Vágy

Egy csótány csápolt az arcomon. Határozott mozdulattal söpörtem le onnan, halkan koppant a fürdőszoba kövén. Egy lény állandóan a zárt ablakon próbálkozott megszökni az emberek világából. Szúrós volt az idő azon az őszi reggelen. Túl voltunk a gólyabál viszontagságain. Hallom, hogy az ajtón túl valaki nyöszörög. Feltámaszkodok, a fejem lüktet, a nyakam fáj, és meleg önti el a vállamat, majd a mellkasomat. A tőlem egy méterre pihenő borotvát megfogom, és magam elé tartva indulok el az ajtó felé. Félálomban az ember könnyen áldozatul eshet bárkinek. Nyöszörgés, fújtatás, fulladás, hörgés. Mintha valakinek nehezére esne a gargalizálás. Csak résnyire nyitottam az ajtót, de nem láttam semmit. Szélesebbre tártam, és a félhomályban egy fehér kéz nyúlt bele a levegőbe újra és újra. Egy lány az, aki mellettem ül médiaismereten. Hiányzik az egyik szeme, a nyaka és az arca vágásokkal teli. Haja csimbókos, és teste reszketeg. Véres kezével felém nyúl, és élettelen szemét rám mereszti. Felém vonszolja magát, ekkor veszem észre, hogy nincsenek lábai. Hátráltam és elestem, mire felkúszott a mellkasomig, és belemart a mellkasom felső részébe. A borotvát a nyakába állítottam, mire sárszerű vér spriccelt ki belőle. Hamar vége lett, és mind az ötven kilójával rám nehezedett. Küzdöttem kicsit, majd legurítottam magamról. Kimásztam alóla, s az ajtófélfa segítségével felálltam. Belerúgtam egyet-kettőt, és akkor bevillant minden. Menekülnöm kell.

Hullámokban tört rám a fájdalom, és apró, fehér pontokat láttam magam előtt. Néha megszédültem.

A szobából kilépve a romos folyosóra értem. A lépcsőnél jöttem rá, hogy az ötödiken vagyok. Letántorogtam a lépcsőn. A földszinten egy maszkos, fehér ruhás férfi jött velem szembe, és ahogy megérintett, térdre rogytam. Próbált felállítani, de nem volt erőm, így felkapott, és a fél oldalán vonszolt végig, ki az épületből. A mentőnek támasztott, teljesen erőtlenül tett le, mintha egy rongydarab lennék. Ömlött belőlem valami meleg, és zsibbadni kezdett a jobb karom. Ekkor láttam, hogy egy lyuk tátong a vállam és a nyakam között, amiből a meleg, a saját vérem bugyborékol fel. Egy sztetoszkópos fickó fölém hajolt, pulzust nézett, pupillát vizsgált, majd egy feltehetőleg mögöttem állónak bólintott.

Vízszintbe kerültem, maszkot tettek az arcomra, majd szépen, lassan elnyomott az álom.

Képek peregnek, mint egy véget nem érő film. Hangok.

Kössék infúzióra.

Emberi harapás a jobb vállon.

Vérre lesz szükségünk.

Bip-bip-bíííííííííííííííííííp.

Áramütés.

Még egy.

Bip-bip.

Most már megmarad.

Kitartó szervezet.

Vigyék a műtőbe.

Bélyegezzék meg.

Tegyék a – programba.

Nyitva van a szemem, mégsem látok semmit sem. Nem érzékelem a külvilágot, legalábbis nem úgy, ahogy régen. Nehezen mozgok. Takaróba vagyok bugyolálva, mint egy bio-hotdog. Addig-addig tekergettem magam, míg a kezeimet kiszabadítottam, és felültem. Tompán sajgott a vállam. Be volt kötve. Ücsörgök kicsit az ágyon, próbálok visszaemlékezni arra, ami történt, de homályos minden. Csak töredékek vannak, semmi folytonos, értelmes emlék. Kitornázom magam az ágy szélére. Nyikorog az ajtó. Odakapom a tekintetem.

A nővér jött be, rám mosolyog, majd körülöttem sürög. Nem szól semmit sem, csak jegyzetel a kórlapomra. Leteszi a gyógyszereket elém, önt egy pohár vizet.

Felém nyújtja a poharat, és a kék erét bámulva lázasnak érzem magam. A testem forró és lüktet, a hang a fejemben mérhetetlen dübörgéssé erősödik. Pillanatok alatt többszörösére erősödik, majd egy hirtelen váltással éleset kordul a hasam. Vicsorogni kezdtem, és erőszakosan nyújtottam meg a tagjaimat.

- Tudja, hogy egy kórházban van? Ezeket majd vegye be. – mondja, és a hangjának rezgése még több hangot indít el a fejemben. Ordítani szeretnék. Rám néz. – Rosszul érzi magát?

Segít felállni az ágyról. Még gyengébb vagyok, mint eddig. A hang dobol a fülemben, és nyöszörgök. A nővér velem hajol, mire elkapom a nyakát. Leteperem a földre. Enyhülnek a zajok. A mellkasán térdelek, és újból és újból megharapom. A korgás abbamarad, a hangok csitulnak. Leszorítom a csuklóit a földre, és olyan erővel harapom át a torkát, hogy szívnom sem kell a vért, spriccel az magától. Szétmarcangolom a vállát, az arcát, a mellkasát, esélyt sem adok neki a menekülésre. Ordítani próbál, de nem tud, így csak szerény halálhörgésre futja.

Talán húsz perc az egész, aztán már nincs ellenállás. Elemelkedek tőle, egy gyors szippantás, és már nem folyik a vére az államon. Nézegetem, mert még van benne vér. Alaposan felmérem, majd szép lassan a csuklóit kezdem kóstolgatni, aztán a hasát, a combjának a belső felét nyalogatom, majd a bokáját tépem szét. Mire végzek, nem marad más belőle, csak egy halom, gőzölgő csont.

Kirontok a folyosóra, és az első emberre, aki az utamba akar, rávetem magam. Az őrjöngés elhatalmasodik rajtam. Rémült szemgolyóit egy szippantással intézem el. Már nem néz semerre. Kiabálni szeretne, ezért a nyelvét is kitépem. Elroppantom a nyakát. A feje ernyedten gördül oldalra, a teste még rándul egyet, aztán semmi. Kereszt formát alkotok belőle, és itt-ott megmarom. Darabokat tépek ki a testéből. Teljesen megszűnt a belső késztetés, a vágy a vérre. Emberként is mohó voltam, és most is túlettem magam. Öklendezem kicsit, és a feltárt mellkast megtöltöm. Egy asszisztens rémülten áll meg a folyosó végén. Eldobja a papírt, és riadóztatni akar. A pillanat tört része alatt oda ugrok hozzá, a falhoz szorítom, és kizsigerelem. A magzata csontja fennakad a fogaimon. Jó lesz még fogpiszkálónak. A révület lassan múlik. Kitisztul a fejem és a fülem. A szemem élesebb, mint volt. Körbenézek, és látom, hogy mit műveltem. Nem hiszem el, hogy én voltam, valahol mégis tudom.

Elindulok lefelé a lépcsőn. Senki nem jön velem szemben. Meghallok valamit, amit már nagyon régen is hallottam, ha befelé figyeltem. Szívdobogás, de nem az enyém. Mordul valami a fejemben, és hajt a vágy ismét a vér után.