5. fejezet - II.

A suliban az osztálytermünk felé mentem, és belebotlottam Ivánba, akinek már egy ideje nem hallottam a hangját. Megálltunk a lépcsőn egymással szemben. Jó, én két lépcsőfokkal feljebb, hogy a szemünk egy magasságban legyen.

- Mi újs’? – kérdezte. – Minden rendben? Jó balhé volt ez a srácok között, nem?

- De az, bár jobb lett volna kimaradni belőle. – mondtam.

- Igen. Te figyi. Ez mi amúgy? – kérdőn néztem rá. – Ez a dolog Mátéval.

- Egy baleset. Egy jó nagy baleset. – nézett rám. - Tényleg semmi.

- Oké. De én a barátod vagyok.

- Csak ne mondaná ma mindenki ezt. – dörmögtem.

- Te is, ő is a barátaim vagytok. Én nem szeretnék senki ellensége sem lenni, ha nem muszáj. De tudnom kell, hogy most hányadán álltok.

- Azt én is szeretném tudni.

- Gondolj arra, neked milyen az, amikor átvernek. Vagy, amikor nagyon akarsz valamit, és nem kapod meg, hanem helyette kapsz valami mást. Mondjuk, akarsz egy zenekaros pólót, és rózsaszín boát kapsz helyette. Neked is elborulna az agyad. De nem beszélnél többet a szüleiddel?

- De igen.

Nem egészen értettem, mit akar ebből kihozni.

- Én nem tudom, hogy ti kettőtök között mi van, nem is érdekel. Nem akarok annál jobban belefolyni, mint amennyire benne vagyok.

- Szerinted hogy érez irántam Cell?

- Megbántottad. Szerinted hogy érez?

- Kösz.

- Nem kell rémeket látni. De ha nincs semmi, akkor nincs semmi. Akkor ezt mondd el neki is, hogy visszaálljon a normális rendszer. Nem szeretnék két részre szakadni azért, mert a két kedvencem egymásnak esett. Ezzel Lau és Heni is így vannak.

- Már ők is?

- Naná. Nem fogják neked mondani, de drukkolnak, hogy minél előbb tisztázzátok ezt. Meg mondták, hogy Pszichó nem csak elmeroggyant, de spion is.

- Az, de elérte, hogy magamból csináljak 007-t. Kár, hogy magamat ástam el. – Aki nem tudná, a 007 ölhet is. Ciki.

- Mi?

- Mindegy. Felejtsd el. – huh. Ezek szerint nem mondtak neki semmit a klotyóban elhangzottakról. Fél siker.

Álltunk ott egymással szemben, amikor Cell jelent meg a lépcső tetején. Lazán lépdelt lefelé a fokokon, majd átgázolt rajtunk.

A válla felett ennyit vetett hátra nekem címezve:

- Mi van, Máté már nem elég?

Ezzel pedig, eltűnt a lépcsőfordulóban.

Mondtam már, hogy mennyire utálom a lépcsőket? Olyan egyetemet kell majd nézzek, ami egy földszintből áll, és kész.

- Utána megyek. – jelentettem ki, és vártam valami biztatást Ivántól.

- Helyes. – egy kicsit azért többet, de ez is megtette.