2 - Csak egy pillantás, és soha már
Szürke, viharos, nyári napok
köszöntöttek a városra, miután hetek óta tartó kánikula tetőzött. Hiába dörgött
az ég, esett több liternyi eső, a felhők úgy nyomták lefelé a meleget, hogy
valósággal meg lehetett fulladni. Fölösleges volt a nyitott ablak némi kereszthuzat
reményében, a ventilátor is csak a meleg port kavarta Emily körül, aki
tagbaszakadtan ült megfakult kanapéján. Percek óta csak a falon lógó japán
mintás legyezőt bámulta; a lemenő nap fényében egy félig vízben álló tori-kaput
ábrázolt.
Mély levegőt vett
egymás után, mégsem jutott többre. Szúrt a jobb bordaíve alatt egy pont, és
hiába kötötte be a tenyerét, már a negyedik ragtapaszt áztatta át a vére.
Hogy is gondolhatta,
hogy normális a lakótársának dolgait használni főzéshez?
Épp egy hagymát pucolt
meg, amikor véletlenül megszaladt a hámozó kés, és felszántotta vele a tenyere
bőrét. Rosszabb, mint egy papírral ejtett vágás, mert azt az ember nem veszi
észre, ezáltal pedig olyan érzése támadt, a vágás magába akarja szippantani az
összes bőrfelületét. Minden idegszála befelé húzódott. S rosszabb, mint az
üveg, hiszen úgy vérzett, mint még soha.
Kimosta,
fertőtlenítette, majd szédülni kezdett, muszáj volt leülnie.
Még így se lett jobb.
Pihent, mint egy
sarokba dobott rongybaba.
Összerándult a dörgésre,
s közvetlenül ezután több sziréna harsant fel.
Óhatatlanul is arra
gondolt, minden viharban legalább egy mentő vagy tűzoltó siet valahova.
Most neki is elkéne
valamelyik.
Normális vajon egy
órája vérezni? Ő lesz az első ember, aki tenyérből vérzik el.
Minden akkor kezdődött,
amikor a lakótársa, Miyako egy késsel tért haza az ócskapiacról. Minden
hülyeséget képes volt megvenni, ami szép volt, vagy jelentőséget hordozott
számára. Ez a kés állítólag egy Shinigami csontjából készült. Egy olyan halálistenéből,
aki a dzsinzen eljárással egybekötötte magát a fegyverével. Ám az istent
legyőzték, és a csontjait összegyűjtötték, hogy háztartási eszközöket
gyártsanak belőle, többek között, egy hámozó kést. Emily elmosolyodott. Micsoda
képtelenség! Miyako persze, széles vigyorral a fején hazahozta, és bent
tartotta a többi evőeszköz között.
Persze, azért Emily
lelkére kötötte, hogy ne használja, mert sosem lehet tudni.
Persze, neki csak azért
is azt kellett használnia.
Persze, a szüleitől
csak és kizárólag a bénaságát örökölte.
Persze, hogy
elmetszette magát.
Eleinte még azon
agonizált, hátha mérgezett a piszkos fehéres, sárgás penge, vagy bármilyen
egyéb baktérium van rajta. Ki tudja, milyen macska csontjából készítették?
Rendesen kifőzték-e?
Egyáltalán nem tűnt
élesnek, most pedig, enyhén érezte a Föld forgását.
Hátravetette a fejét,
hogy még több levegő jusson a tüdejébe.
Az előszobában ajtó
nyílt és csapódott.
- Tadaima[1],
Em! – kiabált teli tüdőből Miyako. A lány hallotta, hogy lakótársa ledobálja
táskáját, kulcsait, és abban is biztos volt, hogy hanyagul rúgja le magáról a
tornacipőt. Nem kellett rá sokat várni, fekete, hosszú haja kisvártatva
megjelent az ajtóban.
Boldogsága egy
szempillantás alatt lehervadt szív alakú arcáról.
Miyako odarohant Emily
mellé.
- Mi történt? –
megfogta Emily karját, és homlokát. – Shibatta[2]!
Tűzforró vagy!
Emily erőtlenül
felmutatta kezét. Tenyerén a temérdek vatta és géz alatt még mindig erősen
vérzett. Ezt mutatta az átázott kötszer.
- A kés…
- Ya bai[3]!
Mondtam, hogy ne használd, mert veszélyes játékszer lehet. Hiszem, hogy az nem
csak mese, Em. Nagyon rosszul vagy?
- Nagyon vérzik. –
nyögött fel a lány. – Nem biztos, hogy nagy a baj, de szeretném, ha hívnánk egy
mentőt. Azt hiszem, hogy jobb lenne, ha a kórházba mennék.
Miyako óvatosan az
ölébe vette Emily kezét. Levette a kötést róla. Elfintorodva nézte barátnőjének
tenyerét.
- Tápos európai. Jól
elintézted magad.
Miyako átcserélte a
kötést Emily kezén, hívta a mentőket. Az autó nem szirénázott, ám az orvos
arcára kiülő értetlenség nyugtalanságra adott okot, akárcsak Miyako, aki
összegörnyedve ringatózott a mentővel együtt.
A sürgősségin valószerűtlenül
sokat kellett várni, ráadásul Miyako be se mehetett Emily-vel. Neki azt kellett
bizonygatnia, hogy a lány tanulóvízummal van Tokióban, a szüleitől kapott
lakásban laknak ketten. Ezalatt Emily csak a sürgősségi osztály belső várójában
üldögélt. Megkapta a papírjait, hogy majd szólítják, és viszik a vizsgálatokra,
mert fontos, hogy teljes vérképet kapjanak egy vágott sebre is. Az orvos
szerint a vérzés hevessége ezt indokolta. Zöld karszalagot kapott a csuklójára,
ami mindenkinek azt ordította, egyáltalán nem sürgős.
Hova lehet ezt még
fokozni?
Az időérzékét teljesen
elvesztette, órákat ücsörgött étlen, szomjan a széken, és a világ egyre csak
homályosabbá vált.
Már kezdte feladni a
reményt. Azt hitte, a szobája helyett a váróba vérzik el, amikor egy csinos
doktornő, maszkban és gumikesztyűben feltűnt az egyik ajtó mögött, és a nevén
szólította.
Emily füléhez lassan
értek el a szavak.
Talán háromszor is
kimondták a nevét, mire odafordította a fejét.
Határozottan fel akart
állni, de térdei nem engedelmeskedtek.
Elterült a sürgősségi
klórszagú linóleum padlóján.
Még észlelte az orvosok
és ápolók érintését, talán valami olyasmit mondtak, hogy a pupillái tágak,
túlságosan is. Nem reagálnak. Aztán csak a feje feletti két, maszkos arc
összenézett, és megcsóválták a fejüket.
