1.

Sarah az ágyban ült. Éppen satírozta az arcképet, amit a húgáról és önmagáról készített. Sophie már indult volna a szabadba, de nővére visszaparancsolta. – Ne mocorogj! Így sosem fejezlek be!- Fehér arcát visszatemette művébe.- A fenébe.

-Mi történt?- kérdezte Sophie.

-Kitört a ceruzám hegye, és akárhogy hegyezem, csak törik és törik. Légy szíves hozz egy másikat.

-Oké. De hol van?

-A hátsó kertben, apa fészerében.- mondta Sarah.- Ahogy belépsz, rögtön balra. Abban a dobozban, amelyiket még March nénitől kaptunk… amelyiket a fehér galambok vannak. S ha már ott vagy, hozz egy radírt is, meg pár lapot.

Sophie engedelmeskedett, de nem kapkodta el a lépteit. Hallotta, hogy édesanyja Chopin-t hegedül. Szerette hallgatni, mindig megnyugodott tőle. Az idő makacskodott, esőre állt. Csupa nyugtató dolog. Viszont az apja fészere már nem volt ennyire megnyugtató. Sophie nem szerette a pincét, már feléje menet is szorongott, mert mindig eszébe jutott, hogy mikor apja felöntött a garatra, a sötétben többször fajtalankodott vele. Ifjú kora ellenére érezte ezeknek a jelentőségét. Az anyjuk tudta, hogy az öreg mit művel, de nem tehetett semmit, nem tudott mit tenni; a nőt is többször megverte és megerőszakolta. Amikor elutazott, klinikákra járt gyógyulni. Senkinek sem szóltak, megmaradt szörnyűséges, családi titoknak…

Sophie attól is viszolygott, hogy lenyomja a kilincset, vagy villanyt gyújtson, mert mindig az járt az eszében, hogy mialatt ő a kapcsolót keresi, valamilyen dolog letépi róla a ruhát, letaszítja a földre. Könnyen rásiklik az a valami, belényomja hatalmas férfiasságát… végül megöli. Mikor benyitott, szinte érezte a dohos szemetet, és a rothadó anyagok szagát.

Végtelenül hosszúnak tűnt, amíg kitapogatta a kapcsolót. Jobb kezével végig a kilincset fogta. A nyirkos szag erősödött, teljesen körülölelte. Néha megérezte a tiszta levegőt. A doh, a szemét és a kisállatok elrothadt maradványainak szaga összeolvadt, és erősebb volt. Szörnyetegek szaga volt ez.

Anyja meséinek lénye árasztott ilyen illatorgiát. Ezt nem tudta megnevezni, csak annyit mondott róla, hogy hímnemű, aki kislányokat ragad magával. Úgy emlegették, mint a „fehér féreg”. Sötétben gubbasztó lény, mely a testet magáévá, a lelket a másvilág rabjává teszi. Mindenevő, de a kislányokra feni a fogát valójában. Sok gyerek tűnt el így nyomtalanul.

Akkor este, miután kinyitotta az ajtót, hosszasan kutatott a kapcsoló után. A kilincset nem engedte volna el semmi pénzért. Szemét összeszorította, és fogait is. Így hunyorgott. A hegedűszó áthatolt mindenen, egészen a kisházig. Ez a helyzet olyan hatást keltett, mintha egy másik, félelmetesen titokzatos világba nyitott volna be.

Megvan! Felkattintotta a villanyt. Lenyomta és…

… és semmi. A körte nyilván kiégett.

Sophie elkapta a kezét. Kapáló szívvel hőkölt vissza. Most mit csináljon? Szóljon Sarah-nak? Nem, ő beteg, nem jöhet ki. Vagy az apja szórakozik, és csak arra vár, hogy benyisson? Nem. Nincs otthon. Vagy a fehér féreg műve? Lehet. Biztos arra vár, hogy elkapja, átkulcsolja a bokáját, és leviszi a bűzlő lények mocsarába.

Ahogy a gondolat végére ért, nővére kikiabált neki az ablakon.- Na, mi van Sophie? ! Hozod már azt a cuccost? !

-Persze! Viszem! – mondta, majd végigsimított magán, ezzel is védekezve a libabőr ellen.

-Rendben, csak siess!

Így Sophie kénytelen volt bemenni. Szíve a torkában kalapált. Az a pár lépés kilométereknek tűnt. Minden szőrszál felállt a testén. Végtagjai kihűltek. Szeme könnyes volt. Biztosra vette, hogy a dolog bezárja őt, és megöli. Magas, mézédes hangon fog énekelni. Annyira el fog kábulni, hogy mindenféle ellenállás nélkül hagyni fogja, hogy kibelezzék.

Sophie végigtapogatta a limlomokat. Nemsokára megtalálta a galambos dobozt. Kinyitotta, de nem érzékelte a tartalmát. Vakon matatott tovább- összetekert papírgurigákat, radírokat, ceruzákat, színes festékeket, mókusszőr ecseteket talált.

Sophie magához kapta az ígért tárgyakat, és amilyen gyorsan csak tudott, kirontott a fészerből. Becsapta az ajtót, és vágtatott vissza a biztonságot jelentő szülői házba, Sarah-val közös szobájukba.

Beért a házba, bevágta az ajtót. Összeszorított szemmel nekidőlt. A melléhez szorította a kellékeket. Kiverte az izzadtság. A hegedű elhallgatott; édesanyja kiszólt a szobából:- Sophie! Kicsit nőiesebben, ha lehetne!

-Elnézést anyu!- kiáltott vissza.

A kislány felvihogott. Már nem volt benne félelem, holott, az imént még didergett. Végigtapogatott magán, körülnézett. Minden rendben volt. A valami eltűnt… legalábbis a következő alkalomig.

A hegedű ismét megszólalt, viszont most Bach következett. A két lány mindig is szerette anyjuk zenéjét. Nemcsak apjuk mámoros pillanatai után vigasztalódtak így.

-Jobban vagy, Sarah?

-Igen. Köszönöm.- Sarah tüsszentett.

Kifújta az orrát, majd ismételten beletemetkezett a rajzba.

-Segíthetek?- kérdezte Sophie.

-Nem. A művészet olyan dolog, amiben csak egy ember alkothat. A másik, csupán lekoppintja. – s már kezdte is satírozni, árnyékolni a rajzot.- Ne mocorogj! Mondtam már, hogy így nem fogok ajándékot készíteni anyunak.

-Bocs.

-Semmi baj.

Sarah befejezte, és felemelte a képet. A két lányt ábrázolta, az öreg rózsabokor előtt. Sarah egy fonott székben ült, Sophie az ölében. Mind a ketten hófehér ruhában. Sarah hullámos, barna haja szokásosan kontyba fogva, Sophié két fonatban. Mosolyogtak. Csupán egy dolog rondította el a képet: a kert mögül kandikáltak elő az Ezüsterdő fekete fái. Azt beszélték, a fehér féreg ott lakik, s azok a gyerekek, akik eddig betették oda a lábukat, azokról sosem hallottak többet. Vészjóslóan fekete, óriási fái voltak, s úgy tűnt, mintha sose lenne vége.

Sötét lett tőle a kép, de a két lány ezüstös ragyogása kiszínezte a képet.

-Kész!- csattant fel Sarah.

A két lány lerohant a lépcsőn, egyenesen a szalonba. Anyjuk rájuk csodálkozott.

-Boldog születésnapot!- kiáltották egyszerre.

Felmutatták a képet.

-Oh istenem, ez gyönyörű. Sarah, kérlek, akasszátok fel a kandalló fölé. March néni úgyse bánja, ha az ebédlőben fog lógni.

Sophie kivitte a néni képét, Sarah a helyére tette a frisset.

-Csodálatos. Köszönöm.- szólt Cathrine, és puszit nyomott a lányai felére. Átfogta őket csontos kezeivel, és így nézték a képet, amíg…

… amíg meg nem jött az apjuk.

A lányok érezték az apa szesztől bűzlő, penetráns leheletét. Gyomorforgató volt. Sophie még csak-csak el tudott menekülni, elcsusszant anyja mellett, és s fészer felé vette útját. Sarah kővé dermedten várta elkerülhetetlen sorsát.

Az apából az alkohol vadállatot formált. Cathrine hiába ellenkezett, pár pofon hatására elesett a nappali padlóján, s saját vérével nézett farkasszemet. Ez kiváló alkalmat nyújtott arra, hogy letéphesse a ruhákat az asszonyról. A meztelen test ott hevert a földön, és várta, hogy az ura kielégítse magát. Ez hamar be is következett. Mozgott, és fújtatott, mintha egy gőzgép lenne, markolászta a törékeny nő fenekét. Néha-néha megöklözte, s az asszony elvesztette eszméletét.

Sarah hangosan zokogni kezdett, amivel felkeltette az apja figyelmét. Figyelte lánya útvonalát: a kamrában bújt el. Megmaradt izgalmi állapotában a lánya után indult. Sarah próbált elrejtőzni, minél jobban, de nem ment, itt egy csupor méz, ott egy kanna lekvár vagy egy zsák krumpli.

Figyelte a csillagokat, s egyre csak az járt az eszében, hol lehet most a húga. De hamar megtörték a gondolatait, mert apja utolérte, s nem kímélte. Összerándult, mikor az apja letépte róla a ruháját, és rávetette magát pici testére. Egyszerűen testébe tuszkolta hatalmas férfiasságát, iszonyatos fájdalmakat okozva ezzel a szegény teremtésnek. Száját rászorította lánya szájára, majd harapgálni kezdte ajkait. A súlyos test alatt Sarah mozdulni sem tudott. A percek óráknak tűntek, mire a férfi beléeresztette a magját. Végzett, és a lányán ernyedt el…

Kép forrása: pinterest.com