felszakadni belőle. – Hogy dönteni tudjál, hogy…

- … te vagy Gyuri? – bólintott. Most először láttam a szemében fájdalmat és félelmet.

- Arra gondoltam, ha látod, hogy más is lehet, akkor könnyebben fogsz tudni szabadulni.

- A könnyebb szabaduláshoz ez kevés, de gondolkozni tudok legalább. El kellene mennem egy másik földrészre ahhoz, hogy dönteni tudjak, de tudnod kell, hogy minden kételyem ellenére feléd hajlik a mérleg, mert te jó vagy.

- Vigyázz a szubjektív jelzőkkel. – mosolyra húzta a szája egyik szélét, mintha nem ezt akarta volna hallani. De most mit vár? Hogy szerelmet vallok neki, és neki adom a Holdat csillagostul? Nem mertem, de szerettem volna.

Hazafelé csendesek voltunk. Aztán a kézfogásból ölelés lett. Illetve csak átkarolt. Átjárt a meleg, és nyugodtság szállt meg. Rámtört a félelmetes felismerés. Szerelmes vagyok! Éreztem erős karjait, finom kezét, és azon gondolkoztam, milyen lehet, amikor megérint. Úgy. Úgy igazán. De szerettem volna azt, hogy nem csak tervezős vagyok, hanem bevállalós, kezdeményezős.

Csak sétáltunk, és nem kerültünk közelebb egymáshoz. Keze a vállamon, a testünk oldalt összeér, de semmi több.

- Ha sürgősen dönteni szeretnél, elmegyek. – mondta.

Ez körülbelül úgy hangzott, mintha azt mondta volna, „hogyha meg akarsz halni, szívesen gyomron szúrlak”.

- Nem szeretném, hogy elmenj. Veled szeretnék lenni, és megérinteni minden módon, ahogy lehet. Jó vagy, és nemcsak jó, hanem ennél sokkal több. Többet adsz nekem, mint bárki vagy bármi más az életemben, megváltoztattál bennem sok mindent. Lehet, hogy még kétségekkel küzdök, de meg kell értened, hiszen Gyurihoz sokkal több minden köt, mint egyelőre hozzád. De nem akarom, hogy elmenj. Tényleg.

Hát ennyit az álszentségről. Kitárulkoztam neki, ő elfogadta. Rém megértő egy figura. Este korábban bújtunk ágyba. Háttal egymásnak feküdtünk, és azon gondolkodtam, amiket mondott. Kicsit fura volt, és siettetett. Nem értettem, miért. A mérleg másik oldalán viszont ott van, hogy elfogad mindent, amit mondok.

- Alszol már? – kérdezte. Megfordultam. – Nem akartalak felébreszteni.

Nem reagáltam, mert erre nincs mit. Felém fordult. – El szeretnék mondani valamit, ami nyomaszt, és úgy gondolom, hogy nem játszhatok tovább.

A lélegzetem is elakadt. Megrémültem. Aztán elnevette magát. – Vicceltem! – Rossz vicc volt.

Egész éjjel beszélgettünk a félelmeinkről, a kapcsolatainkról, és próbáltuk egymásnak osztani az észt, hogy ki a bölcsebb, tapasztaltabb, és kinek nagyobb a sérülése. Egyikünk sem nyert, ugyanis elaludtunk. Hogy ki tette előbb, nem tudom. Reggel arra ébredtem, hogy Gyuri hangját hallom, ahogy visszakönyörgi magát. Álom volt.

Reggel hozzábújtam. – Gondolkoztam a tegnapi napon. – mondta. Rossz kezdet. – Időt hagyok neked.

- Nah, ezt nem teheted velem. – ültem fel szög-egyenesen.

- Van valami, amit nem mondtam el magamról. Azon kívül viszont minden igaz.

- Aha. – mondtam. – És mi az? Feleséged van? Gyerekeid? Vagy te is dugod Alexát?

- Valahol igazad van.

- Micsoda?

- Ismerem a barátodat. Szereltem nála egy gépet. Alexa ajánlott be. Ő volt az akkor még szőke, aki mellett felébredtem.

- Micsoda? – ismétlés, de nem jutott más az eszembe.

- Alexa kidobott, amikor rájuk nyitottam az eljegyzési partinkon. Később meséltek rólad, és valahogy a sors úgy intézte, hogy nekünk találkoznunk kellett. Akartam, hogy ezt tudd, mielőtt döntesz. Szerencsés véletlenek vagyunk félig-meddig.

A hiányzó láncszem. De most akkor mi van? Hazafelé végig ezen gondolkoztam. Alexa és Gyuri felbérelték őt, hogy csábítson el? Vagy tényleg az egész szerencsétlen véletlen? Megaláztak, kifacsartak, kiszárítottak. Megint megtörtént. Megszerettem valakit, aki a bolondját járatta velem.

Amikor kitett a házamnál, nem tudtunk egymásnak mit mondani. Elhatározásra jutottam. Két puszival váltunk el, mire még egyszer odadobta nekem: - Remélem, hallok még felőled a munkán kívül.

Van még másfél hetem a szabiból. Sok mindennek a végére kell pontot tennem.

Már kezdem is…