Vértestvérek

2007, úton Budapest felé

Szeretnéd tudni, hogyan születtem meg? Akkor tudnod kell, hogy esett meg a halálom. Sajnos ez a mementó szörnyű, és csak akkor lehet benne igazságra lelni, ha hátulról haladok előre. Abba a fajba tartozom, aki kétszer születik meg, de csak egyszer hal. A második születés pillanatában. Először természetes úton születtem, majd egy óvatlan pillanatban elvesztettem az uralmat a kocsi felett. Aztán mégegyszer megszülettem. Egy vámpír adott új életet nekem.

A nő, akivel életemet leélni készültem, úgy döntött, nem kellek neki. Egyszerűen eldobott magától. Eldobta az ő életét, és ezzel elvette az enyémet is épp akkor, amikor minden megoldódni látszott. Ezerrel hajtottam bele a szakadékba, hogy ne kelljen nélküle léteznem egy pillanatig se tovább. De a halál megelőzte henye agyamnak utolsó tettét. A szívem előbb megállt, mintsem felfogjam, hogy mi is történik velem. Szöget üthetett az emberek fejébe, hogy miért is akartam végezni magammal életemnek huszonhetedik évében – zuhantam lefelé, akár egy gyerek által elhajigált játékautó.

Előbb hagytam el a testem, mint ahogy az autó átszakította a szalagkorlátot. Az aszfalton haltam meg, ott, ahogy kicsusszant alólam a biztos ülés. Már csak elképzelni tudom, milyen volt alázuhanni a korláton túlról; akár egy alaktalan kődarab, maga mögött hagyva mindent, ami valaha fontos volt neki, minden bűnét és vágyát. Ahogy felszakad az utolsó lélegzet a fagyos csendben. Ahogy az ablakon beáramló levegő megcsapja kisírt szemem által áztatott arcomat. Akár az a kis labdába csomagolt meglepetés, amit ötven forintért lehet nyerni az automatában. Ám megtörtént az, amit még senki sem látott: földet értem, gurultam és csapódtam. Nyöszörögtem, ahogy félig kilógtam a rám nehezedő vasdarab alól. Meggyötört voltam és fáradt, a kocsi pedig, csak nyomta le a testemet a sárba.

Egy másodperc alatt állt meg a lélegzetem, a szívem is. Éveknek éreztem. A szemerkélő eső ellenére felnyitottam a szemem az égre. Csend. Roppant csend vett körül – most már tudom, ez volt a segélykiáltás az élet felé. Akkor éreztem azt, hogy életem angyala végleg elhagyott, és valahol kocogok utána a fényben. Véres búcsú volt ez. Egy Rilke vers jár a fejemben. A világ egyre sötétebb lett, egyre messzibb, mígnem egy fekete ponttá zsugorodott, és végleg megszűnt létezni. Csak később tudtam meg, jóval később, hogy mindez miért történt meg, miért történt így.

Aztán a halál ismét megjelent a levegőben. Az Új Élet egy magas, sötét angyal képében jelent meg. Mikor a nő meglátta haláltusám utolsó kapálózását, lassan közelebb jött. Zajosan jött, kúszott felém. Úgy mászott, mintha egész eddigi életében az erdőben élt volna, a fák és bokrok fogságában, a sziklák mellett. Majomügyességgel tette mindezt. Később tudtam meg, hogy évszázadok óta azt a dimbes-dombos környéket járta, és ténylegesen otthona volt a rengeteg.

Rettentő iramban közeledett a testem felé. Lehorzsolta a térdét, de vér sehol. Sebe is egyből behegedt. Még soha nem láttam ilyet. Meg kellett volna halnom, de valahogy nem volt még ez megírva nekem. Odaért mellém. Hideg kezével megfogta a csuklómat, és kihúzott a kocsi alól. Kárhozott életem megkezdésén ez volt a pecsét. Egy lény volt ő, aki csak éjszaka jár, és saját megváltását remélte attól, hogy engem magához hasonlóvá tesz. A Sátán kegyelméből történt mindez, és miért lenne ez másképp? Az emberek azt sem tudták, hogy ott vagyok lenn. Mindenki autózott tovább ügyet se vetve arra, hogy a szemük láttára zuhan egy autó a mélybe. Senki nem hívott mentőt. Az autóm talán még a mai napon is ott pihen, ahova aznap lezuhant. A nő később elmesélte életét, és azt, hogy követett. A barátnőm halála óta figyelt, és épp, amikor kérni akart, én megtettem az első lépést felé.

Percekkel később a halál majdnem elragadott. De egyik kezével a tarkóm alá nyúlt, szemfogaival elkapta az ütőeremet, és ugyanazzal a lendülettel szívni kezdte a véremet. Hogy életet adjon, előtte velem kellett halnia kicsit. Átadott egy darabot magából, az erejéből. Nem sok kellett hozzá, hogy a Végső Halál elragadjon mindkettőnket. Miután tiszta lappal, vámpírként emelt karjaiba, elvitt a barlanghoz, ahol elég otthonos környezetben tudtam további erőt gyűjteni.

Embereket hozott. Nőket. Férfiakat. A testek úgy tápláltak vérrel, mint mikor csecsemőkoromban anyám mellén szívtam a tejet. Akkor lettem az, ami ma vagyok: egy vámpír.

- Úgy kell élned, ahogy nekem. – mondta.

- Úgy, mint te. Árnyékok közt, teljes titokban. -feleltem.- Tényleg nem vágysz többre?

- Vágyok. De túl sok időt töltöttem egyedül ahhoz, hogy féljek attól, ami odakint vár rám.

- Életet adtál. Most én is szeretnék adni valamit. – súgtam a vámpírnőstény fülébe.

Azt hiszem, eddig a történet arról, hogyan születtem meg.

2007, Budapest

Szóval, egy nomád Gangrel lány Gyermekeként születtem meg másodszor. A Gangrelek vadak voltak, valódi kétkezes katonahad. Annyira más volt a ma ismeretes klánoknál, hogy először el sem akartam hinni, hogy a szabadban is élhetnek vámpírok.

Hisztia apja nem rajongott azért, hogy férfit öleljen a lánya. Képtelen volt a fejlődésre. Sajnos még ember korában részt vett számos háborúban, olyanban is, amihez semmi köze nem volt. Volt légiós is, ami az elméjére mély behatást gyakorolt. Viszont mindez elég erőt biztosított a számára ahhoz, hogy a levegőtől is óvja a lányait. Ellentmondásokkal teli személy volt.

(…)

Sosem jött ki az emberekkel. A férfiakkal pláne nem. A nála tapasztaltabb, bölcsebb öregeket sem hallgatta meg, egyszerűen inkább a konokságot választotta. Folyton civakodtunk, mint két gyerek, aki összeveszett egy tábla csokin. Sokszor torkollt pofonokba egy-egy nézeteltérés. Mindennek az lett a vége, hogy utoljára ekkora perpatvart Hisztia kezdeményezett azért, mert nem volt megelégedve sorsával.

Idővel azonban örült, hogy én is ott vagyok. Legfőbb vezérünk szerette egyetlen fiát, és valahogy bízott bennem annyira, hogy időről időre megjutalmazzon. Hisztia és én elmentünk tőlük, és ketten kezdtünk bele új életünkbe egy budapesti bérházban. Az ablakokat bedeszkáztuk, hogy se a napfény, se az utca zajai ne zavarjanak minket. Csak éjjel mozogtunk, klánunktól függetlenül. Divatosan rendeztük be, a modernkor legjobb hagyománya szerint, persze semmi technika a világításon és a rádión kívül. A lakatlan ház sok embernek szúrta a szemét, ám meglepődtek azon, hogy a mozdulatlanság változik. Minden nap egy kicsit. A ház melletti bár, ami igen sötét és erotikus volt a köznép számára elegendő volt ahhoz, hogy ne kelljen messzire mennünk, ha megéhezünk. Néha még vadászni sem kellett.

Klánunknál fogva idővel vágytunk vissza a természetbe. Azt akartuk, ami ott volt, nem utolsósorban a többieket. Én titkon vágytam vissza az autómhoz, a múltamhoz. De ez egy olyan határ volt, ahonnan még Isten segítségével sem térhetek vissza. Már nincs más, csak előre. Pár hét telt el, viszont éveknek tűnt ez az egész. Szavakba önteni is nehéz, ezért nem nagyon találom a szavakat. Idővel Hisztia árnyékában éltem, nem volt kedvem már enni sem. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire hiányozni fog a természet. Eddig mindig azt hittem, hogy mint vámpír, a koporsó hiánya lesz a legrosszabb. De nem. Követtem Hisztia minden lépését, pusztán csak azért, hogy addig se legyek egyedül barátnőm halálának emlékével.

Minden rendben ment annak kivételével, hogy a nyüzsgő város elkezdte bontogatni vadvirágait hippik és egyéb bőrt viselő, kilyuggatott emberek személyében. Ők mind imádták a lakhelyünket, és elég volt ahhoz, hogy kikényszerüljünk az utcára, mint hontalanok. Hisztia művészi szépsége eltűnt, alkotásai a semmi értékét ütötték meg. Meggyengülten álltunk a körút közepén.

Hisztia egyetlen reménysége én maradtam. Egy bűzös csatornában leltünk menedékre. Még egy kellett volna a totális káoszhoz; egy Nosferatuval találkozni. Oda, abba a lukba vittem haza leendő áldozatainkat. Együtt voltunk, mégis magányosan. A tavasz nyárba fordult, és a beton alatt elviselhetetlen lett a hőség. Hiába volt sötét, a Nap átszúrt még az aszfalton is. Időnként játszottunk a halállal, és kifutottunk a csatorna végéhez, egy kis levegőért, ami talán még le is hűtött minket, mikor Hisztia egy óvatlan pillanatban megcsúszott, és a Nap markába rohant. Nem tudtam időben odaérni. A karomban tartottam, és nem tudtam másra gondolni csak arra, hogy ismét megtörténik.

(…)

Egy esős őszi napon a Gangrelek a barlangban társalogtak, mikor megjelentünk. A kedvenc fáink között álltam, karomban tartottam a lányt. A legidősebb közöttünk odalépett. Nem civódtunk. Már épp elkezdte volna mondani a szitkait, amikor Hisztia kinyitotta a szemét, és ráparancsolt, hogy azonnal hagyja abba. Az Öreg kis híján szívrohamot kapott.

Hisztia azóta felépült. Az autóm továbbra is az árokban van. Egymásnak mondott, párhuzamos köszönések, jó tanácsok közepette hagytam el őket.