Tükröm-tükröm

Soha nem volt még jobb barátom, mint Flóra. Senki nem értett meg úgy, mint ő. De egy napon teljesen megváltozott. Többé nem szólt, ha beszéltem hozzá. Tizenhat éves és épp a 11. osztályt fejezte be, s ezzel együtt az első párkapcsolatát. Gondoltam, hogy ez lehet a baja minden csöndes percének.

Egyik este náluk töltöttem az estémet. Megvacsoráztunk. Nem szívleltem nagyon a társaságot. Amíg megvitatták ügyes-bajos dolgaikat, elindultam a lány szobája felé. Fény szűrődött ki az ajtórésen, gondoltam benyitok.

Flóra az asztalánál gubbasztott. Szemében könny, előtte milliónyi zsepi volt. Homlokát ráncolta, kapkodott levegő után. Harapgálta a szája szélét, meg-megtörölte a szemét, arcát. De csak újabb könnyfolyam csordult le az arcán.

Így múlt el tíz perc, negyed óra, s így tovább. Sajnálatom miatt benyitottam, hátha akar róla beszélni.

-Hello.                                                                                                     

-Szia! Mi a baj? Már rég aludnod kéne.

-Gondolkozom.

-Miről?

-Az első alkalomról.

-Húúú… a Tomival van valami?

-Sajnos igen- és segítségkérően rám nézett.- Megerőszakolt.

Leültem vele szemben az asztalához, figyeltem őt. Tudtam, hogy valami baj van. Zavart volt, szeme piros, haja kócos, mibe néha beletúrt. Össze volt törve teljesen, mint egy mosolygós őrült.

-Kinek szóltál róla eddig?- kérdezgettem- Voltál orvosnál? Szüleid?

-Te vagy az első. Félek elmenni. Anyuék meg azt sem tudják, hogy létezem.

Hallgattam a történetet, és egyre nagyobb hévvel öntött el a döbbenet. Csavargatta a haját, rágta a körmét, nem nézett máshova, csak saját maga elé. Valódi érzelmei tükröződtek minden mozdulatából.

-Végül elkezdtem kiírni magamból.

Elémtolt egy piszkozatnak tűnő firkát. Valóban az volt. Volt rajta szöveg, de túlnyomórészt csak a felismerhetetlenségig deformált alakok összefirkált képei. Alig tudtam kivenni, mit rejt a szöveg. Csupán két szó volt a torz alakok közt: Tükröm-tükröm… De ez is át volt húzva, majd újra megerősítve. És így tovább.    Nemigen haladt vele előre.

Visszatoltam elé a lapokat. Kivettem egy tollat a tolltartóból és azt ráraktam a papírokra.

-Folytasd! Itt vagyok én is, segítek.

Három része lesz ennek a rossz novellának. A mézes napok, a dolog és az érzéseid. Miután mindezt elmagyaráztam, vártam, hogy eméssze meg, gondolja át, hogy mit szeretne írni.

Mint már mondtam, jól ismertem őt: értelmes volt, szép és gazdag. Mindez persze együtt volt. Koravén természete ellenére, mindig kislányos bájjal állt mások elé.

Egyre csak bámult maga elé. Sóhajtozott és elkezdte rágni a toll végét. Fogai és orra tintás lett.

-Nem tudom leírni.

Ráztam a fejem.

Elkezdtem kérdéseket feltenni neki. Egyre kétségbeesettebb lett. Részvétet éreztem iránta. Kegyetlen gonoszsággal néztem, élveztem vergődését. Sajnos ez az egyetlen módja annak, hogy valamitől megszabaduljon az ember. Hallgattam.

Gondoltam, mit írtam volna én:

„Hogyan is tudtam volna én leírni mindazt, amin ő keresztül ment? Először szerettem őt, ölni tudtam, ha rossz szóval illették. Rózsaszín köd borította a szemem. Teljesen elvakított, hogy végre szeret valaki. Hogy nem vagyok egyedül. Majd, mikor megtörtént, ő és barátai kegyetlen érzéketlenséggel vették tudomásul, hogy egy lányon sikerült többször is átgyalogolniuk. Magabiztos mosollyal álltak fölöttem. Az egyik szüntelenül kamerázott. Emlékszem, nem szóltam róla senkinek.  Hangosan ordítottam, hogy ne halljam rémes gondolataimat, tágra zártam szemem, hogy ne lássam emlékeimet. „

De ilyet nem bírt el egy leánynak a lapja. Legalábbis az övé nem. Ha most meg tudná fogalmazni, lehetne a világ legnagyobb novellaírója. Nem hátráltatta a forma merevsége. Sajnos nem tud egészen személyes lenni. S talán ezért nem megy neki az írás. Megriad a benne lakozó hatalmas erőtől. Mit ér fiatalsága lángja, ha nem lobog a tűz?

Flóra megivott gondolataim alatt egy kis vizet. Újra és újra leírta azt a két szót, tükröm-tükröm, ismét áthúzta. Ismételgette mozdulatait. Egy új lapot vett elő, vakította szemét. Egyre búsabban pislogott. Szánalom fogott el.

-Sohasem leszel kész, ha így folytatod. – nógattam- Milyen volt ő? Írd!!

Lassan elkezdett írni:

Tomi huszonhét éves volt. Magas, cingár, csupasz és férfiatlan. Szőkésbarna haja hullámos, fogai elől kicsit szellősen álltak egymás mellett…

Flóra lassan és hibátlanul írta le gondolatait. Minden vesszőnél vagy pontnál felnézett rám, mintha diktálnám neki, mit írjon. Olyan volt, mintha a gondolataimba látna és azokat vetné papírra.

Arca kaján, mint egy lekváros püffencs. Jellemtelen, semmirekellő, züllött naplopó volt. Egyenesnek nem volt mondható, sosem nézett a szemembe. Egy nap, átjöttek a barátaival és lelöktek a földre és megerőszakoltak. Leírta pontról pontra, hogy mi történt akkor délután. Elfáradtam. Mindenki azt mondja, hogy harcoljak az érzéseimmel szemben, de a félelem mindennél erősebb. Az emberek nem tudják, milyen az, ha az ember mindig csak küzd, csak küzd, de sosem sikerül legyőznie saját magát…

A befejezést már alig tudta leírni. Áttört a gát és könnyekben tört ki újra, meg újra.

-Remélem jobb most, hogy nincs benned minden gondod.

-Jobb. Hűvösebbek a gondolataim.

-Úgy van. És nincs több csiga sem, annak is vége.

-Azt nem akarom leírni. Ami nincs, az nem is történt meg.

Elém tolta. Átolvastam. Éjfélre járt, mire befejeztük.

-Kész vagy?

Felnéztem, és a tükörben megpillantottam a barátomat.

-Fló kész vagy? Jól vagy?

-Igen.- néztem bele a tükörbe. A kislány felnőtt.

Ezzel a mondattal a kislány megtanult hazudni…