TIZENÖTÖDIK RÉSZ - Szövetség

Négy napon keresztül hagytam, hogy csörögjön a telefonom, és hogy mindenki üzenetet hagyjon valamilyen módon. Nem írtam a blogomba, nem adtam magamról szinte semmilyen életjelet. Anyám is békén hagyott. Csak a sarki kisboltba mentem el, máshová nem. Gondolkodni akartam, arra volt szükségem.

Nagy sokára vettem fel Máténak a telefont. Először annyira sikerült a beszélgetésünk, hogy szia-hogy vagy? A második beszélgetés már tartalmasabb volt, harmadszorra pedig kibökte, hogy találkozzunk. Ennyit megérdemel, hiszen ő sem tehetett a dolgok alakulásáról… vagy mégis?

Megkértem, hogy jöjjön le a szüleim vidéki házába. Meg is tette, majd elmentünk sétálni. Ültünk egy játszótéren, és néztünk magunk elé. Többször szerettem volna én belekezdeni előbb a mondókába, de nem tettem. Vártam. Aztán végül belekezdett az Alexával tönkrement kapcsolatának történetébe, és azt hittem, majd megszakad a szívem. Ha van annál rosszabb, minthogy az embert több szempontból megcsalják, akkor ő nyerte a fődíjat.

Máté tartotta magát, de láttam, hogy kezd fátyolos lenni a szeme. A lényegi rész előtt mély hallgatásba burkolózott. Térdeire támaszkodott, és láttam rajta, hogy nehezen kezd bele az engem is érintő kérdéskörbe. Bármit is készült mondani, nem tudtam volna rá haragudni… túlságosan hálás voltam neki, és ki merem jelenteni, hogy már nem csak kezdetleges rózsabimbó a szívemben a szerelem iránta.

Megpróbálom a beszélgetésünket visszaadni:

- Sajnálom, ami történt, de nem akartam neked hazudni, azt végképp nem érdemled meg. Úgy gondoltam, hogy mivel kezdek irántad érezni valamit, tudnod kell a lényeget. Egyszerűen csak, megbénultam, amikor Alexa bejelentette, hogy kilép az életemből. Rajtakaptam őket, meg veszekedtünk is, mégsem tudtam volna azt mondani neki, hogy vége. Végül ő mondta ki. Kilépett az ajtón, ki az életemből. Úgy éreztem, hogy ismerem, szeretem, de abban a pillanatban értettem meg, hogy ennek egyikhez sincs semmi közünk.

- Nem értem, hogy jövök én a képbe. – mondtam, és babrálni kezdtem a számmal.

- Mindjárt. Köpni-nyelni nem tudtam a döbbenettől, amikor megláttam őket Gyurival. Mintha egy üvegfalnak ütköztem volna. Elrohantam, később persze visszamentem.

Ott volt Alexa, a srác már nem volt sehol. Sírt. Emlékszem, kék farmert és egy piros fölsőt viselt, mint te most – bökött felém a fejével. – Én ráncoltam a homlokomat, ökölbe szorított kézzel álltam az ajtóban, mégis a düh és az ölelés utáni vágy dolgozott bennem. Karnyújtásnyira volt, mégis olyan távolinak tűnt. Szólni akartam hozzá, de ő csak csendre intett.

Rám nézett a kipirosodott szemeivel, és azt bizonygatta, hogy szeret, hogy csak szex volt, hogy nem érez semmit iránta, egyszeri megingás volt. Hittem neki. Hinni szerettem volna neki. De nem tudtam, és látod, a mai napig együtt vannak. – megvonta a vállát. – Rárivalltam, hogy húzzon a picsába, majd a parfümje épphogy meglegyintett. Nem hagyott mást maga után csak fájdalmat, és azt az édes illatot a levegőben.

- Ezután mit csináltál? – kérdeztem, és megfogtam a vállát. Megrándult tenyerem alatt az izma.

- Megcsikizlek, ha nem hagyod, hogy végigmondjam, amit szeretnék…

- Rendben. Figyelek.

- Napokig élőhalott voltam szó szerint. Nem ettem, nem ittam. Kihúztam a telefont, a mobilt kikapcsoltam. A laptopot sem vettem elő. Nem kapcsoltam tévét, rádiót. Nem húztam fel a redőnyöket, nem gyújtottam villanyt. Sötétségben ültem napokig. Talán a mosdóba mentem csak ki. A földön aludtam. Egy hét után éreztem úgy, hogy kénytelen vagyok bemenni. De másfél hónapig még folytattam az éhségsztrájkot. Tizennyolc kiló tűnt el rólam, és az összes formám, amin dolgoztam addig. Nyegle lettem.

A szüleim és a munkatársaim késztettek arra, hogy az élet itt nem ér véget. Velem viselték a fájdalmat, és igazuk volt. Elkezdtem enni, inni, mozogtam, és valahogy el is felejtettem, hogy nem olyan rég, mennyire rossz volt.

Aztán egyik nap üzenetet kaptam Alexától. Pedig már úgy kezeltem, hogy „a nagy szerelmem, aki öngyilkos lett, mert fejest ugrott egy sziklás partszakaszra”. Várj. – Máté kutatni kezdett a zsebeiben, míg nem megtalálta a telefonját. Ujjai gyorsan siklottak a billentyűkön, majd odanyújtotta nekem. – Tessék, ezt írta:

„Szia Máté! Valamit meg kell, hogy érts. Kérlek, találkozz velünk. Velem, és Gyurival. Tudom, hogy el akarsz felejteni, így könnyebb lesz. Ölel, A.”

- Találkoztam velük. Hihetetlen érzés volt. A szívem lassabban vert, alig kaptam levegőt, fojtogatott a sírás, és elzsibbadt a bal kezem. Igyekeztem semmit sem mutatni. Sétálni mentünk a ligetbe. Ahogy ették a perecet és a fagyit, egy világ omlott össze bennem. Alexa elmondta, hogy mi a helyzet Gyurival, ő szinte csöndben volt.

Mígnem egyszer csak megszólalt, hogy nekem kellene felcsípjelek téged, mert így esnének meg a legkisebb sérülések. Mielőtt megütöttem volna, felálltam, elköszöntem, eljöttem. Könnyebben ment, mint ha csak Alexával találkoztam és beszéltem volna, de égetett a harag, hogy van még egy szereplője a történetnek, aki minimum ugyanúgy szenved, mint én. Te.

Alexának egy valamiben igaza volt.

- Miben?

- Hogy együtt láttam őket, megszűntem annak lenni, aki addig voltam. Sem érzelem, sem emberi tudat. Azt sem tudtam, ki vagyok. Csak azt, hogy téged meg kell ismerjelek.

- Te írtál a HR-eseteken keresztül az állás miatt? Azért hullott minden az ölembe?

- Fejezd be! – csattant fel Máté. – Nem. Nem kutattam, nem nyomoztam utánad. Az csak a véletlen műve volt. Hogy ott kezdtél el dolgozni, amikor láttam a neved, nem tudtam, hogy ki vagy, hiszen ezen a néven, sok ember rohangál.

A liftnél felfigyeltem rád. Csinos voltál, megkívántalak, de láttam az ujjadon a gyűrűt, - megfogta a kezem, és elkezdte rajta csavargatni a kis ékszert. – veszett ügynek gondoltam az egészet. Mígnem úgy gondoltam, hogy sokan hordanak megtévesztésből karikagyűrűt. Próbának állítottalak, nem is egyszer, és mindent teljesítettél. Tökéletes voltál. Azt nyújtottad, ami hiányzott az életemből.

Amikor elmesélted a történetedet, hamar összeraktam a képet. Utána arra gondoltam, nem hazudhatok neked még én is. Jogod van tudni rólam az igazat. Hogy ölelésen kívül nem történt semmi… azt szerettem volna, hogy te döntsd el, hogy kellek-e így is, vagy sem.

- Ezért mondtad el…

- Igen. Amikor eltűntél, féltem, hogy elrontottam mindent azzal, hogy őszinte voltam hozzád. Reméltem, csak megérted, amit mondani akartam neked ezzel. Elrontottam?

Jézusom! Most mit mondjak erre? Hogy reméltem, hogy így lesz? Hogy tudtam valahol mélyen, hogy ő nem olyan genny, mint a többi pasi a Földön? Leguggoltam elé, és megfogtam az arcát.

- Nem rontottál el semmit. Csak én össze vagyok zavarodva.

Néztem Máté szemét, és láttam, hogy legszívesebben sírna. Szinte éreztem a fájdalmát. Igazából nem tudom, mit vártam tőle vagy magamtól. Csak átkaroltam a nyakát, szorosan magamhoz húztam, és csak úgy voltunk. Mintha a szívünk beszélt volna a ruhán keresztül egymással. Vérzett, sírt, kiabált.

Megfogta a karomat, és felállított. Felemelte az államat, és a szemembe nézett.

Erre ömleni kezdett belőlem a szó.

- Sajnálom. Gyurival régóta vagyunk már együtt. Nem is tudom a valós idejét. Megismertük egymást. Megszerettük, majd elengedtük. Mindent megtettem volna azért, hogy velem maradjon, még Alexán is túlgördítettem volna magam. Jöttél te, és úgy éreztem, hogy nincs szükségem rá. Rád van szükségem. A szemedre, az erős karjaidra, hogy mindig meg tudsz nevettetni, és tudunk beszélgetni függetlenül attól, hogy vannak dolgok, amelyekben nem értünk egyet. Úgy érzem, szeretlek. Nem tudom. Gyuri életéből kilépni, annyira nagynak tűnik. Dolgozik bennem az, hogy talán még meg tudom menteni.

Máté nyelt egyet.

- Elfogadsz tőlem egy útravalót? – bólintottam. – Gyuri olyan, mint Alexa. Vándorok. Megállíthatatlanok. Higgy nekem. Ha egy vándorral akarod összekötni az életedet, akkor erőt kell vegyél magadon, és nem létezni mellette, mert számára te semmi vagy. Az Isten összes erejével sem tudod őket megállítani, vagy visszahívni. Lassítani talán tudsz a tempón, de elvesztetted őt. Ahogy én is elvesztettem Alexát.

Máté nyomott a homlokomra egy puszit. – Hazakísérjelek?

- Áh, hagyd csak. Még ücsörgök itt egy kicsit. – mondtam. Máté lassan tűnt el a sarkon. Megérintett, amit mondott. Rettenetesen féltem attól, hogy új kapcsolatba kezdjek Gyuri nélkül. Megszokás. Ragaszkodás… egy öreg is kötődik a rigolyáihoz.

Ugyanakkor Máté szöges ellentéte az emberemnek, aki talán most is Alexával van.

Hosszas gondolkodás után jutottam csak megoldásra, és elhatároztam, hogy visszamegyek a lakásba, hogy leüljek Gyurival beszélni.