TIZENNYOLCADIK RÉSZ - A csaj, nem jár egyedül

A péntekem nem volt egyszerű. Annyi csodabogár hívott fel minket, hogy az hihetetlen. Mindenkinek volt valami hasfájása, és mindenki panaszkodott a szolgáltatásra. Ennek tetejében még egy ügyfelet is felengedett a postás, aki négy órán keresztül ott ült az asztalomnál, és várta, hogy megoldjam az életét.

Nem jártam sikerrel, és a cég nevében, engem átkozott el… büdös banya.

Meló után pár munkatársammal elmentünk megünnepelni a hétvégét. Nem volt túl nagy ünneplés. Négy lány, négy pohár bor, és egy kis pletykafolyam. Tíz felé szálltam le otthon a buszról, és gyalog indultam neki az útnak.

Sosem szerettem helyi járatra szállni, sok a bunkó. Inkább kinyitott kulcscsomóval mentem végig a hazaúton.

A kapuhoz érve kellemes meglepetés várt. Máté a kapu egyik sarkába kuporodva aludt. Nekidőlt a falnak. Olyan volt, mint egy elveszett kisfiú.

Mély levegőt vettem, és odaálltam mellé.

Párszor kimondtam a nevét, de nem felelt.

Megráztam a vállát, mire felugrott.

Életemben nem láttam még embert helyből ilyen gyorsan és egyenesen felállni.

- Szia! – mosolygott rám. – Hazaértél?

- Minden jel szerint… Szia! – visszamosolyogtam. Azok a barna szemek aggodalmat mutattak, de olyan igazi, „mi lesz, ha” aggodalmat. – Hol voltál eddig? Kerestelek.

- Tudom. Alexa mondta. Külföldön voltam előadást tartani, meg kicsit képeztem saját magamat is. Hogy vagy?

- Végleg szakítottam Gyurival. Mondta, hogy te meg Alexa…

- Jah, jaj, dehogy. Nem vagyunk együtt.

Nofene!

- Ezt nem értem. – mondtam.

- Hazajött, sírt nekem egy sort, majd összepakoltam, és eljöttem. A telefonomat otthon hagytam, a reptéren vettem másikat. Ezért nem tudtál elérni.

Aztán tegnap felhívott, hogy kerestél, ezért én hívtalak téged. Nem tudtam, hogy mi történt veled, de nem szerettem volna ajtóstól a házba rontani. Időt is akartam hagyni neked, ezért kicsit visszavonultam.

- Nem haragszom rád! – mondtam, és megöleltem. Hirtelen jött impulzus volt, így azt sem tudtam, mit csinálok. – Aggódtam.

- De hát, miért?

- Hogy te is elhagysz Alexáért. Én… én…

Máté nem szólt egy szót sem, csak kérdőn nézett rám. Mint aki nem is sejtené, hogy mit akarok mondani. Nem is mondtam semmit.

- Te, mit?

- Én szeretlek. – Máté eltolt magától.

- Tessék?

- Szeretlek.

- Oh… - ennyi? Oh? Azért ennél többre számítottam. – Mennem kell.

Nah, tessék. Ilyen az én formám. Az egyiktől jövök, a másik menekül tőlem. Megint szerelmes lettem, megint nem jött össze. Azért ezt az egészet nem akarom elhinni.

Egy pillanatra boldog voltam, hogy Alexa nem játszik kettejük között. Azt nem tudtam volna feldolgozni. Két pasi… és Alexáért? Áh, az merő képtelenség.

Arra viszont egy porcikám sem számított, hogy ennyivel le fog rendezni engem Máté. Amikor megláttam őt a kapuban, tudtam, hogy miattam van ott. Ahogy kimondtam a leggyilkosabb szót a világon, hátraarcot csinált. Miért????????

Elengedtem.

Máté minden sallang nélkül elsétált mellettem, én meg csak néztem utána, hogy kifordul az utcán.

Tudom, hogy megfogadtam, többet nem alázom meg magam, most mégis vállamra kaptam a táskám, és őrült sebességgel futni kezdtem abba az irányba, amerre ment ő is. Amikor kikanyarodtam a sarkon, már nem volt sehol. Még a kocsiját sem láttam.

Hát, ennyi volt, elment.

Hazaballagtam, és legszívesebben vízbe öltem volna magam. Ledobáltam a cuccaimat, és már készültem volna leülni, amikor csöngettek.

Kinéztem az ajtón. Máté állt a kapuban.

Szedtem a kulcsomat, és kimentem.

- Mit akarsz? – kérdeztem mogorván.

- Csak nem lett volna tisztességes. – mondta.

- Mi?

- Ha kinyitod a kaput, akkor megtudod. – morfondíroztam fél percet, majd engedtem neki. – Szóval, mi nem lett volna tisztességes?

- Úgy szerelmet fogadni és vallani, hogy nincs a kezemben semmi sem. – A háta mögül előhúzott egy virágot tartó macit. Olyan aranyos volt. Fülig elpirultam, és már akkor tudtam, hogy innentől kezdve minden más lesz. – Én is szeretlek téged!

Nem mosolyogtam.

- Valami baj van? – kérdezte Máté. Szerintem lábon hordott ki egy szívrohamot.

- Egy csokit még belecsempészhettél volna… - mondtam.

Igaz, én poénnak szántam, de ebben a pillanatban a zsebéből előhúzott egy szív alakú bonbonos dobozt. – Remélem, ez megfelel.

Olyan csókot kaptam tőle, amilyet még életemben soha.

Ami pedig ez után következett, az legyen az én titkom…

(VÉGE)