1. könyv - 21-30. bejegyzés

XXI. bejegyzés

Megbeszéltünk az én Drágámmal egy találkozót. – A holtág egyetlen hídjának közepén találkozunk.

Otthon lázasan készülődtem, hogy este tízkor ott lehessek. Hamar eljött az idő. – Milyen különös, hogy amikor az ember tolná az időpontot, akkor olyan hamar eltelik az idő, mintha egy percben élnénk huszonnégy órát.

Egy fa mögül néztem őt. Csinos volt. Sokkal csinosabb, mint amire emlékeztem. Nagy mellek, vékony derék, asszonyos fenék. Egy piros alapon, fehér pöttyös ruha volt rajta, hozzá illő cipővel, és a haját egy virágos csattal fogta fel. Érett volt. Nő volt már. Nem gyerek.

Fél tizenegykor még mindig nem mertem odaállni elé. Írtam neki egy sms-t, hogy késni fogok. Meg azt is megírtam neki, hogy jöjjön inkább a híd végi lámpa alá. Meg is tette, amit kértem.

Odasomfordáltam, nem hallotta, hogy jövök. Másfelől várt, háttal nekem. Befogtam a szemét, és a fülébe súgtam, hogy ne nyissa ki, amíg nem mondom.

Megfordítottam, és megcsókoltam. Hosszú, szenvedélyes csók volt. A végén kinyitotta a szemét.

Ott álltunk egymással szemben. Végigmértük egymást.

- Tudtam, hogy te vagy az! – mondta. Édes hangja életre keltett.

Úgy álltunk ott, mint legelőször. Az ő szemében félelemmel vegyült boldogság tükröződött, és meg-megcsillant pupillájában a kezemben tartott penge éle.

XXII. bejegyzés

Még mindig érzem az ajka ízét… édes a szájfénytől, és sós a könnyeitől. Bámulatos egy elegy. Úgy váltunk el, hogy titok ez az egész, és majd még beszélünk. Forrt a vérem. Így vágtam át a parkon, mire arra leszek figyelmes, hogy egy formás, meztelen női segg lóg ki a bokorból. Kedvem lenne kipróbálni, de amint elindulok felé, elém lép egy koszos, fekete ember. Retkes körmök, vörhenyes arc, görnyedt tartás, és a gyomromat kavargató bűz… gyanítom a saját szarján kívül még madarakét és kutyákét is megtalálnám a cuccain.

Álltunk egymással szemben, mire végül azt mondta, hogy ő nem fog nekem hazudni. Szeretne venni egy üveg kannás bort, és arra gyűjt. – Mit is mondjak. Azért, mert őszinte egy csöves, és nem azt mondja, hogy kenyérre kell (esetleg egy nyolc éve lejárt, szakadt, hajléktalanoktól, hajléktalanokról szóló magazint tol az orrom alá, mint munkatárs), majd piát vesz, nem indít meg bennem semmit sem. Ahogy elnézem, elég fiatal ahhoz, hogy dolgozzon. A közeli építkezés irányába mutatok, és udvariasan elmondom neki, hogy kotródjon dolgozni.

Persze tudom én, hogy könnyebb kiállni kéregetni, mert ugyanannyit, ha nem többet keres meg így, mint kemény munkával.

Aztán csak állt ott a szentenciám végén, és nézett engem könnybe lábadt szemmel. Az a baj, hogy nincs önbizalmad; mondtam neki. Mire annyit reagált, hogy hogyan is lehetne neki az. Mire én rávágtam, hogyha beszari élni, akkor legyen bátor, és haljon meg. Én segíthetek neki.

Látva, hogy a könnye vékony, tiszta csíkokat varázsol az arcára, adtam neki pénz, és otthagytam… télen úgyis utoléri a hófehér mennyország.

XXIII. bejegyzés

Gyerekkorod óta arra tanítanak, hogyha látod, hogy egyik embertársad bajban van, akkor segítened kell rajta. Csak két kérdés merült fel bennem. Honnan tudom, hogy bajban van? Mit is nevezek én pontosan embertársamnak? Sokféle magyarázata lehet, és a mulasztást anélkül büntetik, hogy tudnánk, a probléma forrását. Ez most csak azért jutott eszembe, mert ilyen alapon, egy hídkorlátnál álldogáló lány mennyire jelent veszélyt a saját életére.

Nem tudtam eldönteni, ezért közelebb mentem hozzá. Ahogy megszólaltam, és a vállához értem, összerezzent. Szorosan tartottam a bal karom ölelésében, és annyit suttogtam felé, hogy nem éri meg az öngyilkosság.

Keresztülfújt rajtunk a szél. Közelebb húzódott hozzám. Egész testében rázkódni kezdett. Sírt. – Nah, fasza.

„Maga a legjobb ember, akivel valaha találkoztam.” Rebegte, én meg közben arra gondoltam, hogy naná, mert eddig senki sem segített neki sírni.

Meghívtam egy közeli, füstös kis kocsmába. Rendeltem pár kör rövidet, sört is, bort is.

A harmadik pohár után már dől belőle a hülyeség. Ami piszlicsárénak minősítendő, az ő szemét tuti bántja. Kirúgták, elhagyta a pasija, azóta csak mindenki dugja, nem tanul, nem dolgozik. Fél, hogy az utcán fog kikötni. Ezért akart leugrani, meg persze még egy halom másik dolog miatt, de nem emlékszem rájuk, mert nem figyeltem rá oda.

A száját figyeltem szüntelenül.

Megfogta a kezem, és köszöneteket rebegett. Utálom, amikor egy nő berúgva ilyen. Pláne, hogy fogalma sincs arról, hogy a végét nem kerülte el. Csupán elodázta…

Én meg még szórakoztam egy sort vele / rajta, mielőtt hazavinném.

XXIV. Bejegyzés

Találkoztam az én Drágámmal. Egy teljesen semleges helyen találkoztunk. Nem mintha őt vagy engem figyelnének. Egészen sejtelmes hely. Bordó falak, fekete kárpit, szatén, selyem és bársony mindenfelé. Sötét, szűrt fények, a boxok fátylakkal vannak elválasztva. Ő lekúszott az asztal alá.

Már el is felejtettem, milyen az Ő ajkai között lenni. Bámulatos, hogy milyen az emberi agy. Alig, hogy ráismertem, rám törtek az emlékek. Ahogy most már van személyes kontaktus, úgy kerülnek felszínre az intenzív érzéseim is. Túl jó nő ahhoz, hogy csak úgy túl tudjon lépni rajta egy ember.

A rendelést nyugodtan adom fel, a pincér semleges arccal jegyzetel. A légkör, az illatok, a szorítás a farkam tövénél, az apró szívás a makkomon, a játék a golyóimnál, a zene, mind-mind arra késztet, hogy itt és most dugjam meg. Ugyanakkor tudom,  hogy a Vele való szexnek nem ilyen helyen kell ennyi idő után megtörténnie.

Legalább a melleit gyúrhatnám. De nem tehetem. Csak a puha haját markolászom, és ritmusosan mozgatom a csípőmet: dugom a száját. Marha jó!

Visszajön a pincércsaj. Óvatosan húzza el a fátylat, majd rám pillant. Intek, hogy a velem lévő Hölgy a kétbetűsön van. Mosolyog, és elkezd pakolni: előbb alátétet, majd a poharakat, a piát, és a nassolnivalót. A Drágám nem hagyja abba, amit csinál. Vagy tapasztalt ilyen téren, vagy kinőtte azt a szívbajos báját, amivel rendelkezett még „gyerekként”.

Mielőtt gondolkodnék, hogy mit szeretnék, érzem, közeledik az orgazmus. Őserővel robbanok bele a szájába, ő pedig, minden cseppet magába szippant. Egy sem megy kárba.

Kimászik az asztal alól, megigazítja gyorsan a toalettjét, majd rám mosolyog.

De jól esne most egy cigaretta…

XXV. bejegyzés

Reggel Mellette ébredek. Csendben osonok ki a szobából, hogy ne ébresszem fel. Meg szeretném lepni őt egy reggelivel, majd egy reggeli élvezéssel.

Lenn a közértben a szokásos, pénteki (ráadásul hosszúhétvégés szünnapi) slattyogás fogad. Millió és egy ember, fel s alá rohangáló rohadt kölykök, akik nekifutnak a kocsinak, amiért te vagy a hibás… nem vagyok fizikus, hogy kitotózzam, merre haladnak kiszámíthatatlan pályáikon. Bassza meg. Az öregek kemény öttel mennek előttem, és mindenkinek pont középen jut eszébe, hogy le kell állnia valakivel beszélgetni. Gyűlölöm az ilyet.

Célirányosan vásárolok, hamar megvan. A pénztárnál egy mindenki által utált picsa fizet éppen.

Tipikus szőke, plasztik maca, akinek méteres műkörmei vannak. Nem tud semmit sem normálisan megfogni, majd jön élete egyik nagy kérdése: készpénzzel vagy kártyával? Elkezd gondolkodni, melyik is van nála. Majd, keresi a tárcát. Mindent kipakol lakáskulcstól a tamponig, majd megtalálja. Eszébe jut, hogy a kártyákat máshol tartja. A táskája rejtett zsebeit túrja át. Megvan. Mint egy leporellót, kihajtogat mindent. Hoppá, azok névjegykártyák, és fényképek. Nem nyert. Másik, most egy helókittis tartó jön. Kártyák tömkelege. Piszmog velük, majd egy hagyományos kártyát elővesz, és végre fizet… ne, ha lenne rajta pénz. Marad a kápé. Éljen.

Ezen műveletek közben arra gondolok, hogy az uborkát a pinájába, a kolbászt a seggébe dugnám… majd bevarrnám zsákvarróval mind a két lukat. Aztán kikötözném a pincébe a munkaasztalomhoz, és egy csavarhúzóval megnézném, hogy ki tudom-e túrni belőle valamelyik szervét… s ha sikerül, életben tartanám addig, ameddig elkészítem, és megetetem vele.

A pénztáros mosolygósan köszönt. Megkérdezem tőle, hogy van-e nála dugóhúzó. Nem volt. Visszaszaladtam. A sorban állók napjának jó részét elvitte már az előttem álló némber. Hoztam egy dugóhúzót. Sietve fizettem, majd a nő nyomába eredtem.

Amikor hazaértem, az én Drágám már fenn volt. Annyi a meglepetésnek, nem úgy, mint a meglepődésnek. Egy heveny kiáltással rohant oda hozzám, hogy „de hiszen, te vérzel”. Csak nagy sokára múlt el a sokk, és értette meg, hogy az nem az enyém. Amikor megkérdezte mi ez?

Annyit mondtam, hogy volt egy apró balesetem egy dugóhúzóval…

XXVI. bejegyzés

Elkísértem Őt egy darabon, de nem teljesen a házukig. Azt hiszem, a szülei, a környékbeliek és a rendőrség egyben is, és külön-külön is meglincselnének. Jah.

Hazafelé nem volt semmi extra.

Otthon felütöttem a naplómat, és mit láttam? Születésnapot ünneplek. A sajátomat és a naplómét. Míg előbbi a bűvös harmincat lépte át, addig utóbbi csak a három évet. Nem köszöntött fel senki, ezért megteszem ez saját magam: Boldog Születésnapot John, és kedves Naplóm, neked is. Még Ő sem mondott semmit, ami nagyon fáj, és haragszom érte… legközelebb megbüntetem a feledékenysége miatt.

Mivel is tölthettem volna a nap maradék részét? Elolvastam a legelső bejegyzésemet.

„Lecsúsztam egy gyönyörű nőről. Ismét. Egy szombati bulin történt az egész, amit a munkatársaim tartottak az irodában. Meghívtam egy italra jó szokásomhoz híven, erre elfogadta a piát, levette a pultról, majd elszambázott a jogi osztályon dolgozó pasik közé. Balek vagyok, minden nővel szemben úgy viselkedem, mit egy kutya. Mégis, mit várnak? Lehet, hogy durvának kellene lennem velük szóban és tettben egyaránt.”

Így kezdődött. Szóval, az írásba csak azért kezdtem bele, mert nem tudtam, hogy kitölteni a felgyülemlett feszültséget. Aztán rájöttem, hogy a sorozatos megalázást máshogy is le lehet vezetni. Ekkor kezdtem el szeretgetni a nőket. A kielégülés az, a posztkoitált élvezet viszont, az írás. Úgyhogy, ezért írok általában villanásszerűen.

Amikor nincs mondanivalóm (mint most) csak selejtes dolgok jutnak az eszembe. Agonizálás a szar, elcseszett életemen, s még az sem vidít fel ilyenkor, hogy újra láttam Őt.

Ha feltenném internetre, nagy sikerem lenne. Folytonos vágyódás, viszonzatlan szerelem, gyilkolás, kínzás, erőszakos szex, undort keltő dolgok… ez érdekli most az embereket, ha nem egy hírességgel hozható összefüggésbe a bejegyzés. Kis kutatásaim alapján, az első az erotikától és gyötrelemtől túlfűtött írások, a második helyre a romantikus vágyódásos témák kerültek, míg a harmadik az erőszakos tettek. Ez lenne a ranglista. A nyálas, virágot hozok, mert szeretlek dolgok már nem játszanak. – Még engem sem villanyoz fel.

Hányszor elképzeltem, amint Vele vagyok. Minden lehetséges módon magamévá teszem, majd megkínzom, és megölöm. Az álmomban még a hullájával is együtt vagyok. Aztán mit látok? Kilibben a kertkapun, képet cserél a közösségi portálon; nem hal meg. Sosem hal meg!

Most már tudja, hogy gondolok rá. Hogy érzek iránta és érzem őt. Nem olvassa a bejegyzéseimet, de tudom, hogy érzi, mit szeretnék Vele elérni.

XXVII. bejegyzés

Egy hét telt el. Nem jelentkezett. Tanul, dolgozik, most nincs rám ideje. Vagy lehet, hogy elutazott a szüleivel. Azért írhatna igazán, hogy jól van, ne aggódjak. – A lányokban az a szörnyű, hogy csak addig vagy fontos, ameddig nekik lelki gondjuk van. Amikor nincs, vagyis kielégültek valamilyen módon, már beléd is rúgnak… bennem viszont, forr a vér!

Péntek este. Munkából tartok hazafelé. Sietek, mert már nagyon kell hugyoznom. Egy kilométerre vagyok az otthonomtól. Nincs semmi, ahova pisilhetnék. Unalmas erdő, néhány sötét ház, ahol a hétvégét ünneplő párok próbálnak testnedvet cserélni.

Most nincs kedvem köztéren dolgot végezni.

Egy hordótestű csaj jön velem szembe. Ő azt hiszi, hogy egyenesen megy, ám nem. – Az egyenes relatív értelme élni kezd. Odabotorkál hozzám. Nézem, amit csinál. Ahogy kinéz. Hosszú, fekete haj, szűk virágos top és miniszoknya. Ledobja maga mellé a kólás üvegét és a táskáját, majd rám néz: „nem baszol meg?”

Dehogynem! Fut át az agyamon. De előbb ívelnem kellene… No de, mindegy. Kiszolgálom. Térdre ereszkedik a betonon, és szopni kezd. Csiklandoz és karmol a fogaival. Baromi rosszul csinálja. Be van rúgva, így nem veszem alapul. Aztán feláll, és a fának dől, nekem háttan. Íze nincs a csajnak, ezt külsőre is látom. Bűze annál inkább. Mint egy három napos túrós csusza.

Már benne vagyok, amikor a húgyhólyagom megmutatja magát. Őserővel robban ki belőlem az, amit a kétbetűsnek tartogattam. „Milyen sok, és hirtelen… olyan jó meleg.” Nyöszörgi. Amikor kiveszem, kicsurog belőle egy kicsi.

Felhúzom a sliccem, és szó nélkül a fánál hagyom pucsítva.

XXVIII. bejegyzés

Második hét. Nélküle. Nem tudtam egy helyben otthon várni, ezért sétálni mentem. A város templománál egy nagy busz állt, amiből legalább három tucat idős ember szállt ki, és legalább ugyanennyi fiatal. Nem tudom, mire hasonlított jobban. Noé bárkájára, amikor az kikötött, vagy a kivonulás történetére.

Szokásos vasárnapi látvány volt. Semmi extra. Mindenki puccba vágta magát, keresgél kétszáz forintot a zsebeiben, tárcájában – elvégre el kell tartani azokat a hitehagyott, hazug csuhásokat, akik nélkül nem lehet imádkozni, bűnbocsánatot kérni és egyebek.

Érdekes. A bakfisok púderezik az orrukat, és édes parfümöt spriccelnek magukra. Én is spriccelnék rájuk egyet s mást.

Rám sem hederítenek, pedig eléggé nyilvánvaló, hogy én nem tartozom közéjük. Tetőtől talpig feketében, antikrisztusos feliratos póló. A szemközti bolt bejáratánál cigarettázok, de semmi.

Aztán egy ismerős vörös lány néz felém. Duci, nagy mellekkel, és nagy fenékkel. Amikor utoljára láttam, még tizenkét-három éves volt. Édes kislány volt, ám koraérett. Hála az osztálytársainak. Sokszor vigyáztam rá, mivel a szülei megbíztak bennem. Kíváncsi volt és kísérletező szellemű, ezért hát, kielégítettem a vágyait. Amikor eltörte a lábát, akkor volt a legodaadóbb. Elvégre, aki csak egy lábbal tud létezni, az nem menekül, és a behatolással sincs semmi baj. Hogy szó ne érje a ház elejét, a végbelén keresztül próbálkoztam. Gesztenyével, uborkával, kolbásszal, gyertyával, csigával, ami éppen akadt… aztán fokozatosan tértünk át a valódi szex részére.

Rám mosolyog, én csak biccentek egyet: felkavar valahol, mert hiányzik a szex.

Bírom a vallásos embereket. A legálszentebbek a világon. Mert hangoztatják a tíz parancsolatot, de ha úgy kellene élniük, vagy megbolondulnának, vagy belehalnának. Másfelől, amit sosem értettem, hogy ami jól esik, azt miért kell bűnnek felfogni???? Nem arról szól az élet, hogy csak levegőt vegyek. Élvezni is kell!

A mocskos kis lelkük amúgy is a pokolra kerül, mert a nyolcadik bűnnel egyikük sem foglalkozik…

XXIX. bejegyzés

Harmadik hét. Amire vágytam nekem háttal alszik. Ő szuszog mellettem. Szeretem, ahogy a levegőt veszi, ahogy csücsörít, miközben alszik. Hátulról csöpögtem rá az éjjel, és kétszer hajnalban.

Az első kettő nem sikerült jól. Sokat ittunk, és fáradtak is voltunk. Harmadikra viszont semmi mással nem voltunk elfoglalva, csak egymás testével.

Utána én még beszélgetni akartam, mire ő elaludt. Haragudtam rá, mert úgy éreztem, hogy tényleg csak azért vagyunk megint együtt, hogy kielégítsem az ő vágyait, és kész.

Elnézem a válla ívét, a dereka hajlatát, a vállát, a gerincét. Szívem szerint kitépném, hogy lámpavázat csináljak belőle. Varázslatos spirálként szippantott magába a csigolyái finom kitüremkedései… Elaludtam.

Amikor felkeltem, szalonna és tojás illata volt mindenfelé a levegőben. Az óra délelőtt tízet mutat. Ahogy megneszelte, hogy felébredtem, egy tálcával a kezében megállt az ajtóban. Majd biccentett, és odajött hozzám.

Szalonna, tojás, pirítós, kávé, narancslé, és csokoládé. Úgy volt elrendezve, hogy egy pinára hasonlított. Még soha nem éreztem magam ennyire szerelmesnek.

Megcsókolt, és még éreztem magamat puha ajkain.

XXX. bejegyzés

Olvastam valahol, hogy egy faszi vett egy doboz bonbont, szétbontotta őket, és konyakmeggy helyett a saját ondójával töltötte meg, majd visszacsomagolta.

Érdekelni kezdett a téma. Én is végrehajtottam.

Vittem az én kis katolikus virágszálamnak egy dobozzal, s ameddig a szüleivel bájcsevegtem, ő vígan falta a gombócokat.